Zalán futása/Első ének
Régi dicsőségünk, hol késel az éji homályban?
Századok ültenek el, s te alattok mélyen enyésző
Fénnyel jársz egyedűl. Rajtad sürü fellegek, és a
Bús feledékenység koszorútlan alakja lebegnek.
Hol vagyon, aki merész ajakát hadi dalnak eresztvén,
A riadó vak mélységet fölverje szavával,
S késő százak után, méltán láttassa vezérlő
Párducos Árpádot, s hadrontó népe hatalmát?
Hol vagyon? Ah ezeren némán fordulnak el: álom
Öldösi szíveiket, s velök alszik az ősi dicsőség.
A tehetetlen kor jött el, puhaságra serényebb
Gyermekek álltak elő az erősebb jámbor apáktól.
Engem is, a nyugalom napján, ily év hoza fényre
Már késő unokát, ki előbb a lányka mulandó
Szépségén függtem gondatlan gyermeki szemmel,
S rajta veszett örömem dalait panaszosra cserélvén.
Hasztalanúl eget és földet kérlelve betölték.
Mégis az ifjúság háborgó napjai múlván,
Biztos erőt érzek: kebelemben nagyra kelendő
Képzeletek villannak meg, diadalmas Ügekről,
S a deli Álmosról, s Álmosnak büszke fiáról,
Párducos Árpádról... Óh hon! meghallasz-e engem,
S nagyra törő tehetősb fiaid hallgatnak-e szómra?
Megjön az éj, szomorún feketednek az ormok, az élet
Elnyugszik, s a fél föld lesz nyoszolyája; de engem
Fölver az elmúlt szép tetteknek gondja. Derengő
Lelkem előtt lobogós kopják és kardok acéli
Szegdelik a levegőt: villog, dörög a hadi környék.
Látom, elől kacagányos apák, s heves ifju leventék
Száguldó lovakon mint törnek halni, vagy ölni,
Zászlódat látom, Bulcsú, s szemem árja megindúl.
Óh hát halljátok, ti hazának gyermeki! szómat,
Későn hangzik már; de magában hordja halálos
Harcok fergetegét, s hű a haladékony időhöz.
Alpár messze terűlt síkján búsongva körűlnéz
A fejedelmi Zalán. Valamint a sárga halálnak
Birtoka, oly szomorú csendes most vára, s előbbi
Pompáját alacson gyásszal fölváltva hanyatlik.
Büszkén állt ezelőtt: ellenségére hatalmas,
Jámbor szívvel jött szomszédnak kedvet ajánló:
Szüntelen a szabados vigságnak zenge zajától.
Mostan mély csendét panasz, és jaj hangja szakasztja,
És az ürült teremen bágyadt lépéssel inognak
Elréműlt hölgyek, szívetlen férfiak, és a
Harc veszedelméből sebbel jött csonka vitézek;
Vagy zörgő buzogányokkal diadalmi örömben
A rohanó magyarok jőnek hírt hozni uroktól,
Párducos Árpádtól: mint küzdött gyáva Gelóval
A szörnyű Tuhutum, Nyirségen mint vala harca;
Méni Marót mily sorsra jutott; a büszke Zobornak
Mint vete dárdával rohanó nagy Kádosa véget;
Elmondják, mit tett Nyitránál karja Szabolcsnak,
Tátra magas bércén Bors mint szágulda hadával;
Hogy telepedtek meg szabados kéjökre Sajónál,
Zagyva futó vize mellékén, a szőke Tiszának
Partjain, és felhőbe kelő nagy Mátra tövénél.
S merre Szamos, s az aranyfövenyet hordó Körös omlik
S a kis partu Maros dagadó hullámait önti,
Mint jártak tábort, diadalt mint nyertek időnként;
Ő pedig űl komoran, s amint néz messze Sajónak
Tája felé, s néz Zagyva felé, a szerte virágzó
Téreken elbúsúl, s szeme fényei könybe merülnek:
Szólani kezd, s amint szavait folytatja, rezegve
Meg-megzördűl a fegyver düh-emelte kezében:
"A hálátlan! ezért engedtem birni Sajónál,
S Zagyva lementében a gazdag földet, ezért volt
Mindenem oly készen hadi szükségére, hogy ő most
Büszke követséget küldvén mindegyre boszontson?
Hírt ád harcairól azt mondva, hogy én is örüljek
Boldog előmentén, mikoron már szinte körűlvesz
Népeivel, s minden részről vad fegyvere csattog.
A hitvány jövevény!... mi egyéb is ez a ravasz Árpád?
Hányja magát, s hazugúl Etelével mondja rokonnak.
Mondja, holott tán a latrok barlangja nevelte,
S mérges oroszlán, vagy tigris szoptatta szilajjá:
Hah! de miért epedek?... Menj Ungnak gőgös urához,
Nemtelen Árpádhoz, s fenyegesd meg, Kladni, nevemben,
Mondd: fejedelmi Zalán Árpádnak küldi parancsát.
Mondd: takarodjék el földemről még ma, s ne merje
A csendes folyamok hullámit nyomni hadával,
Mert ön népemmel, görög és bolgári sereggel
Rajta ütök, s leverem végkép, hogy nem marad, aki
Társai romlását hírül vigye Volga vizéhez."
Kladni, Zalán öreg apjának, nagy hírü Reánnak
Harcaiból maradott bajnok, hogy karja legyengűlt,
Késő vénségén bölcs, s biztos békekövet lett.
Most ura szózatján fölkél, és tisztesen őszült
Hajfürtét lesimítva komoly figyelemmel előáll.
Hallja kevély üzenetre fakadt fejedelme parancsát,
S dorgáló szemeket vetvén, így válaszol egyben:
"A győző seregek fejedelme, dicséretes Árpád,
Ily szókat halljon tőlünk, unokája Reánnak!
S én a békekövet fenyegetve beszéljek-e nála?"
Igy szólott; de Zalán komoly intésével elűzé.
Mint a csillapodó tenger, hogy látta megindúlt
Hű követét, enyhűle Zalán; de haragja helyett most
Félelem, és bajos aggodalom szállt gyenge szivébe,
S már kezdé sajnálni, hogy oly fenyegetve beszélett;
A rohanó magyarok harcát juttatva eszébe,
Már iszonyú leve lelkében bús képzeletének
A győző seregek fejedelme, dicséretes Árpád.
Sors üldözte Zalán! lassúk már a te csatáid
Szűkült téreiden, kezeid megküzdeni gyengék
A nagy erőnek karjaival. Majd zúgva, süvöltve
Fölkél a zivatar, s te remegve tekintesz elébe,
Ha szép telkeiden végig pusztítva terűl el.
De ki siet hozzád szaporán lépdelve, heves dél
Tájairól? örömet jósol víg arca, jövése,
Lágy selymét ékes fegyver cifrázza ragyogva,
És pihegő mellén címét hordozza Leónak,
Aki viszontságok közepett nagy tengereket bír,
S földeket, és félénk népeinek félve parancsol.
Vára Zalán sereget, kedves hírt vára keletről,
Constantin dús várából, s nagy tengere mellől.
A követet látván megörűlt; Sthenelos pedig illőn
Meghajtotta fejét, kipihent, s így szóla Zalánhoz:
"Küldi köszöntését császárom, küldi vezérem,
Ossa vidéki Philó, Alpár fejedelme, tenéked.
Haemos bérceiről, Oetától, a nagy Olümpos,
A zajgó tenger, Peneos s Strimon vize mellől
Gyűltek bajnokaink: görögök, s Bolgária népe.
Hol Tisza habjai a mély árku Dunába merűlnek,
Még napnyugta előtt tábort nyugtatnak, az este
Árnyaiban pedig eljőnek földedre serényen,
S nyugtalan éjed után meghozzák hajnalod álmát."
Szóla. Zalán pedig örvendett, s lelkében eloszlék
A bájos aggodalom. Kezdett büszkülni magában,
És báná, hogy Kladni szavát nem tette vadabbá.
Kérdezgette tovább, mily hősök jőnek ezúttal,
Mennyire megy seregök számmal, mily sokra erővel,
S kikkel már régen diadalmat igére magának,
Mert még nem látá, égett hírt venni felőlök.
De Sthenelos ravaszúl látván, hogy elérni beszéddel
Bajnoki értékét mindegynek ritka szerencse,
S mert az erős bolgárt nyájánál jobbnak itélé,
Szégyenből röviden szólott, s a spártai Hermest,
Bölcs kormányu Philót, Schediost, az Olümpi Philémont
Emlegeté, s fattyú Csornát, s a haemosi Viddint.
Monda bizottan utóbb: "mind bátor, válogatott nép,
És noha latrokat elnyomnunk nem volna dicsőség,
A lator Árpáddal megvívunk érted örömmel."
A fejedelmi Zalán pedig andalgásnak eredvén
Messze kinézegetett, s a váltságára jövendő
Hősöket, és nagy harcaikat számlálta eszében.
Kladni ezenközben s több kísérői menének
A Tisza mellékén búsan, s mély gondba merűlve.
És már Zagyva vizét érék, amint ez omolva,
A kis partu Tiszába szakad. Még egy napi útat
Tettenek a síkon, s már hallák messze zajogni
A rohanó hadakat, s mentek hallgatva feléjök.
Messze terűl kiesen, s pusztán a zagyvai síkság
Napkelet, és dél tája felé; éjszakra, nyugatra
Domborodó halmok, s távolb a mátrai bércek
Hamvas felhőkként az egekhez látszanak érni.
Erre levágtatván sebesen, villogva kitüntek
Árpád, s bajnokai, s vízárként széllel elönték
A dobogó nagy tért. Árpád pedig álla magasban
Egy kis domb tetején. Vala ékes párduca vállán,
Rendítő buzogány jobbjában, s oldala mellett
Ősei harcaiból maradott nagy kardja világolt;
És könnyű süveg álla fején, s toll reszkete ormán.
Mint Ügeké, szépapjáé, nagy termete; könnyen
Mozdúl a súlyos fegyverrel; karjai, válla,
Mint a Mátratető, és bércei, izmos erősek.
Igy állt meg komolyan, s végigpillanta hatalmas
Szemmel szép hadain, s intett, és nyomban elálltak
A rohanó csapatok. Valamint a csillapodó vész,
Lassú zúgással megszünt a tábori vas-zaj.
A fegyver csillámla, de már nem csattoga többé,
S dárda, gerely, lobogó büszkén emelődtek az égre.
A fejedelmi magyar még gondosan óva körűlnéz,
Megtelepíti hadát, és sátort üttet az ormon.
Kél pirosan, mint a hajnal, szép sátora, fénylő
Gazdag aranyrojttal, tiz rézdárdára feszítve.
Ő pedig egy terepély bükk árnyékába kitérvén
Nézi kemény hadait, s iszonyú lelkében öröm kél,
Amint a szálló seregek csattognak előtte;
Mert ekkor száguldva hozák a harci vezérek
Bátor népeiket. Legelől egy előhadi dandárt
Dárdával rohanó Kadosának karja vezérel.
Nyest kacagány ing vállaikon; kard, dárda halállal
Járó fegyvereik; rohanások mint az erős szél,
S a szélvészek előtt szaladó vad tengerek árja.
Mindennél rohanóbb pedig a hadnagy, valamintha
Lába sebes szélvész, keze villám volna, ropogva
Járja meg a hadakat, s pusztít mindennek előtte.
Nincs sok fegyverrel terhelve, de rakva sebekkel.
Farkasbőrt hordoz, s strucctollas kalpagot, és nagy
Dárdát, s görbe vasat. Most gyorsan szállva lováról
Sátorokat veret, Árpádnak halmára sietvén.
Hozza hadát deli tündérként a nyalka Zoárd is.
Nyugtalan ez mind harcaiban, mind tettiben; egyre
Változik, és majd űz, majd megszalad a csatatéren.
A hadat űzőnek kártévő, mert iszonyú gyors
Megfordultában, s a győzőt porba teríti.
Gyermeke ez Kadosával ama szép arcu Hüleknek,
Kit tündérektől gondolt származni hazája,
Most pedig a habozó Tanaisnak partjain alszik,
Ott temeték őt el maradékai. Kardja fejénél,
Lábainál réz pajzsa hever, s dárdái körűle.
Hasztalan! Ő azokat meg nem zördíti kezével,
És nem örűl szeme fényeiken; pusztítva kerengnek
Hamvain a viharok: nem hall ő, alszik örökké;
De fiait szép hír hordozza dicséretes úton,
Árpád harcaiban, Kadosát és nyalka Zoárdot.
Most sátort veret ez, s Árpád halmára megindúl.
Kund nyargalt ezután csapatit térítve fiával,
A haragos Csörsszel. Mint két kríváni fenyőszál
A bércek tetején, akképen tetszenek ők ki.
Termeteik fejjel magasabbak népeikénél.
Köntöseik barnák, paripáik színre hasonlók,
Gőgösen ugrálnak szörnyű terhöknek alatta.
Ők lobogós kelevézekkel legelőre rohannak
S combjaikon csattog nagy kardjok cifra hüvelyben.
Hússzor ezer volt ez, s még négyet Bojta vezérlett,
Bojta, ki hadnak örűl, s anélkűl nem tud örűlni,
Vígan alászállítja hadát, valamintha csatára
Volna menendő, kezd sajdítva örűlni magában.
Kalpaga medvéből, farkasból van kacagánya,
Puzdra zörög hátán, kard villog hősi kezében;
Balra pedig kézíja fityeg derekára övezve,
Most telepedni megyen, s hadi sátort rendesen üttet.
Végre fehér paripán lassan futtatva előjött
Őszbe borúlt Und is, hajdan katonája Ügeknek,
S a jeles Álmosnak, most kísérője fiának.
Tiszteletes képén méltóság, harci komolyság
Hosszas idők tudományával vala szépen egyítve.
Rettenetes tigris tarkállik vállain, izmos
Markában vas balta pörög, s nagy pajzsa setéten
Függ balról. Hoz négy ezeret, sík térre vezetve.
Hogy hordozza vasát, most immár ötvened éve,
S még jól bírja, erét még ifjú szikra feszíti.
Ezt hogy szemlélé Árpád telepedni, szelíden
Monda: "Vitéz öreg! a te karod még rettenetes lesz
Harcaimon. Vénség meg nem szaggatta erődet.
Bajnoka ősömnek, most bajnok társam! örömmel
Látlak erősim közt: jőj föl halmomra pihenni."
A komoly Und kividámulván, így szóla viszontag:
"Fejedelem! még nem gyengék a bárdot emelni
E karok, ám már olyan erőm nincs, mint vala hajdan.
De kedves még a kardcsörgés agg füleimnek
S bár fene ütközetek megszegjék életemet, csak
Vérem után földet hagyhassak gyermekeimnek,
Elmegyek, és nem rémülök a csatatéri haláltól."
Igy szólván tüstént sietett Árpádnak elébe.
Ekkor már közelebb járult hű Kladni szomorgó
Társaival, s a tábornál szeme könybe borúla.
"Óh mi igen más ez, mint pusztai népe Zalánnak,
Oh mi hasonlatlan lesz majdan az ütközet!" így szólt.
Mégis, hogy helyesen véghez hajthassa parancsát,
Hűséggel nekibátorodott, bíztatta barátit.
S ment egyenest a kis dombnak, hol párducos Árpád,
A győztös seregek fejedelme, vezérivel állott.
Följutván, mély tiszteletét kimutatva imígy szólt:
"Fejedelem! ki vitézséggel, mint hírre nagyobb vagy,
Kit földünk nagy része ural, kit tisztelek én is,
Nincs-e szabad szólás végkép megtiltva előtted,
S a követ új hírrel hozzád küldetve Zalántól,
Ment-e, ha híven szól fejedelme szavának utána?"
"Szólj bizvást, felel a győző seregek fejedelme,
Tőlem, s hősimtől követ és hű szolga ne féljen.
Féljen az, aki kevély üzenettel sérteni bátor."
Erre magas hangon hűséges Kladni imígy szólt:
"A fejedelmi Zalán, neked Árpád! küldi parancsát,
Hogy takarodjál el földjéről még ma, s ne merjed
A csendes folyamok hullámit nyomni hadaddal;
Mert ön népével, görög, és bolgári sereggel
Rajtad üt, és leverend végkép, hogy nem marad, aki
Társai romlását hírűl vigye Volga vizéhez."
Mint fene kölykes oroszlánok barlangja, dühödten
Zúg a hős tábor, s kelnek csillogva, zörögve
A rohanó csapatok; száz lángszem méri halálra
Alpár embereit: szörnyet halnának azonnal;
De nincs bántások, s hogy ezen félelmök elálljon,
Árpád hadkötöző fejedelmi tekintete őrt áll.
Csendre verődik mind, lelkébe temetve haragját,
S a hadat intéző szép méltósággal imígy szól:
"A fejedelmi Zalánt Árpád nem kérdezi többé,
Merre mehet, s menjen földet foglalni hadával.
A hajdanta dicső Etelének hős unokája,
Merre utat nyithat kardjával, menni fog, és az
Ősi hazát, ha különben nem, megszerzi erővel.
Hogy pedig a görögöt, s bolgárt nem rettegi népem,
És hogy vesztünknek Volgánál híre ne lenne,
Bátran előállunk; te azonban menj el uradhoz,
Mondd meg, mint leltél bennünket Zagyva vizénél,
S még tán szólani fogsz, mikoron meghallod eminnen
A zúgó tábort, s pusztító fegyvere hangját."
Megriadott a hős tábor, nagy örömre fakadván
E szavakon; búsúlt Alpárnak régi követje,
És a rémítő hírrel reszketve megindúlt.
Árpád, a rohanó seregek fejedelme, legottan
Lóra kapat gyors férfiakat, hogy híjanak össze
Hőseket a megbírt földekről: gyors nyilu Tarcalt,
A zászlós Bulcsút, s apját, jó kedvü Bogátot,
S hadzavaró kacagányos Etét, ki erőre hatalmas
A hadban, lelkére nagyobb, szépségre legelső.
Borsot is, és Edömért meg kellett híniok, és Tast,
S rettenetes fiait: Hábort, s a kürtösen ékes
Úti Lehelt, kit utaztában szűlt anyja Meótis
Habjainál, hol egy ősz tündér lágy hangu dalokkal
Zengedező sípot nyujtott a gyenge szülöttnek.
Hogy nőtt a gyermek, gondatlan jára virágos
Völgyeken, és hegyeken, s bájos sípjába lehelvén,
Anyját lágy dallal tisztelte, s az ősz tavi tündért.
Éneket mondott a késő napnak, az ékes
Hajnal arany hajszálainak, a csillagi fénynek,
És a felleg alól kijövő szép hold sugarának.
Későbben megváltoztak játékai, látván
Versenyes apjánál, s száguldó bátyja kezében
A ragyogó fegyvert, fényét meg kezdte kivánni,
S már délceg paripán kardot villogtata, kopját
Szórt, s nyilakat, s örvös buzogánnyal készüle harcra,
S kéré a tündért, hogy változtassa keménnyé
Sípja szelíd hangját. Búsúlt; de nem állhata ellent
A tündér, s hadi kürtté lett a gyenge dalú síp.
Harsány most, és rettenetes hangjával, az égi
Dörgésként zeng táborokon, s vérharci mezőkön:
Szívet emel, majd szívet aláz a bajnok ajakról.
Mindezek a harcnak szeretői s tudói valának:
Jaj neked, Alpár, jaj harcban nem bátor uradnak.
Látni fogod komoly arcaiknak viadalmi haragját
S fegyveröket, melyet megrontásodra emelnek.
Bodrogköz szigetén, hegy emelkedik a hideg éjnek
Tája felé, egyedűl, erdővel övezve derékon,
Zölden alúl, pusztán s szirteknek hagyva fölűlről.
Kis Tice, a Tisza habjaiból lesietve aláfoly
Balja felől, jobbján Bodrog fut csendes özönnel;
Összekerülnek utóbb keskeny szegletre, s zuhogva
Hagyják el gyönyörű táját a délre mosolygó
Szép hegynek, zengő ligetit, s vízlepte lapályát.
Itten az ősz daliák, s tehetetlen bajnokok, akik
Álmos harcaiban győztek vala, csendesen élnek,
Itten Elem, Csákány, s hadrontó Tűzima nyugszik.
Itt a hegy végén látszik hajléka Hubának.
Ez, hajdan tehetős, Susadalnak rettegetője,
Büszke Kiónál a kúnoknak vítta csoportit,
És a mély fenekű Ungnál leütötte Laborcot.
Nyugton van most fegyveri közt, s majd nézi enyelgő
Gyermekeit, majd visszasohajt a boldog időkre.
Kis Bodor, a hősnek legutósó gyermeke, nyájas
Kedvü fi, most tized évében, enyelegve lehuzza
Néha az ősi vasat, s atyjának döngeti pajzsát,
Vagy fáradságos kézzel hurcolja temérdek,
Buzgányát, s jó nénéit mosolyogva fenyíti,
Megy, meg visszakereng s így szól nénjére tekintvén:
"Gyenge Szömér! te nagyobb vagy már, mégsem birod a szép
Kardot, még ideget sem tudsz pengetni madárra.
Óh mikor én oly nagyra növök, majd pengetek íjat,
S tőletek a gonosz embereket még karddal is űzöm,
Mert vannak gonosz emberek is, lásd édes apánknak
Jobbját egy mérges bajnok meglőtte nyilával."
Igy szólott, csókkal fogadá őt nénje, elaggott
Atyja pedig kiderűle, s vidám köny csilloga képén.
A gyermek még szóla tovább: "óh néni! nekem volt
Egy helyes íjacskám. Aranyos volt két hegye, s húrja
Oly szépen hangzott, mint a liget-esti madárszó.
Volt nyilam is, sebes és ragyogó a déli sugárként.
Hajnának vittem, vadakat hogy lőne, de Hajna
Még nem lőtt vadakat, pedig elmegy messze az erdőn,
A kis ivet mindig viszi, és meghozza magával
A nyilat is; de vadat nem hoz, s még oly keveset szól...
Hajna te, mért búsúlsz? Szemeid mér vannak elöntve,
Mint a bodrogi lap, melyet Tice árja megöntöz?
Óh ha azért búsúlsz, hogy nem tudsz lőni nyilammal,
Vagy tán a ligeten jártodban csúszva megérte
Lábadat a mérges kígyó... deli Hajna! ne búsulj:
Én a kurta kigyót bottal kergetve lesujtom,
És ha kivánod, ez íjammal még sok vadat ejtek.
Add ide bár, hozok őz borjat, vagy gyenge nyulacskát
A vadon erdőből, hattyút a vízi lapályról,
S tollaiból gyönyörű pártát puha szőke hajadra."
Andalodó szemeket vete rá deli Hajna, s föleszmélt
Gondjaiból öccsét forró kebelébe szorítván.
Majdan vékony orosz fátyolt burkolva fejére
Fölkelt, s a ligeten tegezét zörrentve megindúlt.
Óh, kiket a hadi zaj, kiket a bús tárogatóhang
S rettenetes kürtszó ébreszt, nagy lelkü vezérek,
Hagyjatok egy kissé távoznom harci mezőről,
S míg nagy táborokon szenderg a szörnyü halálnak
És veszedelemnek szikrája vitézi kebelben,
Hadd kössek gyengéd koszorút a hű szerelemnek.
Dalra talán nem méltatlan, ki ölébe fogadja
A fene harcokból fáradtan visszakerűlt hőst,
Karjai közt hervad, s honjának bajnokokat szűl
Nagy kín közt, s még több kínnal leszakasztja szivéről
A serdűlt ifjat, ha hazája kikéri veszélyét.
Ily anya, áldott hölgy, méltó a sorba kerűlni,
Hol nagy hősöknek diadalma s halála dicsőűl.
Ment a szép haju lány kebelében víve szerelmét,
Mint viszi nyögve, vadász dárdáját, a sebes őzfi.
Hajló fényében ragyogott már a lefutó nap,
Minden fűszálon gyönyör, és báj lenge, de Hajna
Mind csak Etét keresé, földet s eget űzve szemével,
S ég, föld szívének Ete nélkűl nem vala kellő.
Meg ne sebezzétek könnyű kis lábait, átkos
Tüskék, s rút kórók; ti hajoljatok ifju virágok,
S gyenge füvek deli Hajna piros talpának alája.
Folyj lassan, Bodrog, föveny ágyad csendes ölében,
Halkva suhanj el az erdőkön, langy nyúgati szellő,
Meg ne zavard a lányt, mikor a deli hősfira gondol,
És minden mást messze felejt. S óh tiszta sugár te,
Mely csillogva leszállsz az egeknek fénykebeléből,
A hév nap tüzes arcáról, te is el ne sötétítsd
Hajna szelíd kebelét, mely szebb a reggeli hónál,
Szebb a hattyúnál, s mint hajnal csillaga, oly szép,
Hagyd gyengén hajadon képét, piros ajkai díszét,
Hogy mikor őt a hős meglátja, elandalodólag
Lásson együtt minden gyönyörűt szeretője alakján,
Hogy minden bajait kedves láttára felejtse,
S érte akármely bajt ne remegjen venni magára.
Csendesen, és folyvást megyen a hab, Hajna közelget,
Majd a parton eláll, s így szól a vízbe lenézvén:
"Csendes özön, képem mellett csillogva kerengő,
Jő, meg megy maradás nélkűl szép habzatod: óh bár
A Tisza mélyéhez vinné el képemet, ottan
Látná Und ékes fia, és megörülne; talán ha
Látná, mint epedek, meg kezdene szánni magában,
S jőne serényebben, mint jő; de gonosz vagy özönvíz,
Képemet egy helyben hagyod elbágyadva, remegve,
S kissel alább lengő fűszált, és parti virágot,
Bokrokat, és fákat mutogatsz a kékes egeknek.
Csak menj hát, majd elközelít a hadzavaró hős,
Szép gyönyörűségem, s megnyugtat erős kebelében."
Ekközben leveté lágyan szőtt lepleit, íját,
S messze kitűnt delin és pusztán a déli sugárként.
Hogy csendes Bodrogba leszállt, még gömbölyü térde
Látszék a habból, mely azt fodorodva keríté,
S hajnalként futa gyors pirulás deli teste fehérén,
Szálla tovább, s már a hullám tele combjait éré,
Pajkosan ellebegett hajló ágyéka körűl is,
S mosta sugár derekát. Ekkor meghajla kezével
A deli lány, s szép kis tenyerét lemerítve szelíden
A siető habokat képére, nyakára locsolta.
Megbomlott haja, és szabados fürtökben omolt el
Tündöklő vállán, karján, és a kerek emlőn,
Mely mint egy fakadó bimbó kipirúlva középett.
Alkonyodásra jutott már a nap, s tiszta határát
És a nyugvó tájt bágyadt lángszínbe borítván,
Általadott vizet, és földet hüvös esti homálynak.
Ekkor barna deres paripán, hűs csillagi fénynél
A Hajnal szép gyermeke jött, egy délszaki tündér
Mint röpülő felleg, szállván a híg levegőben.
Tündöklött pedig ékes arany haja, s a kacagánnyal
Lenge szelek szárnyán maradozva utána huzódék,
Balja felől aranyos hüvelyében csattoga kardja,
És vala gyöngyökkel ragyogó szép sípja kezében,
Mely a természet hangját elzárva magában,
A nagy föld közepén mélyen fekszik vala hajdan.
Onnan az Éj-anya fölragadá, és adta fiának,
Amikor ezt Hajnal mérgében elűzte magától.
Zenge pedig csalogány s tarkás pintyőke szavával,
Elsiető dörgés morajával, s a fene tigris
S kölykeiért sívó vad oroszlán durva zajával.
Melybe ha fútt, rettentő volt, vagy gyenge varázsló,
Mely futtában elállítá a gyorsan iramlót,
S állót mozdított, amint szándéka vezérlé.
Hajna hová lesz most? Rémülve, pirulva kiszökvén
Bodrog habjaiból, veszi könnyű lepleit, íját;
És szalad a ligeten, s futtában törli fejéről
A vizet, és igazítja magán huzogatva ruháját.
Melle födetlen még, csak félig van szövevényben
Szép emlői körűl, azt is lebbenve kibontja
A suhogó szellő, s le-lehuzza, ha érheti, róla.
Már elmenne, tömött erdőben rejtve maradna,
De zendűl a síp, csábító hangja betölti
Minden erét, tagját. Áll most, s bámulva tekinti
A fiatal tündért. Az alászáll, s gyenge szivárvány
Íve terűl, valamerre megyen, paripája elébe.
Egy kisded csillag ragyogott vezetőleg előtte,
Mely mikor ő vágyódva halandók földire lépett,
Fényesen, és magasan tündökle fölötte az égen.
Már közel ért, szeme csillámló vala, képe mosolygó,
Fél víg, fél szomorú mint a hold éjjeli képe;
De piros, és kellő, s már nem birhatva szerelmét
Nyájasan átölelé az előtte szemérmesen állót,
S rózsás szűz ajakán megcsattant isteni ajka.
Szíve gyönyörködvén a rég keresettben, örömmel,
És boldogsággal tele volt, de remegve kifejlék
Karjaiból deli Hajna, s futott. A délszaki tündér
Gyengén visszavoná, s édes bús hangon imígy szólt:
"Hajna te futsz, oh Hajna, kiért elhagytam az ékes
Hajlékot dél fényes egén, ki miatt keseredve
Fölkeresém Kaukáz üregében az agg szelek atyját,
Hogy hollétedről hírt vennék, s édes atyámat
A gyönyörű Hajnalt tudakoztam napkeleten túl.
Oh ki után annyit bujdostam, Hajna, te futsz-e?
Míg más honnodban Volgán túl gyermeki kedvvel
Szédelgél a tarka mezőn, és én is atyámmal
Tartózván mint gyenge fiú szállottam elődbe,
Nem futtál, ha jövék, sőt mondtad gyakran enyelgve:
,,Szép tündérfi, mikor jősz ismét vissza mezőnkre,
Oh ha megént eljősz, hozz csillagot énnekem és én
Lassan elindultam, csendes nyugtában atyámnak
Csillaga fényéből egy szikrát vettem orozva;
Míg lejuték, megnappalodott, s a szikra kipattant,
S elveszve pártalanúl a világok végtelenében.
Sírva jövék hozzád; te pedig deli Hajna szelíden
Törléd könnyeimet, s mondád sajnálva, ne sírjak.
De nemzőm látván a szikrát szerte bolyogni,
Elbúsúla s boszús szemmel megtilta magától.
Most hát, mert haragos szántából délre szakadtam,
Elfeledél-e, hogy így irtózol, Hajna, ölemtől?"
Erre, mivel gyermek kora nem rémlett el eszében,
Még jól emlekezett a lány és mondta: " Hogy értem
Ily tova bujdostál, szép tündér, szánlak; azon kor,
Melyet imént mondtál, játékunk, s könnyü siralmad
Hátra maradt őseim honnában, Volga vizén túl.
Itt fölserdűltem, hidegek már énnekem a te
Karjaid, és ölelésedet is megtiltja szerelmem;
Mert tudd: hadzavaró Ete hős van Hajna szivében.
Oly ékes nem, mint te, vadabb, mint gyenge szerelmed,
De szép, s jó lelkű, s a harcban erőre hatalmas,
Aki hazát szerzend e boldog földön atyámnak,
És minekünk, s hős karjával megnyomja serényen
A dúlásra jövő harcoknak enyészetes árját."
A fiatal tündér pedig ekkép szóla viszontag:
"Igy rontál haragoddal, atyám, így tetted örökké
Számkivetéseddel bússá fiad élete folytát!
Bár soha csillagodat ne ragadtam volna kezemmel,
Oh bár e földet soha lábam meg ne tapodná.
Vagy miért lett örök életem is? Hajh mért nem enyész el
Földi halandóként, mint árnyék, s lengedező szél?
Mért tart, míg az egek, s tündöklő csillagi tartnak,
Ha örömem nincs, és szomorítnak csalfa remények?
S Hajna, ki enyhíthetsz egyedűl, nem szánsz-e bajomban?
Vagy hiszed azt, hogy mint hősöd, nem védhetem én is
Nemzetedet? Tudd: a bús fellegek engem uralnak,
Tiszta verőfényt is beboríthatok éji homállyal,
És kényemre parancsolok én a tengeri gőznek.
Vagy mit ohajtasz még? Jer, az ég hajlékiba viszlek,
Mely kék szobrokon áll a déli határnak utóján
S a tele fényre jutó holddal van födve tetőűl.
Benn pedig ékes aranyrojttal puha szőnyegek, ágyak
Vannak, s bő termeim mint a víz habja, fehérek.
Oh szép Hajna jer el, karomon hordozlak odáig.
Ott pedig óhajtó szivemen fogsz csüggni napestig,
S csendes lesz palotánk, mint a vész nélküli tenger.
Ékes tagjaidat reggel harmatba fürösztöm,
Hajnali szép színnel takarom, s habi gyenge ruhákkal.
Majd ha lefolynak az esztendők kedvünkre, vidáman,
Díszes aranyhaju gyermekeink, egymással enyelgő
Szép fiak, és lányok fognak mosolyogni körűlünk.
S zengeni fog palotánk örömektől, és szerelemtől!
Jer piros ajkaidért kérlek, s szép szőke hajadra!
Szürkűl már az üdő, s szomorún feketednek az ormok.
Vagy mind hasztalanúl szólottam, nincs-e kegyelmed?
Én egyedűl menjek, s hova menjek Hajna, ha nem jősz?"
Igy szólt, esdeklő képét a lányra szegezvén,
És állott epedő szemmel még várva szerelmet.
A deli lány pedig aggódott, sajnálta szivében
A szomorú tündért; egyszersmind menni kivána,
Barnúló ösvénye felé ijedezve tekintvén.
Száz, meg ezer rémet mutatott zavarodtan az árnyék
És mint álmodozó, haloványan látta Etéjét.
Menne, de két tűz szem kötözötten tartja helyében,
Tartja siralmával, s titkos tündéri varázzsal.
Áll, mint a remegő gyermek, nem tudva, hová lesz.
A liget eközben zendűl és Hajna, nevéről:
Férfias, és gyerekes hangon szólítatik egyre:
Hajnát zeng hegy völgy, Hajnát a pusztai térség,
Visszatekint a lány, s a tündér hirtelen elvész,
Hirtelenebb a szellőnél, s árnyéki tünetnél.
Ezt hogy ez észre vevé, megörült, és gyorsan elindúlt,
És látá legelőbb öccsét elejébe szökelni,
Aki heven pihegő mellből édesdeden így szólt:
"Nénike, hol voltál? Oh mely rég járok utánad!
Egy fiatal hős jött, az ohajtott látni, utánad
Jár az is, és keres itt neveden szólitva; nagy Árpád
Harca felé menvén sietett beköszönni, de Hajna
Tudhatnád-e, ha nem szólnék, mely bajnok az, aki
Hozzánk jött? Böngérnek véréből-e vagy a hős
Tasnak nemzetiből? Kulpon magzatja, vagy Undé?
Nem tudod úgy-e? de várj, megmondom: termete súgár;
Képe fehér; hosszú haja sárga; ruhája setétes,
Bojtos oroszlánból van vállain lágy kacagánya,
Kalpagján kolcsag tollából szép lobogó reng;
Pajzsa pedig kerek, és dombos: közepében acélból
Verve repűlő sas látszik, s vad tigrisi kölykek.
Mindene nagy: vasa nagy, dárdája nagy, ő maga is nagy.
Méne futós mint a szarvas, maga mint az evét gyors,
Könnyen jár, fordúl, deli minden mozdulatában,
És rólad tudakoz, téged vár, küldöz utánad.
Véled-e már? Ete az, bajnok fia istenes Undnak."
Ekközben hazaérkeztek, későbben utánok
Megtért gyenge Szömér s a szép Ete, hadzavaró hős:
Ősz Huba künn állott, s áldással hítta be őket.
S a szerelem s az öröm beköszöntenek a kicsi házba,
Hol bájos hajadon serdűle fel a deli hősnek.
Csakhamar a szeretők elválnak a többi családtól
S a látás örömét szemeik ragyogása jelenti.
A régi kínnal rejtett sok gondolat ébred
És az ajak bíbor küszöbét érinteni bátor.
Titkos ohajtásait most a kebel útnak ereszti
S szintoly kedvesekért becseréli rokonja szivétől.
A nyájas követ, a szó is végtére kifárad:
Néma gyönyörrel néz Hajnára vitéz Ete, némán
A deli Hajna reá s mondhatlan kéj teli szívét;
Majd kebelére borúl az erősnek, mintha örömben
A hős szív dobogásainál szúnyadni kivánna.
Ily boldogságban felszólal végre az ifju:
"Oh mi igen jót tett, mikor engemet alkota, s látnom
Adta Hadúr a szép földet, s magas égi világot,
És mikoron kezeimnek erőt, mellemnek erős szűt,
Lábamnak gyorsaságot adott, és harci szerencsét!
De csakugyan te teszesz boldoggá, lánya Hubának;
Mert te szelíden jősz álmomhoz, s képzeletemhez,
Mint a hajnali fény, ha mezőn távol vagyok innen;
Most pedig édesded szerelemmel ölembe borulván
Gyorsítod szívem dobogását, s megszaporítod
Örömemet, mint záporeső a csermelyek árját."
Ekkoron a hajlék közepén már álla rakottan
Gyenge gyümölcsökkel, téjjel, s hegyi mézzel az asztal,
S egy sűlt őzborjú fele volt kiterítve szegetten
Hosszas ezüst tálon. Mert dús vala ősz Huba: hímzett
Szőnyegeket hoza, s bőven aranyt, bővebben ezüstöt,
Még mikoron kardját s kezeit jól bírta, Kióból.
És hoza fegyvert is, leütött Bengalnak ijesztő
Fegyvereit: lobogós gerelyét, nagy domboru pajzsát,
Sastollas sisakát, mely mind függesztve soronként
Önnön fegyveri közt falain vérfoltosan állott.
Fenn pedig ékes edény közepén mécs csilloga. Lelket
Ébresztő bort hoztak most kis bükfa kupákban,
És díszes gyerekek sürgöttek szóra figyelve:
Ígyen laktanak ők. Ete hős pedig ége szivében,
És iszonyú gond nyomta fejét: a Rémnek alakja
Megjelenék neki, és örömét kebelében elölte.
Elkomorúlt a hős ifjú, sirodalmas enyészet
Toldúlt gondja közé, s hidegen megrázta szelével.
Néze pedig heven, és búsan, mint aki halálra
Válik társaitól, és sorba tekinte szemével,
Mely mikoron Hajnára jutott, keseredten elálla
Szép arcán, és kezde vitéz szikrája borúlni.
De hamar észre vevé őszűlt Huba, s monda: "Vitéz Und
Hős fia, tégedet a szerelemnek ront-e hatalma?
Ha szerelemmel akarsz bizvást mulatozni, hadakra
Gondolj, s hozz békét harc-zárta lakunkra, fejünkre...
Oh mért gyengült el jobbom, mért hajlani nem tud,
Hogy kardot rántván tudnék meghalni csatában!
Gyáva Laborc szolgájának nyila megszegezé azt!
Te fiatal vagy még, ép, és diadalmas erővel,
Menj el, hozz örömet pusztító fegyvereimmel,
Ott függnek, hajdan viadalmim fényei: válassz!"
Ezt hallván a gyermek megbúsúl vala, s így szólt:
"Oh de atyám, ha te mind od'adod, mi marad nekem? Én hát
A hüvös erdőben heverésszek-e bujva naponnan,
Vagy csak kurta parittyával harcoljak-e? Távol
Én fejöket könnyen beverem hajigálva kövekkel;
De ha közel jőnek, megmetszik torkomat, akkor
Tagjaimon madarak harcolnak puszta mezőben."
Andalodásából fölütődött hős Ete, hosszas
Elgyengűlését szégyelvén, s fényleni kezde
Bús szeme, fegyvereit látván fenn függni Hubának.
Titkos búját még érzé, de kevély vala lelke,
Büszkébb a búnál, büszkébb a gyáva panasznál.
Nékierősödik, és így szól viszonozva Hubának:
"Harcban előszűlt hős, ám légyen, mint te ohajtod.
Hogy kedvet hozzak, pusztító fegyvereiddel,
Választok; te pedig hősök szikrája ne búsúlj,
Megjövök én ismét kardjával bajnok apádnak.
Rajta az ellenség vérét, s a régi dicsőség
Szép sugarát hozom el, mely téged győzni tanítson."
Igy szólott, s levevé a kardot, mely vala balról
Egy mély szögletben, s komoran még rajta borongott
A vad enyészetnek szikrája: halálos acélát
A por régen ülé; de midőn kitörölte porából
Hős Ete, megvillant hegye, s éle, fogása fehérlett
(Mely elefántcsont volt), lapján borzasztva kitüntek
A szomorú rajzok: Sas körmei vittek erőtlen
Kisdedet, aki eső félben anyjának előtte
Látszott fenn vergődni, fejét szép vére borítván.
Más felen egy fejedelmi vitéz rablólag orozván
Hölgyeket, és fiakat hajtott a tűzi halálra.
Hosszú volt pedig, és széles vasa, görbe hegyével,
Fegyvere Zámirnak hajdan, ki kegyetlen erőszak
Képeit óhajtá, s ifjú kora gyenge szakában
Már gyilkolt, s idegen földön pusztítani kezdett.
Ezt leveré Huba, s emlékűl úgy vette le kardját
Hajdan, míg az erős ifjúság szárnyai vitték.
Most Ete vette vasát, s csattogva vetette hüvelybe.
Ekkor az ajtóban, halovány szép csillagi fénynél,
Megjelenék a kis gyermek, dallója Hubának.
Lant vala baljában, hímezve mezői virággal,
Köntöse tiszta fehér, kék övvel kötve derékon,
És rózsás koszorúka fején. Most pengeti lantját,
S hangosan, és tisztán kezd el künn dallani: zendűl
A lenyugott erdő, s hegyek, öblök visszamorognak.
"Óh legyetek liget és sík tér szavaimra vigyázók,
S míg dalomat zengem, megszünjetek esti fuvalmak!
A fiatalságnak szép napjai, a gyönyörű kor
Hirtelen illan, mint felhők sebes árnya tavasszal.
De az erőseknek nagy tettei a siető kor
Kellemivel nem romlanak el, szép déli sugárral
Hintvén szüntelenűl a jó maradékra világot.
Csendesen űl Huba, gyermeki közt, hegyháti lakában;
De rettentő volt hajdan viadalra mezőkön,
Rettentő a háborodott tengernek ölében.
Óh legyetek liget, és sík tér szavaimra vigyázók."
Hős Ete gyúladozott e szókat hallva, s figyelmes
Lett nagy lelke az éneklő gyermekre s dalára,
Az pedig elkezdé ismét, és dalla tovább így:
"Nyugton vagytok-e még, döntő magyarok? kezetekben
Nem zörög a buzogány, gerely, és kard. Bús zivatar kél,
A tenger melléke felől, ti meg alva mezőkön
Tábori sátor alatt heverésztek. Haj! kipirúl majd
A hajnal, de sokan nem fogják látni világát.
Keltek-e? Ha későn keltek, haj! hunyjon el inkább
Bús szemetek; mert földeteket pusztítva találja.
A tenger dühödő szélvészit hozva magával
Mint egy sírbeli rém, jő Baltom erős fia, Zámir,
Már késő éjben; de szerencsés széllel evezve.
Tölgy nászáda nem irtózik szirtekhez ütődni;
Bátran leng a hányt habokon, közelíti Meótis
Partjait, mint éjfél felhője, borongva setéten.
S hah! már szerte megy a vad nép, elszórja az ékes
Sátorokat, megfojtva szelíd álmában az ifjút,
És öreget, bátor katonát, és gyenge leányzót.
Baltom erős fia dúl, tör, ront, mint éjjeli farkas.
Vér van fegyverein, vadság, és méreg ijesztő
Lelkében. Senkit nem szán, rabol, és öl egyenlőn,
S már embert, barmot büszkén nászáda felé hajt.
Óh csak tégedet is ne ragadt el volna magával,
Barna szemű lány, hős Vihadar szép gyermeke! Inkább
Más ezeret vitt volna az éjszak lányaiból el.
De gyors nászádon visz téged is a fene Zámir,
Rettentőn, sebesen, mint ölyv a gyenge galambot."
"Íme azonban kél Huba, napkelet ifju sugára,
Népe zaján riad álmaiból, megdöngeti pajzsát,
S kardot köt, s röpülő kopját ragad égve szivében.
Nézi; de nem leli már a kedves barna szemű lányt,
Szép Szelemért gyors nászádon viszi a fene Zámir."
"De hova futsz, idegen? nászádodat ál szelek űzik,
S az nem is olyan erős, hogy szirtek meg ne szakasszák,
És nem is oly rohanó, hogy gyors Huba karja ne érje.
Nézd! közelít ő már könnyen lebdesve hajóján
S szörnyű fegyvereket, s haragot hoz büszke fejedre.
Nézd, mi sötéten emelkedik a szirt tölgyfa hajódra.
Fergeteg űz ordítva, vadan; Zámir hova lészesz?
Megroppant nászádod az álnok szikla fokában,
A haragos habokon szórván el népedet. A szirt
Fergeteges közepén magad állsz csak, s élete fogytán
Szép Szelemért vad hullámok hajtják ki elődbe.
Haj! oda tölgyfa hajód, oda néped, veszve hajóstúl
A szélhányta Meótisnak tajtékait issza.
De jő rettenetes bújában könnyü hajóján
Gyors Huba, s több daliák lobogós nászádon utána.
Őket az emberölő hadak istene őrzi kezével
S messze sebes rohanások előtt nagy kardja világít.
Szép Szelemér! egyedül te vagy itt nyomorultan elölve.
Lábadat a zajogó tenger hullámai mossák,
S gyenge fejed támasztva kemény szirtekhez elájúl! -
Ekközben szörnyebb zaj támad. Zúg fene Zámir
Mérgében, s tutaját dárdával rontja Hubának.
Az lemerűl; de Hubát kiszorítják a habok, és áll
Vízben övedzőig, s így szól megrázva sisakját:
Büszke, ne hidd, hogy kárt tettél lemerítve hajómat:
A dühödő habokat megbirják lábaim, és e
Kopja szivedre talál, ha kemény kövek öblibe búsz is."
Igy szólt, és gerelyét Zámir paizsára hagyítá,
Elfordúlt Zámir; de sebes vala mentiben a vas,
Szélén érte nehéz paizsát, és meghasogatván,
Éles sziklákról recsegett a vízbe törötten.
Nem késik Zámir, kardját zörrentve berándúl,
És veri a habokat, veri gyors Huba barna sisakját.
Zúg a háborodott vízár, fölkapja fenékről
Mélyen elült köveit, s velök a magas égre lövöldöz.
Rá iszonyodva borúl le az éj, ordítva rohannak
A dühödő szelek, és harsog, reng, bömböl az alszirt.
Mégis hallani harcaikat. Szél, s vízi morajból
Messze kicseng a kard, s villámvasa fénylik az éjben.
Mint a tengernek két szörnyei, vínak erősen.
Hullanak a fegyverrongyok, s özönbe setéten
Foly vérök, mint mely patakot soha nap szeme nem lát.
Vág Huba, s már közelít Zámirnak vége. Megint vág,
S véresen elhajlik Zámir feje, teste kiterjed,
S ezt a bús habokon ordító fergeteg űzi.
Hajnalodik; de fejét ez már nem nyujtja feléje,
Hosszan alussza sötétségét a végtelen éjnek!
"Óh bár honnodban tudnál vesztegelni, Zámir!
Sokszor mondta apád, most mit mond, majd ha feléje
Hajt a szél, s halak étkéül lát úszni habokban?
Óh mért honnodban nem tudsz vesztegelni Zámir!"
"Napkelet ifju sugára kikél a szirtre azonban,
S megy vívén örömet hölgyének, szép Szelemérnek.
Ébred az is, s bágyadt szemeit hősére nyugasztván
Karjaiból veszi vissza alélt szive s lelke hatalmát."
"Oh hős! szép fiatal korod eltünt már az idővel,
De hadi tetteid keleten még zengi dalában
A gyermek, s nyugat énekiben még zengeni fogja,
Míg döntő magyarok népének vére ki nem hűl.
Esti szelek, most már zúghattok csendes erővel
A ligeten; bontsátok meg kis fürteim ékét,
S adajtok enyhűlést keblemben az éneki tűznek.
Eldallottam az ifjúság szép, s hirtelen illó
Napjait, a bátor daliáknak hajdani tettét.
Esti szelek most már zúghattok csendes erővel."
Igy hangzott el az éneklő gyermek szava, s kobza;
Benn pedig ültenek a hősök nagy gondolatokban
Némán és komoran. Huba visszatekintve korára
Szép fiatalságán andalgó szívvel imígy szólt:
"Oh bizony eltűntél, örömek, s harcok kora gyorsan.
Szép Szelemér! te is elhamvadsz a föld kebelében,
Hol komoran besötétül az éj, s nem látni sugárát
A napnak, se telő holdnak nem hat le világa.
Messze rideg vénségemtől, most messze hazámnak
Széleitől idegen földön mély álmodat alván,
Nem látod serdülni mosolygó gyermekeinket,
És nem örülsz velem arcaikon. Már nékem is int a
Néma halál, s gödröt mutogat vak honna porában:
Nyissa ki bár; én nem késem. Szép napjaimat most
Élik gyermekeim, hadat űző nemzetem éli
S bár még élje ezen választott honnban örökké,
Már mikor e tetemet mélyen lemeríti az árnyék,
S rajta hideg szellő agg kórót lenget az éjben."
Hadzavaró Ete hős pedig ekkép szóla utána:
"Harcban előszűlt hős! nagyok a te vitáid az ifjú
Kornak napjaiból, és szerte dicséretes elmúlt
Életed annyi dicső nyereségeivel. Noha most már
Jobbodat a röpülő nyílnak megtörte hatalma,
Jó nevedet csakugyan meg nem ronthatja: örökké
Fennmarad az, mint a szép hold a csillagos égen.
Engem is a dühödő harcok veszedelmei várnak.
Bolgárok fenik a vasakat sereginkre; s ohajtják
A puszták madarát, hogy minket emészteni jőjön!
Oh deli Hajna, ne irtózzál, engem soha nem fogsz
Látni gyalázattal. Megtérek majdan elődbe,
Úgy hogy tetteimet hallhasd a téli napoknak
Vendégségeiben, hol csak nagyok éneke hangzik.
Vagy ha nem, a nap rám soha többé nem süt azontúl."
Ekkép szóla erős szivvel búcsúzva Hubától,
S Hajna szelíd öleléseitől. Deli Hajna pedig ment
Könnybe borúlt arccal belső teremébe nyugodni.
Ment; de nyugodni hogyan tudjon, kit szíve fölébreszt
Bús dobogásával? Nem aludt. Oh álmait a szép
Bajnok aludta kemény lélekkel, melyben erősen
Zúgtak az ütközetek rivadási, s forra szerelme.
Mondom, aludt; mert fáradtan jöve messze vidékről;
De szomorú hangok fárasztják álmait, és gyász
Képe veszélyének, mely lesz harcára jövendő.
| Zalán futása Első ének | Második ének→ |