A szóló szőlő, mosolygó alma és csengő baraczk

Népdalok és mondák (2. kötet)
szerző: Erdélyi János
A szóló szőlő, mosolygó alma és csengő baraczk

Hol volt, hol nem volt, heted hét ország ellen volt, volt egyszer egy király, annak volt három leánya. Egy izben vásárra készült a király, s megszólitá leányait: mit hozzak vásárfiaul, kedves leányim? az öregebbik szólt: nekem aranyos ruhát, édes király atyám; a másik mondá: nekem ezüstös ruhát; a harmadik pedig: nekem szóló szőlőt, mosolygó almát, s csengő baraczkot. Jól van leányim, mondá a király, s elment. A vásáron megvevé két leányának a ruhát azonnal, de a szóló szőlőt, mosolygó almát, s csengő baraczkot minden fáradozásai, s kérdezősködései után sem találhatá. Igy szomorún, hogy épen legkedvesebb leányának nem vihet semmit, haza tért. Történt azonban, hogy az uton, bár lovai különben a csillagot rugták, elakadt a királyi kocsi. Azonnal parancsoltak vontatókat, de hasztalan, lovai mind a mellett se ide, se tova nem birtak menni. Már lemondtak a kimozdulhatás reményéről is, midőn egy ronda, szurtos sertés arra ment, s megszólalt; röh, röh, röh, ad nekem király, legkisebb leányodat, én kiszabaditlak. A király, csak hogy szabadulhasson, megigéri, s ez orrával meglökvén a hintót, szinte bakázott ki lovastul együtt a sárból. A ruhákat két leányának átadta, s most még inkább bánkódék, hogy szeretett leányának nem csak nem hozott semmit, sőt egy ronda állatnak igéré. — Nem sokára, a sertés, egy taligát huzva, a palota udvarán termett, s fölkiálta: röh, röh, röh, király! itt vagyok leányodért. A király megdöbbent, s hogy leányát megmentse, egy pór leányt öltöztetett föl gazdag arany himzetű ruhába s leküldé neki, s taligájába ülteté. A sertés megszólalt: röh, röh, röh király! ez nem a te leányod, s kiforditá taligájából. A király látván hogy csalni nem lehet, igért leányát küldé ugyan le, de rongyos, szenyes öltözetben, gondolván, hogy majd nem fog tetszeni a sertésnek. Azonban az nagy örömröhögéssel ragadta taligájába a leányt. Atyja sirt, hogy könnyelmű igérete illy sorsra juttatá kedves leányát. Ment, mendegélt a disznó a zokogó leánynyal, mig sok utazás után, egy ronda ól előtt megállott, s mondá: röh, röh, röh, szállj le leány, a taligáról. A leány leszállott; röh, röh, röh, menj be jövendő lakodba, szólt ismét, s a patakként könyező leány engedelmeskedett. Majd kinálni kezdé a válúba töltött kukoriczával, s alommal, melly kaparékszalmából volt készitve. A leány szemeire soká nem jött álom keservében, mig a fájdalom mintegy végkép elcsigázván, valahogy elszenderült. Minél törődöttebb volt egész mindene, annál mélyebb lön most álma, ugy hogy a leány más nap, majd csak nem dél felé ébredt föl. Körülnéz s bámul, mert egy tündérszép palotában, bibor kárpitos, arany rojtokkal rakott, fehér selyem ágyon látja magát. Fölébredtének első jelére szobaleányok termettek körüle, várva parancsát s a legdrágább öltözeteket hordva számára. A leány mintegy elbüvölve a látottaktól, némán felöltözött, s ekkor szobaleányai, egy pompás terembe reggelihez kisérék, hol egy fiatal férfi legigézőbb nyájassággal fogadá őtet. Én vagyok férjed, ha akarod, s a mit látsz minden a tiéd, szóla ez, s reggeli után kivezette egy gyönyörű kertbe. A leány nem tudta álom-e, vagy való, a mit lát, s a férfi minden kérdezősködéseire kitörő pajzánságokkal felelt. Most a kert gyümölcsös részébe értek, s a szőlőfürtök megszólalának: szép királynénk, szakits közülünk magadnak; az almák egyre mosolygtak felé; s a baraczkok legszebb ezüsthangon csengettek. Lásd kedves, szólt most a szép férfi, itt van, a mit kivántál, s mit neked atyád nem adhatott. Most tudd meg, én fejedelem voltam, de sertéssé átkoztanak, s ez állapotból addig ki nem szabadulhaték, mig egy leány szóló szőlőt, mosolygó almát, s csengő baraczkot nem kivánt. Te voltál e leány, s én megszabadultam s ha tetszem, enyém lehetsz örökre. A leányt a szép
férfi s királyi fény leigézé s belé egyezett, s atyjoknak örömmel mentek jelenteni s hirül vinni boldogságukat.