A három pomarancs
Hol volt, hol nem volt, volt egyszer egy király, annak volt három fia. Már elérték az időt, hogy házasodniok kellett volna, de ollyat, ki mind nekik, mind atyjoknak tetszett volna, nem találtak. Menjetek, nézzetek szét a világban fiaim, mondá nekik a király, s keressetek másutt feleséget. A három fiu utnak indult, s hálásra egyszer egy kis házhoz jutottak, mellyben egy igen igen vén asszony lakott. Ez kikérdezé utazásuk czélját, s a királyfiak elbeszélék neki. A mivel lehetett, szolgált a vén anyó. Mielőtt azonban utnak ereszté vendégeit, egy egy pomarancsot adott nekik olly meghagyással, hogy azt olly helyen vágják föl, hol viz van, mert különben nagyot, igen nagyot vesztenek. A három királyfi utnak indult, s a legöregebbet igen bántá a kiváncsiság: millyen lehet a pomarancs, s nem foghatván meg, miért bánná meg felszegését, ha viz nincs is közel, csakugyan megszegé azt, s ime a pomarancsból egy szép leány, millyet még soha nem látott, lépett elő, s szólt: vizet, csak vizet! mert mindjárt meghalok. A királyfi szaladt minden felé vizért, de nem volt, s a szép leány csakugyan kevés idő mulva meghalt. A királyfiak most tovább mendegéltek, s a fiatalabb is kezdé kérdezgetni magában, hát az ő almájában mi lehet? Épen delelni ültek le egy rónán zöldelő terepély fa alatt, midőn ugy tetszett neki, mintha nem igen messzire egy tavat látna. Ha leány lesz is benne, teljesithetem kivánságát, gondolta most magában, s a kiváncsiságnak, — ha csakugyan az lesz, millyen lesz az? ― nem vala képes ellenállani. Felszegte tehát a pomarancsot, s csakugyan az előbbinél még szebb leány lépett ki belőle, s vizért kiáltott, ha nem akarja, hogy meghaljon. Testvérét, kit a vélt tótúl már nem győzött visszavárni a vizzel, ő is lélekszakadva követte; de minél messzebb ment, annál tovább távozott a tó, mert déli báb volt az. Félőrülten visszasietett a fa alá, a leányt megnézendő, él-e még, de már élet nélkül hidegülve találta. A két öregebb testvér látván, hogy elvesztették, kit kerestek, s ennél szebbet soha nem találandnak: busan visszatértek atyjok házához, a kisebb pedig folytatá utját. Ment, mendegélt ő, midőn sok fáradság után közel valami városhoz egy kuthoz jutott. Ez már nem kétkedett, hogy az ő pomarancsában is leány leend, s csak itt merészelé fölszegni. S csakugyan az előbbi kettőnél még százszor szebb leány lépett ki abból. Vizért kiáltott, s azonna1 adott neki a királyfi, s a halálnak nem volt rajta hatalma. Most a királyfi sietett a városba, drága öltözetet vásárlani kedvesének, s nehogy addig valami baj érje, egy sűrű fára, mellynek ágai a kut fölé hajoltak, ültette őt. Alig távozott a királyfi, midőn egy czigány asszony érkezett a kuthoz vizért. Belé tekint a kutba, s 1átja a fán ülőnek gyönyörű arczát a vizben. Elein vélte hogy övé az arcz, s szinte tetszett magának, majd észrevette magát, s körülnéz, s látja fönt a szép leányt ülni. Mit vársz szép leány? kérdé álnok tekintettel a czigány nő. S ez elbeszélé neki esetét. Most szivességet szinlelő szavak közt fölmegy a fára, a szép leányt belöki a kutba, s maga ül helyére, s midőn a szép leány elmerült, más pillanatban, egy gyönyörű aranyha1acska uszkált a kutban. A czigányasszony rá ismert abban a leányra, s nehogy valaha veszélyt hozzon reá, ki akará fogni, midőn a királyfi ott toppant a szép ruhákkal; s azonnal ámítás gondja foglalá el lelkét. A királyfi észrevette mindjárt, hogy milly különbség ez, és az ott hagyott nő közt, de ez el tudta ámítani, hogy neki szépségét, miután a tündérvilágból kilépett, egy időre el kellett veszíteni, de ismét visszanyeri azt, s annál hamarébb, minél inkább szeretni fogja őtet. A királyfi megnyugodott, s haza ment a talált nővel atyja házához, s a szép remény fejébe szerette őtet. A jó élés, gond nélküli élet, s szép ruházat csakugyan szépített is valamit a barna nőn, s a királyfi teljesülni vélvén neje mondását, még inkább ragaszkodott hozzá, s nem volt, mit kedveért nem teljesitett volna. A nő fejéből azonban ki nem ment az aranyhalacska, azért betegnek tetette magát, s mondá, hogy addig jobban nem lesz, mig egy aranyhalnak májából nem eszik, melly ebben s ebben a kutban van. A királyfi kifogatta azonnal, s májától a királyné jobban lett, s vidámabb, mint eddig. Történt azonban, hogy a halnak egy pikkelyét a vizzel az udvarra öntötték, s abból ott egy gyönyörű szép fa nőtt. A királyné észrevette, honnan e fa olly hirtelen, s ismét beteg lett, s mondá: hogy addig jobban nem lesz, mig azt a fát fel nem égetik, s tüzénél nem főznek neki. E kivánata is teljesítetett, s jobban lett. Lön pedig hogy a vágók közül egy haza vitt nejének négy szögre vágott forgácsot a fából, ki azt tejes fazékra boritónak használta. Ez emberek nem messzire laktak a királyi palotától, s szegények voltak, a nő maga asszony és szolgáló, ki mindent végzett a háznál. Egy nap jókor eltávozott a háztól a nélkül, hogy a házban feltakarított, s szokott munkáját végezte volna. Estve azonban haza érkezvén, mindent feltisztogatva, s legszebb rendben talált. Az asszony csodálkozott, s nem tudá mindezt megfejteni. Ez igy történt több napokon is, midőn, mint előbb, nem végezte dolgait. Egyszer megtudandó honnan az, a mi történik, szinte takaritatlan hagyta házát, maga azonban nem távozott, hanem a kulcshízagon leste, mi történendik. Alig lőn csend a háznál, s 1átja az asszony, miként az ab1akban levő tejes deszka, halk nesszel mozogni kezd, s néhány pillanat után, egy tündér szép lépett elő, ki arany hajfürteit rendbe szedé s kicsinositá magát, s azután az egész házat rendbe hozta. Az asszony nehogy elszalaszsza a szép tündért, mielőtt átbüvölteté magát, hirtelen reá nyitotta az ajtót. Mind ketten meg voltuk lepetve, de az asszony nyájassága, s bátoritása csak hamar oszlatá a leány zavarodását. S ez most elbeszélé esetét, mint lett ő egykor a világra, mint lett aranyhal, majd fa, és hogy ő járt ki a tejes deszkából házát feltakarítni, s fölvilágositá, ki légyen a mostani királyné. Az asszony mindezeket bámulva hallgatá, s a tejes deszkát, mellyet beléptekor azonnal kezébe ragadott, nehogy a leány magát belé vissza várázsolhassa, azonnal tűzre veté, s ment a királyfihoz elbeszélnie a történteket. Ennek gyanuja, melly neje szépségének késtéből támadt, most világos lőn. A leányt elhozatta s azonnal reá ismert a tündér szépre, kit ő a fára ültetett. A czigány asszony most pelengérre vonatott, s király pedig a tündér szép leányt elvette, s boldogul éltek.