Spleen (IV.)
A Wikiforrásból
| Spleen (IV.) szerző: Charles Baudelaire, fordító: Kántás Balázs |
Vállamon ólomsúlyként az égbolt
Lelkem roskadozik súlya alatt
Körülöttem az egész lét félholt
S mindenből csak a sötét éj marad
A föld csupán rideg acélketrec
S benne fogságba ejtett denevér
A törékeny és csalóka remény
S homokként peregnek le a percek
Az eső hull, megállíthatatlan
Cseppjei mind kemény börtönrácsok
Én csak vergődöm egy pókhálóban
S tudatom megszűnésére várok
Vadul kongnak a lélekharangok
Ferde, őrült, bús dalokat ontva
Megremegtetve a templomtornyot
Mintha száz kárhozott lélek sírna
A távolban bősz dobok peregnek
Szívemben peng a méla gitárszó
A Reménynek félszeg búcsút intek
S a Vég tűz koponyámra gyászszászlót
