Zalán futása/Második ének
Már a sátoros éj eljött a földre setéten.
Édesen elnyugodott most a sokféle halandó,
S amivel ébren nem birhat vala, álma hozá meg;
Vagy remegett üres ártalmat sejdítve magában.
Mert vak kénye szerint csal, játszik az álom eszünkkel.
A boldog gyakran vesztét álmodja javának,
S sokszor az altában fejedelm, és föld ura lészen,
Kit koldusbot vár, ha fölébred, s százszoros ínség.
Óh fejedelmi Zalán! te is álmodol a siket éjben,
Bátor bajnokokat s diadalt alpári meződön,
És neved új fényét csillogva közelgeni látod:
Meg ne örűlj; kétes nagyon a harcok birodalma:
Sok munkát, nagy erőt kíván, s van kötve halállal.
Lassan az éjfél is leborúl, kiteríti ijesztő
Szárnyait, és susogó rémek röpdösnek alakján.
A kisded patakok lassú csörgéssel erednek,
Harsog az országos Duna, tétova fölszedi őket
S a folyamok vizeit, s iszonyúra nevelkedik árja.
Száz ragyogó szemmel belenéz a mennyei térség.
Nem szünik ő, lemegy a tengerhez veszni, veszendő
Habjaival lemegy a nagy idő, hogy vissza ne térjen.
Kezd távozni azonban az éj s ritkítja homályát.
De kik fénylenek itt a hajnal csendes ölében?
Fegyveresen jőnek titkon, s békével előbbre.
A bolgár had jő legelőbb, mint egy magas erdő,
Tompa morajjal, erős páncélban, vas sisakokban,
Nagy somdárdákkal, karddal készűlve, s paizzsal.
Merre köves Haemos kékellő bérceivel hat,
S a tengerbe vesző Duna hétszeres árjai zúgnak,
Onnan gyűltenek ők, s három dandárra szakadtak.
Rettenetes Viddin vezeté szilaj ésszel az elsőt,
S nyugtalanúl, mint éh tigris, szágulda előttök:
Termettel nagy ez, ép, izmos, rohanása igen gyors;
Törhetlen bátorságú, s erejével ijesztő.
Fegyvere mint a nap kiragyog, de ruhája setétlő,
Mint éjfél. Többször nyiltan hordozza sisakját,
S nagy szeme mint véres csillag tündöklik alatta.
Legfőképen ez a népnek bizodalma hadakban,
Meylet külde Simon, bolgárok büszke királya,
Hogy legyen a görögök mellett mentője Zalánnak.
Másodikat vezeté Izacs. Ez jó férfi korában
Most van, s Vidinnel legerősb a bajnoki sorban.
Csontos is, és izmos; de kisebb termetre amannál,
Bátorságra hason; de merésre nem annyira hajló,
Mint okos, és csendes. Villog nagy kardja kezében.
Sastollas sisakot hordoz, s vasazottan előre
Toldul mellével, valamint a szikla tolódik
A tengerbe, habok, szelek ellen víni keményen.
Harmadikat fattyú Csornának karja vezérlé.
Serdűlő korban van még; de merése nem ösmer
Semmi határt. Istent, embert ő semmibe sem vesz.
Nincsen előtte szeméremnek, böcsületnek, az észnek
Érdeme; mindeneket karjával méreget, és oszt
Avval igazságot. Nincs oly szentségtelen ösvény,
Melyre, ha vére buzog, ne kivánjon menni hadastúl.
Kit keze megbirhat, mind ellensége. Magáért
Senkit sem kímél, kényére lerontana mindent.
Igy nőtt a tiltott szerelem fia zordonan, és majd
Barmi szilajságban, hogy lenne mit enni az éhes
Férgeknek s gonosz éltéről ne maradna egyéb hír
Régi gyalázatnál, s átoknál. Ez vala Csorna!
Teste magas, karcsú, haja hosszú barna: setéten
Verdesi fürteivel vállát, és szinte leányi
Lágy szépség mosolyog hóképén. Majd hihetetlen,
Hogy lakik ennyi erő s vadság ily gyenge tetemben.
Gond, nevelés nélkűl így nőtt a gyermek erősebb
Ifjúvá szabadon, játékúl hagyva az álnok
Könnyü szerencsének, mely őt fölvitte kevélyen
Vak bizodalmakkal töltvén, hogy veszne korábban,
És nyomorúltabbúl. Most jő gyors szürke lovával
Kis dandára előtt. Büszkén égnek veti képét,
Mintha nem is földön lakozóktól volna születve,
S dúlást, és iszonyú öldöklést forral eszében.
Tarnóv jött ezután haragos vad képpel; az ékes
Vértü Kabár, és tiszta Rucsuk léptettek utána.
Bogláros paripán hánykódik cifra Lemők is:
Mind bátor katonák, s hadi nagy tettekre serények.
S a nép, mely nyomokat kíséri, kevert faju bolgár:
Tőre magyar; de vegyűlt szomszéd idegennel, azért is
Két nyelvűk, az erősb s győző magyarokra kajánok,
Hittelenek, bérért katonák más nemzet urának,
Drága rokon vérben zsoldért gázolni nem átlók
És hadi zsákmányért, melyért gyúl farkasi szívök.
Bátrak azonban s hadszeretők s értői csatáknak:
Ősi sajátikból ez egyet tarták meg örökben.
A görögök hada jött ezután villogva, robogva,
És illő rendben haladott a téren. Előttök
Tündöklött szép fegyverben, mint déli verőfény,
Ossa vidéki Philó. Aranyos dárdája előre
Hajlott, s a széllel kolcsagtoll rezge sisakján,
Mely ragyogó vala gyöngyökkel s vert fínom arannyal.
Pajzsa is, és testén a rézruha nagy karikákkal
Csilloga, s szinte sugárt vete, amint népe előtt ment
Könnyü lován, mely szürke fejét meghajtva viselvén,
A ragyogó zabolát lágyan hordozta, s ülőjét.
Jó császára hagyásából a harcra vezérlő
Ez lön, s a sereget bírá most fő hatalommal;
Elmés ez pedig, és ravaszabb nincs napkeleten, mint
Ő, ki hadakban, s békében már forga sokáig,
S érti kivált a kétértelmű udvari nyelvet.
Nincs nagy erő már karjaiban, de eszére hatalmas,
Sergeket ér maga s válogatott nép ugrat utána.
Hol Rhodopé, hol Pangeos áll eget ütve fejével,
S híres Olümpos emelkedik és Athos ormai állnak,
Onnan szedte vitézeit, és oktatta csatákra.
Strímon tájain is, a zúgó tengeri partról
S a közföldekről nagy számmal szedte vitézit.
Mind jól készültek, tündöklők fegyvereikben.
S vannak húsz ezeren. Köztök mind harci merésre,
Mind fő nemre kitetsző itt az Olümpi Philémon,
És nem sokkal alább Hieró, s a szőke Neander,
Csendes Odüsseos, és a szép nézésü Lüsippos,
Hősök, tudnillik mint akkor voltak, eléggé
Jártasok a hadban, de puhák a csendes időben,
És ha nem is bátorságban, megfogytak erőben.
Sokkal gyengébbek, hogysem víhassanak egy nagy
Romlatlan nép vas tetemű seregével egyenlőn.
Mert immár elmúla dicső korod, Epaminonda,
Miltiades, véres Marathonnak hőse, öröklő
Lelkek! Azon kor már elmúlt, mely híreteké volt:
Régi dicsőségtek szikrája aluddogal, és vész.
Oh mert a hosszú nyugalom henyesége lerontja
A nagy nemzeteket, s a sas fia gyáva galamb lesz;
Megfordúl a hajdan erős természet egészen,
S mely nép villongó vasakat csördítve örömmel,
Éjjeli mécseknél zabolátlan vétkeit űzi,
S éltének gyilkos kézzel szaggatja virágát,
Mig végtére kidől s maga lesz temetője nevének!
Romlatlan vala nemzetem is, szilaj, ép erejében
Fél Európának hajdan megrázta határit:
Szűkre szorúlt most, és kevesét sem birva hanyatlik,
S a puhaság fertőjében megemészti hatalmát.
Mely nép gyávultan, noha cifrán, s ékesen áll ki
A rohanó magyarok seregére, veszélybe hanyatlik,
És a büszke görög nevet is rabbá teszi egykor.
Majd ismét föllázad erő lelkében az ősi
Hírnek egekbe hivó szikrája: csatákra keményűl,
S hősi fejét ezerek testhalma közűl üti fényre
Véresen, és szabadon. - Hova lettünk nemzetem? Ah de
Mely bús útra jövék? komoly elme ne menj tova, hagyd el
A gyászunkra jelent nagy idő haladásait, és a
Régi dicsőségnek bátran térj vissza nyomára.
A gyönyörű Hellás fiait mosolyogva vezette
A csapodár Theophil, kit hajdan híres Athénae
Szült. Kis termettel bír, könnyen tétova fordúl
Szürke lován. Nagy ezüst csillag foglalja be pajzsát,
Íja pedig, s puzdrája zörög megrakva nyilakkal.
Kényes pávából visz tollat gyenge sisakján;
Kardja kezében van; fegyverviselője pediglen
Visz lobogós gerelyet, s réz dárdát nyomban utána.
Népe hasonlóul puzdrát visel, és sebes íjat,
És rohanó kópját. Nem lévén fegyvere súlyos,
Minden fordulatot könnyen tesz, gyorsan iramlik;
De buta, és álnok: szent Parnass s Helicon alját
Barmaival mászatja, s szelíd tudományra nem indúl.
Hírből tudja dicső tettét szűk Thermopüláknál
Nagy Leonídásnak, s példáját rettegi hallván.
S mely hajdan kivilágított, mint déli verőfény
S a butaság ködeit megritkította, Athénae
Romjaiból csak alig látszik, s hadi napja lehunyván
Szívetlen vezetőt küld harcra hiú katonákkal.
Volt ugyan egy, ki dicsőségét érezte, s azonhoz
Minden időn emelé lelkét és tetteit; annyit
Mégsem tett soha, hogy megfordíthassa veszélynek
Indúlt honnosait. Csendben ment köztök, erősebb
Lélekkel, mint van valamennyinek: a veszedelmes
Harcokat, és bajait rettent venni magára.
Ez Schedios. Feketén van fegyverkezve, s kezében
Amint megy, kardját komoran nyugtatja, s halálos
Gondolatit nagy mellében viszi bátran előre.
Jött a szűk közön át Peloponnes félszigetéből,
S a szélvészekkel háborgó Adria mellől
Egy gyakorolt dandár, mely most valamennyi görög közt
Legbátrabb, s a nemzetölő viadalra serényebb.
Fő pedig, és köztök legfőbb a spártai Hermes.
Nemzete régi keménységét hordozza szivében;
Tartja szoros rendben katonáit, tartja magát is;
Engesztelhetlen, s iszonyú sebes ütközetében;
A szaladó szarvast képes megelőzni futással,
Oly sebesen járó paripát tart, mely szökik, ugrál,
Orrából haragos szeleket fú, szája habot ver,
S barna sörénye lobog, repdes mint saskeselyűszárny.
Mind kik utána megindultak, hadi jó paripákon
Vígadnak, s hosszú dárdákat visznek előre.
Izmosak, és magasak mint szint' a spártai Hermes;
Mégis legmagasabb Hermes, s dárdája kezében
Áll rendűletlen, mint egy kőszáli fenyőfa.
E sor után gazdag Thessália gyermeki jőnek,
A gyönyörű Tempét, Ossának völgyeit, ékes
Pindos tájékát odahagyták, s híres Olümpot;
Gyors Peneos tengerre futó hullámait, és a
Nagy tenger szép látását most harcra cserélték;
De nem harcra valók. Munkátlan pásztorok, és a
Kíméletlen urak kényétől nyomorodottak.
Lankadtan jőnek. Vezetőjük, Heliodóros,
Potrohos és alacson; nehezen piheg, és döcög a nagy
Fegyver alatt, sisakot, páncélt visel, és cseri dárdát.
Kénye szerént élő here hajdan, most unalomból,
Mert érzékei már elkoptak az életörömtől,
Eljött, hogy hadat is lásson, s érezze hatalmát.
Ám csak menj elbiztodban! Vár szörnyü halállal
A zúgó tábor Tisza gazdag partjai mellett.
Eztán a gazdag szigetek lakozói jövének.
A tenger szeleit, hullámait ösmerik inkább
Mint hadak ártalmát. Fegyverre, ruhára különbek,
Rend nélkűl mennek szanaszét a többi sereg közt.
Kallimachos, s a barna tekintetü Mílo leginkább
Vannak jó hírben, s gyors Krantor, Kréta lakója.
A ravasz udvarnak kedvencei jőnek ezentúl.
Dölyfösen, és nyalkán, kik torkig elültenek a jó
Élet kéjeiben, most harcokat, és veszedelmet
Fényes tettekkel máris dicsekedve keresnek.
Cafrangos paripák szökdösnek könnyen alattok:
Lágy selyem öltözetök dúsan megtűzve arannyal.
Szépen villognak dárdáik, s a sisak orma
Tündöklő köveket forgat, s megrengeti tollát.
Constantinvárból jőnek s noha érdemeikre
A teleket bevető pórnál tizszerte kisebbek,
Büszkék, s bár az arany láncoknak rabjai, vélik,
Hogy szabadok, s méltók szabadokkal harcra kikelni;
Ékesen, és magasan viszik a szép várasi zászlót,
Melynek egyik lapján áll teljes díszü ruhában
A koronás császár, s a széllel hajladoz egyre;
Másikon a vérző Krisztusnak képe piroslik.
Jött még egy különös csapat is, mely Ázsia belsőbb
Részeiből szedetett, hol zölden emelkedik Ída,
S nagy szálfái kemény fuvalommal zúgva civódnak,
S hol lassú vizeit zaj nélkűl önti Skamander.
E tájról rosz készületű, de kemény csapat állt ki
Antipater vezetése alatt, kit messze hazából
Gyenge szerelmével követett szép hölgye szelíden,
Hogy ha ugyan megtér, vele megtérhessen örömmel:
Ha pedig élete a gyűlölt harcokban elesnék,
Ő is veszne, s hideg férjére borúlna halottan.
Járt pedig egy csendes paripán mellette urának,
Hogy neme másoknál ne tudódnék, férfi ruhában,
Fegyverrel, s mélyen leeresztett könnyü sisakkal.
Antipater, ki hasonlókép hajló vala hozzá,
Nyájasan és titkon szólott vele néha; vigyázott,
Gondosan ápolgatta szivét, s őrzötte szerelmét.
Vitte pedig széles kardját az egekre feszítve,
S balja felől mint őrangyal, tündökle vasában.
Dárdáit fölvetve siet hű népe utána
S barnás zászlóján viszi a szűz Mária képét.
Bölcs kormányu Philó most sátort üttete, s népét
Úgy osztá, hogy jobb szárnyán bolgárival állna
Rettenetes Viddin; balról a spártai Hermes;
Közben egyéb hősök, s hadak; ő pedig állna derékon
A magasabb téren, s mindent meglátva serényen.
Tett még két csapatot födözőűl: Heliodóros
S Antipater csapatit, s jó rendet hagyva nyomában,
Ment több hadnagyival tüstént fejedelmi Zalánhoz.
Kétszer kelt, s kétszer lefutott a tiszta verőfény,
S Bodrog mentében már akkoron öszvegyülének
A meghítt hősök, s törnek vala szüntelen arra,
Merre nagy Árpád, a győző seregek fejedelme,
Vitte hadát. De nem így akará Rémistenök, Ármány;
Más szándékkal volt. Hogy rútúl veszni vihesse
Őket, ezerképen csalogatta. Előbbi időkben
Volgán túl szigorú hegynek közepette lakozván
A döntő magyarok seregét sokféle gonosszal
Rontá; most pedig ott nem lévén nyugta, morogva
És bömbölve hagyá Volgán túl régi lakását,
S Zagyvának forrása fölött megszállta hadával
Erdős Mátra hegyét fellegdárdája hegyével -
Mely, valahányszor vág, iszonyút villámlik azonnal -
Itt nyita barlangot, feneketlent, ködbe borongót,
A télnek bús honna felé. Itt szüntelenűl, mint
A közelítő fergetegek zaja, s éjszaki széllel
Játszó tengernek zúgásai, tompa moraj van.
Néha pedig szörnyebb jaj csendűl. A gonosz Ármány
Dúl, fúl, és ordít, ördöngit csipkedi, zúzza,
Hogy dühödöttebben száguldjanak a kijelentett
Kárra; ezek pedig éktelenűl ugrálnak előtte,
S bőgve keservesen indulnak veszedelmes utaikra.
Akkoron a viharok tetején csapatozva rohannak,
Kergetik a felhőt, s az eget beborítja haragjok. -
Innen, hol mindig füstfelleg emelkedik, és köd,
S a komor éjfélnek nincsen soha szűnete, s néha
Rémesen és hosszan vérláng lobban ki toronyként,
Innen jött Ármány, s amint üte, vága dühödten,
Villámlott, és szikrázott a fellegi dárda.
Hogy pedig a döbögő téren szemlélte haladni
A magyarok seregét, szörnyet hunyoríta szemével,
Hörgött mérgében, és már fölfogta ijesztő
Dárdáját; de Hadúr emléke letörte negédét.
Ártani nem mervén nyilván, csalt vetni leszállott,
S ördögeit szaporán úgy öltöztette, miként a
Tót s bolgár katonák s szűrkankós póri csoportok
Járnak ezen tájon. Tüstént zajt ütve rohantak
A szellemképek; mikoron már éjre sötétűlt
A ragyogó napfény, s mélyen lemerűle világa,
Szidva, fenyítve lepék a nyugvók tábora rendét.
Kardot zörgettek, s ideget pengetve nyilakkal,
Rezgő kopjákkal jöttek hadakozni, s kaszákkal.
A nyugvó magyarok szilajon lázadva haragra,
Mint ugyanannyi oroszlánok, fölkeltek azonnal,
S már nyilaik szálltak, magok is már zúgtak utánok.
Ármány ekközben népét úgy vitte, hogy ahol
Lassúdott a zaj, dühösen támaszta nagyobbat,
És hadrendítő rivadással zenge közöttök.
Már a tábortól tova voltak ronda mocsárok
Közt, vizenyős lapokon. Itt hős Ete bátorodottan,
Mint lecsapó sólyom, megrándúlt jó lova hátán,
S a szellemképet könnyű rohanással elérvén
Sujtva derékon üté vasazott dárdája nyelével.
Megbomlott a kép, s szakadozva terült el az úton,
Majd kénkő lángban, s füstben fölnyulva magasra
Hirtelen elszállott csúfos röhögéssel előle.
Ekkoron a sereg is megszűnt, s rémülten elálla
Néma szorongásban. Ármány pedig, a gonosz isten,
Nagy denevér szárnyon repkedve visíta közöttök,
S váltig vergődék fejeikre lecsapni sietvén.
Innen ugyan bátor Tasnak vezetésire vissza
A táborba jutott, s már kezde nyugodni is a nép;
De gonosz ördögivel tüstént föllázada Ármány,
S rút ijedelmekkel rémíté éjjelök álmát.
Erre az ősz táltos, kit szinte Etel vize mellől
Csendes rejtekiből Álmos táborba idézett,
Erre kijött Darvas. Kacagányát földre teríté,
S csonkás dárdáját forgatván balra kezében,
Hogy dühös Ármánynak röptét elakassza imígy szólt:
"Halljad Rémisten, gonoszoknak kútfeje, Ármány!
Hah Ármány, Ármány! nem hallod-e? Szállj le pokolra,
Szállj le, Hadúr isten nem szenved téged az égben.
Légy tőlünk, s minden néptől átkozva örökké,
Szállj le az ég ködein, Rémisten, s vessz meg előttünk."
Ezt hallván csikorogva megállt röptében az isten,
És mikoron mint egy szakadó nagy szikla leszállott,
Megdöbbent a föld, s rengett terhének alatta.
Ekkor már látszott mérges képében ijesztő
Két szeme, mely mint a katlan, benn pisloga mélyen.
Rőt haja, mint a láng, szanaszét hátára vetődött,
És meg-meglobbant, ha vadan megrázta dühében.
Így állt a tábor közepén, és mintha morajjal
Terjedező szélvész dörmölne, kiálta kegyetlen
Torkából, s véráldozatot kívána magának:
"Áldozatot nekem, áldozatot! Igy zúga haraggal.
Vesszetek el mind, vagy légyen nekem áldozat, és vér!"
Melyre merész hangon zúgott a tábori főbb rész:
"Hagyj el bennünket; mert meglesz az áldozat, és vér,
Hagyj el bennünket Rémisten, s vessz el örökre."
Erre lecsillapodott a Rém, és elmene gyorsan,
S megrázá elmentében dárdája hatalmát,
Mely haragos vérsujtással megvillana, s eltünt.
Csend lön ezenközben; de nyugodt még nem vala Ármány,
Háromszorta körűllebegé látatlan az álló
Táltost, és szavait titkon sugdosta fülébe,
Melyek után ismét eltünt a tábori helyről.
A táltos pedig eljajdult, s kacagánya körében
Megképedve maradt, mint a sós asszonyi bálvány;
Nem sok időre megént bajosan, s nagy lassan előkelt,
S így szólott bánat hangján a hős seregekhez:
"Halljátok seregek, halljátok harci vezérek,
Ifjak főképen, kiket a szép élet örűltet,
Halljátok, gonosz Ármánynak kívánata ez volt:
Aki leginkább vár, s vágyódik boldog időre,
Aki ez életet, és javait buzgóbban ohajtja,
Vesse ki minden ohajtását egyszerre szivéből,
Szánja magát neki harcában, és vesszen el: akkor
Megszünik ő, s rohanó hadainkat nem viszi kárba!
Hallátok, seregek, hallátok, harci vezérek,
A gonosz Ármánynak teljes nagy titka im ez volt."
Állnak a hősök, kiki számot vetve szivével,
Mintha halál kötné a földhöz lábokat, állnak,
Néma nagy oszlopként. Már hamvad, búsan, alantan
Égdegel a sok tűz, mert senki sem őrzi, előttök,
És még nincs, ki magát Ármánynak szánja halálra.
Legtöbbet forgat bajosan küzködve magával
Hős Ete, s élete szép örömét mérsékli halálhoz,
És iszonyú gondokba merűl. Most mossa veríték,
Majd csupa jég, s változtában nincs szünte bajának.
Nem lát a habozó egyebet, mint ami veszetten
Zajlik keblében, semmit nem gondol azon túl,
És érzése butulva megáll a néma halálnak
Szörnyű képénél. Im most föllobban előtte
A kisded tűz, és elenyész. Iszonyodva fölötli
Erre fejét, s mintegy álmából kelve körűlnéz.
Bámulatos szemeit lassan fordítja, s merően
A táltosra tekint. Még minden csendes előtte
És nincsen, ki magát Ármánynak szánja halálra.
Talpra kel ő, s a tér közepén elszánva megindúl.
Döng a föld, amint szilajon megy rajta nehéz, és
Nagy lépésekkel, vas fegyvere összeverődik,
És csörög; ő pedig a táltoshoz lépve merészen
Áll szemközt, s nagy lelkéből így mondja beszédét:
"Vér kell Ármánynak, s hadi áldozat. Áldozat, és vér
E karban neki szánva vagyon; legyen ő csak ezentúl
Nyugton; erősödjék a nép: én elveszek érte.
De kifolyó vérem lelkét úgy zárja el, amint
Zárva van a komor éj országa setétes özöntől,
Hogy ha megint a nép kárára ohajtana jőni,
Vesszen el, és lelkem diadalmát lássa veszésén.
Átkomtól besötétedjék a déli verőfény
Akkor, s a földből lelkem sírása kizúgjon.
Akkor jőj te is el hadak istene, rontsd el az átkot
És a hittagadó Rémmel sűlyeszd el örökre...
Emberevő féreg, mozdúlj meg ronda porodban,
Szállj ide kánya sereg, hős Undnak gyermeke nem fél;
Bátoran esküszi e fogadást, s ezen eskü hatalmát
Őrözzék az atyák suhogó árnyékai, födje
Karja Hadistennek, s örök ínség nyomja szegését."
Ezt mondá s megrázkódék a harci halálnak
Szörnyűségénél, melytől nem rettege máskor,
S gyorsan előhozatá diadalmas szög paripáját
Egy forrás mellé, mely lassan zúgva magányos
Útjában csörgő köveken futtatta kis árját.
Meghorkant a ló, amint ide lépe; urára
S a táltosra setét szemmel húnyorga; sörénye
Hánykódott, mint mely fának szél lengeti gallyát,
És füle állt hegyesen, s félelmesen égre meresztve.
Tombolt, és tüszkölt; végtére megálla közöttök.
A bajnok pedig ott termett, megfogta sörényét,
S rettenetes kardját fogatig mártotta szügyébe.
Megszökkent a ló, s nagyot ágaskodva süvöltött,
De nagy erővel megtartá baljában az ifjú,
S rettenetes kardját még egyszer döfte szügyébe.
Erre ledőlt, és páráját vonagolva kinyögte.
Vére setéten folyt a kútnak tiszta vizénél;
Hős ura állt szomorú képpel mellette, s imígy szólt:
"Nyeld be setét föld e vért, és kebeledbe takard el
Bolygó páráját diadalmas jó paripámnak,
Mely sok harcon erős lábbal, nyíl, dárda, gerely közt
Mint könnyű szellő, sebesen nagy sergeket eljárt,
S vitte hatalmamat a rohanó csapatoknak elejbe.
Nyeld be setét föld, és te fogadd el, szűtelen Ármány:
Áldozatom jele ez, neked és rémidnek ajálva:
Nem sok időre magam föld árnyékába borúlok,
S nemzetemért szemeim fényét viadalban eloltom.
Légy te nyugodt, szüntesd lelkednek régi haragját!"
Igy szólt és hátrább lépett. A táltos azonnal
Megpörgette kicsiny dárdáját, s teljes erővel
Háromszor tapodott. Már érzé a gonosz Ármányt,
S népe jelenlétét, s így szólt bús csendes ajakkal:
"Éji setét, s ti az éjjelnek bús rémei, immár
Szűnjetek, és a vérjeleket békélve vegyétek.
Itt van az áldozat a forrásnak tiszta vizénél,
Itt folyt el nektek buzgó friss vére, s fölötte
Áll egyedűl, ki ez áldozatot teszi, bajnok erővel,
Nagy bátorsággal fölfegyverkezve, s halála
Terhes gondjaival. Ti ne rémítsétek ezentúl
Háborgó lelkét, ne vegyétek tőle hatalmát:
Nem sok időre hideg föld árnyékába borúland!"
Akkor háromszor megvillant helybehagyóúl
Ármány jobbjának fellegdárdája, s elomlott.
A táltos pedig elrándúlt kacagánya köréből,
S hogy megerősödjék, a hős ifjúhoz imígy szólt:
"Oh ne nagyon számláld, deli hős, ifjúi korodnak
Napjait, oh ne igen szomorodj, e létel utóján.
Mert nem kéne-e menned utóbb? nem kell-e nekünk is?
Ott hol Atillának iszonyú árnyéka huzódik,
Hol nagy Ügek, nemes Álmossal vígadva parancsol
A sok ezer népnek, melyet dárdájok elejte,
Ott még áll üresen végetlen tére az éjnek,
A mi helyünk. Te korán jutsz el jelesedve közökbe.
Jobbodat a kutigúr árnyékok is áldva fogadják,
S a döntő magyarok vérképei néked örűlnek. -
Szép itt a ragyogó nap déli tekintete, kedves
A piruló hajnal, s az egek kék színe nap estén;
Édesek a szerelem forró ölelései, és a
Társas öröm víg énekeit mindenki szerette;
De ki lemond itten lelkét elszánva ezekről,
S aki dicsőséggel megváltja ezernyinek éltét,
Százszorosan vesz részt mindebben az ősi világon.
Ármány kísértett: fölemel nagy karja Hadúrnak.
Az készíti neved koszorúját csillagi fényből.
Örvendj: ami ezerben nincs, fölgyúla szivedben
A nemesebb bátorságnak szikrája, s ez éltet
Itt, és síron túl bajnok híredben örökké!"
Igy szólt. Mindnyájan nyugalomra siettek azonnal.
Éjfél múlt. Nehezedve nyomúlt szemeikre az álom.
Minden szúnyadozott, csak az ifjak lelke tünődvén
A történeteken. Hábor, kürtös Lehel, és Bors
Megbúsúlva terűltenek el, hogy késedelemmel
A hír szép mezejét megjárni egyébre halaszták.
De minden gondot lassan lemeríte az alvás;
Sőt Ete álmait is szörnyű lelkével elölte
Ármány, hogy mélyen szúnyadjon, mint mikor a bús
Néma halál karján szúnyadnak az emberi lelkek.
Téged hágy egyedűl gonddal küzködni magadban
Nagyra törő idegen, Susadal szép ifja, Laborcán.
Halni, vagy élni neked nem öröm már, végtelen inség;
Nincs nyugodalmad ezen, bizodalmad nincsen amabban.
Állsz, mint tengernek partján az egekre növő fa,
Melynek zöld tetejét villám és fergeteg éri;
Életadó gyökerét csapkodva emészti az árvíz.
Hogy megdőle Kió, Álmos harcára, midőn ez
Ősi hazájából seregét rávitte merészen,
És az orosz földön jól terjesztette hatalmát:
A frígyes kunok és oroszok bátrabbai nyomban
A diadalmas után indultak hirre sietvén.
Ekkor jött könnyű elmével az ifju Laborcán.
Kedvében vala Álmosnak s a hős seregeknek,
Mert fő nemből volt, s kedves szépségü személye,
És őszinte szelíd; de magában nagyra sovárgó,
Könnyetlen szemmel honn hagyta az érte kesergő
Jámbor atyát, búgondos anyát; ott hagyta eszetlen
Hírre futásában jegyesének tiszta szerelmét.
Ugy maradott a lány, szép arcú Bellira, árván:
Ége, s veszett, hervadt bújában; végre lehunyta
Bús szemeit, s gyászos sírjába temette szerelmét.
Ifju Laborcánnak mikoron már messze vidéken
A szigorú hegyeket bajosan megmászta, s ijesztő
Ütközetek közepett állott vérében aléltan,
Sokszor eszébe jutott búsongó Bellira képe.
Később még, mikoron főbb éveit érte: hevesb lett
Kívánsága; szerelmében most gyúlada jobban,
Most érzé tetemes kínnal, mit veszte, szivében.
Már készűlne hazájához fordulni; feledve
Lön nagyság, és hír: egyedűl még éle szerelme,
S éle szerelmében búsongó Bellira képe.
Ment; de haszontalanúl: a bús lány sírba jutott már,
Útjában hallá, későn szomorodva, halálát,
S megfordúlt ismét s élt itten azóta siralmas
Csendben, örömtelenűl. Seregektől járt seregekhez,
S kezde csatákhoz már nem igen lett annakutána.
Aki vigasztalná, eldődinek istene, azt is
Elfeledé, s bizodalmával nem járula hozzá.
A rohanó magyarok vérengző istene birta
Háborodott keblét: abban hitt, s rettege tőle.
Most Ármány jelenéseiből új ösztöne támadt,
És nagy erőszakot érezvén több fényre, s halálra,
Még mikor a tábor rendében mélyen aludtak
Társai, és kezdett a nap csirkázni, az első
Gyenge sugároknál keserűn így szóla magában:
"Rejtezz gyűlölt nap, mely búmra világodat öntöd,
A zivatar felhői megé rejtezz el előlem!
Hervadj léptem után, szemeim láttára borúlj el
Természet, mely díszeidet csúfomra nevelted.
Hah! vagy mért vagyok én nyomorult a boldog időben?
Ily inségre jutandónak mért kelle születnem?
Vagy mért kéne tovább bajaimhoz kötnöm az élet
Csalfa kivánatját? Nyilj lelkem rejteke, vagy bár
Nyilj te keserves szív s mondd el, mily terhes az élet,
Inte az ifjúság gyönyörűje, de nem fogadám el;
Férfi dicsőség szólt hozzám a mennyek öléből:
Fölhevülék, s buzgóságom könyekre fakadt ki,
Haj! de hevültöm után nyomorultan hátra maradtam.
Most gyász képzeteim dúlnak, s a csalfa setétség
Országát keresik... Te fogadj hát, szűtelen Ármány.
Hah! Ármány, Ármány! te fogadj, és ronts is el engem!
Bűn legyen a maradás nekem, és örök átok az élet:
Én leszek áldozatúl a népért veszni menendő."
Szóla, s megúnt fekvéséből fölkelve serényen
Öltözetet veve, mely kékes vala, mint az emelt ég,
Lágy szövevényekből, s cifrázott rojtos ezüsttel.
Gyenge szekernyéjét, mely félig födte be szárát,
Vékony szíjakkal kötözé. Fölvette továbbá
A fénylő sisakot, s paizsát mely domboru térén
A szaladó vadakat, s űzőit metszve mutatta.
Vette tovább ragyogó kardját, s markába szorítván
Megsuhogatta keservesen, és hüvelyébe taszítá.
Most dárdái közűl választa, tünődve magában,
Egy súlyost, s hegyeset, s állt elszánt fővel az égnek.
Mint a sír mély gödre, üres vala keble, s borongó,
És szeme messze tekintve veszett a tiszta határon.
Lassanként már ébredezett a tábor is. Első
Kelt ki Tas, és fiait hevesen fölrázta. Legottan
Keltek azok. Mint vad párduc fölrobbana Hábor,
Öltözetet veve, és fegyvert, mely álla fejénél.
Úti Lehel mozdúla vitéz bátyjának utána.
Nálánál alacsonb termetre, de vállban erősebb,
Mint hegyi tölgy mellett a sziklafal, álla merően.
Hábor testén a ruha zöld; kacagánya setét kék,
Hímes aranyszálak ragyogása keríti be szélét,
Fegyverek, és harcok csillognak rajta kivarrva,
Bal sarkán egy kis hű kéz fölnyújtja virágát
A rohanó hősnek; de vad az, nem hajlik utána.
Harcba siet fölvetve fejét, és karja hatalmát.
Ezt a kis Dalamér, Huszton fejedelmi leánya,
Varrta ki gondosan, és mellette tudatlan ajakkal
Dall vala Háborról, Hábornak barna szeméről,
Kit, mikoron nyargalna Denep sebes árjai mellett,
Láta magas tereméből, és megkedvele forrón.
Gyenge, minő a harmatgyöngy, és tiszta szivű volt
A fejedelmi leány; de reá nem gerjede Hábor,
Bús vala még Tanaisba veszett mátkája halálán:
Mégis ajándékát emlékűl hozta magával.
Most fölvette, s dicsőn fénylik vala benne, miként fenn
Hajnali díszében az egek szép csillaga fénylik.
Kardja alant lógott leszorított sárga övéről;
Kalpagján alacson kolcsagtoll renge; de hosszú
Somnyelü dárdáját magasan fölütötte kezével.
Öccse hasonlóul jöve fegyverkezve; de vállán
Szarvasbőr vala mente gyanánt kurtára szabottan,
És örvös buzogány jobbjában. Balja felől a
Hős seregek riadója lelóg, a tábori nagy kürt.
Igy készültek ezek, s döngették pajzsokat: erre
Ébredezett a nép, s szilajon kapkodta dsidáit.
Tas pedig állt hős gyermeki közt a sziklai sasként,
Mely bátor fiait magasan szép napnak ereszti,
És örvend, s lassan csapkod szárnyával utánok.
Úgy állott fiait biztatva Tas, a fene képű,
S láttokon örvendett s velök a nép rendi közé ment.
Távolb fölkele Bors megbízott férfi erőben.
Visszaveté fodros hajait vállára, s keményen
Nyomta reá süvegét. Sok harc emléke vagyon már
Bátor szívében. Attól ég arca, holottan
A nem rég vett seb látszik még gyenge huzással,
Nem szégyen; mert nyalka Dobort ő verte le futva
Tátra magas bércén. Az előbb ott rajta sebet tőn,
Mégis erőt vett Bors, és egy vágással elölte.
Most is kalpagján hordozza Dobor lobogóját,
Mely magasan veri a levegőt, és messze fehérlik.
Már minden részről valamint nap nyugta után a
Csillagok egymást érve kitűnnek az égi határon,
Akkép kelnek ezek, s szaporán készűlnek az útra.
Itten kél Edömér, s csattog páncéla ruháján.
Délcegen ugrál és nyihog a pej csődör alatta,
S amint hánykódik, megvillan kardja kezében.
Tornyos testével jő zászlós Bulcsu amarról,
Mint döntő elefánt. Ékes zászlója lebegve
Játszadozik széllel, nagy ezüstös szára ragyogván.
Kék lapján képek vannak beleszőve arannyal:
A vezető szarvas, s dárdás űzője nyomában.
Messze terűl siető lábaiknak alatta Meótis.
Naptól csillámló síkján ősz hófuvatok közt
Csak néhol feketűl a szirtek dísztelen orma,
Hol repeső csókák, s hollók marakodva tanyáznak.
Látszik alább nagy erőt mutató állásban az első
Hét magyar: Álmos, Előd, komoly Und, Tuhutum, Huba, Tas, Kund,
Amint esküsznek fölemelt kardokkal. Ezek közt
A fejedelmi magyar deli Álmos, díszre kitetszőbb,
Áll magasan, s vérét s gőzölgő véröket issza.
Hajdan ezen képet könnyű tündéri kezével
Szőtte szelíd Zala, Álmosnak testvére, ki otthon
Megmaradott az előbbi lakon hű Torzon ölében;
A zászlót pedig Álmos adá hordozni Dobónak;
Elgyengűle Dobó, s a zászlót Bulcsura hagyta:
Ez viszi most gyakran betekerve, ha kis csata zendűl,
Fenn lobogatva, ha nagy seregeknek harca dörömböl.
Rézbuzogányt hordoz, s hadijesztő barna fején mély
Vaskalapot; nem mintha halált rettegne, hanem mert
Könnyen birja, s hevet, hideget ki tud állni alatta.
Ezt, hogy az alföldön nyargalt, fölrúgta lovának
Lába, ezóta fején viselé kalpagja helyében.
Apja is, a jó kedvü Bogács, kél nyomban utána;
Párduc kápa fején, s van csínos bocskora lábán;
Testi ruhája setét, de ragyog szép csatja övének,
Melyről kardja lelóg s hüvelyével verdesi combját.
Ez hogy népe között járkál, meglátja továbbad,
Mint agg s gyötrődik Susadal szép ifja Laborcán,
Hozzá tér, s így szól pusztúló sátora mellett:
"Félre keserviddel szívem-kedvelte Laborcán,
Síra szülőddel apád, s téged nem tarta siralmok.
Most mikor itt vagy már, te kesergsz-e? Mutasd meg erődet:
A bátor seregek közepébe nem illhetik e gond."
Ifju Laborcánnak pedig ez volt válasza: "Tévedsz,
Oh jó lelkü Bogács, félénknek vélve Laborcánt;
Meglátod még őt a harcok fergetegében,
Meg! réműletlen képét sok ezernyi halál közt.
Néztem, mint fordúl a jóból roszra szerencsénk,
S elmerülék, de azért meglátsz a harcokon engem.
Ott hol legsürüebb s szörnyebb rivadása, veszélye,
Nézz, s ha megösméred vasamat villogni, ne vádolj!"
Igy szólottak. Ezenközben már bontva valának
Sátoraik, s a bajnokok is mind talpra kelének.
Jött Ete hős, iszonyú gondját lelkébe temetve,
Délcegen, és bátran. Bojtos kacagánya kevélyen
Lebbent a széllel, s valamintha világnak utóján
A szakadó egeket föl akarná tartani, állott
Izmos markában vasazott dárdája merően.
Tarcal is a nyilazó seregeknek büszke vezére,
Fecske lován mint könnyü madár, nagy gyorsan előkelt!
Szép aranyív fénylett baljában, s rakva nyilakkal
Csengett, és zörgött ékes puzdrája, ha mozdúlt;
Görbés kardja pedig csillámlott oldala mellett.
Fecske lován, amint sebesen fordúla, ezüstös
Cafrang hányódott, s meglebbent sárga sörénye.
Mint, ha megindúl a fuvalom nagy Mátra vidékén,
Rengenek a tölgyek, fejeik meghajlanak ingva:
Úgy mozgott Bodrog táján a reggeli tábor.
A nyihogó paripák, s hősök keveregve forogtak
Itt is amottan is a vezetők villogva kitünvén.
| ←Első ének | Zalán futása Második ének | Harmadik ének→ |