Zalán futása/Harmadik ének
Míg ezek itt késnek, s hatalommal vágtat előre
Árpád, a győző seregek fejedelme Tiszánál,
És füves Alpárnak haddal közelíti határát:
Fattyú Csorna szivét egy dölfös gondolat éri.
Tudnillik fejedelmi Zalán hű kéme kilesvén,
Hogy Bodrog táján sereg indúl, rendre beszélte
A szilaj ifjúnak, ki legott teli telve merészen
Gondolt tettekkel, föllázada, s nem vala nyugta,
Miglen rettenetes Viddint, és bajnok Izácsot,
S a nemes Antipatert el nem csalhatta magával.
Már zengett kürt, tárogató, már kész paripákon
Ültenek a magyarok, mikor itt a völgynek öléből
Ellenök a bolgár seregek lovagolva jövének.
És látszék legelől szörnyű erejében az ádáz
Öldöklő Viddin, látszék dárdája hatalma,
És hada, mely bátor nyomain ment bátran. Utána
Bajnok Izács toldúl. Ezt fattyú Csorna hadával
Éri, s nyomában rohan. Legutól jő Antipaterrel
Csendesen és komolyan bőtermő Ázsia népe.
Kik mikor a völgyből már mind sik földre kelének,
És a kész sereget látták, hadi zajra fakadván
Megrivadások után sebesen zúdúltak előre.
Ellenben délceg lovakon száguldva rohantak
A magyarok. Mint két felhő, mely távol az égen
Jár, s meg-megdördűl, amint egymásra közelget,
Ugy zajog a két had. Cseng, dőng paizs, és sisak orma,
Amint a suhogó nyilakat föltartja rezével,
S róla kemény gerelyek lekocognak tompa törötten.
Megy Tarcal, nyilazó seregeknek büszke vezére,
Fecske lován legelől; nyilait pedig a levegőben
Már viszi zúgva feszűlt idegének könnyü hatalma.
Dől sok erős bolgár. Megakad torkában az éles
Vessző, s vérével lelkét hadi térre bocsátja.
Egymást érve megy a magyarok nyila, kit fejen ütvén,
Kit mellben vervén letaszít. Most Tarcal erősebb
Nyílvesszőt veszen, és idegét fölhuzza halálos
Ujjaival. Peng a jó húr, nyila csengve röpűl már,
S mint az egek villáma, hatalmasan éri az ékes
Vértü Kabárt vállban. Megrettenik a deli bajnok,
Amint látja kezét fénylő kardjával elesni,
S érezi sérelmét. Átkozza magában az omló
Gyors nyilat, elbúsúl esetén, s átkozza lövőjét.
Hasztalan! a suhogó nyilakat még hallja röpülni.
Szállnak azok mind szüntelenűl. Ő lankad azonban,
Elhalaványodik, és kardos nagy jobbja lelógván,
Visszacsavarja lovát, s keseredve megy a seregektől.
Más részről gerelyek hullnak nagy erővel omolván
A sujtók keziből. Hegyeikkel előre ragyogván
Verdesik a levegőt, s rohanó hősökre sietnek.
Most Hábor szívos gerelyét markába szorítja,
És háromszor irányozván veti nagy hatalommal.
Nagy kopjája megy, a levegő megreszket előtte,
És szörnyűképen hallik suhogása, azonban
Rettenetes Viddin látván kikerülni akarja,
S megbukik; ámde sebes mentében eléri sisakját
A gerely, és nagy erőszakkal leszakasztja fejéről,
Megszédűl a hős; de hamar meg' helyre verődik,
S rettentőbbre borúl képén nagy szíve haragja.
Olyan most ő, mint a széltől hányva boszontott
Tenger. Lelkének minden nyugodalma kifordúl.
A hadakon végig hangzik rivadása szavának,
És dárdája hegyén viszi bántott lelke hatalmát.
Összerobog már a két had, dörmölve nagyobbúl
A moraj, és sürü por kelvén lábaiknak alóla,
Bodrog szép táján szomorún besötétedik a föld.
Erre tiporva megyen Viddin, s órjási kezével
Földre sodor mindent. Megdőlnek előtte Bobor, Bűs,
Távozik a kis Etúr; csak zászlós Bulcsu tud ellent
Állni csapásának. Megreng a nagy fa kezében,
Amint rettenetes Viddin csapkodja; de áll ő
S egyre viaskodik a zászlót markába szorítván.
Nem szünik a bolgár. Nekiszúr nagy dárdavasával
Több ízben. Zászlós Bulcsúnak balja az éles
Dárdától vérzik; mellén is hosszan elárad
A buzogó fris vér, s megrendűl harci kalapja:
Ő pedig áll egy lépést sem hátrálva helyéből;
A bolgárra keservesen üt, vág vissza vasával,
És hozzá, látván, hogy erőlködik újra, imigy szól:
"Bolgár hős! mire vesztegeted nagy erődet irántam?
Hozd bár a szélvész erejét ordítva kezedben,
Nem veszed e zászlót. Miglen markomban az isten
Mennyköve meg nem üti, magasan fog szállni, s merően!"
Igy szólván szörnyű karját fölnyujtja, s keményen
Hány ellent a rettenetes bolgárnak, azonban
Vére foly; ő el nem csügged, folytatja vitáját,
Miglen utóbb a hős elvész a zajban előle.
De ki fenébb köztök mint fattyú Csorna dühében?
Akiket ér, vad párducként szaggatja, s az ömlő
Vérben, elesteknek kínjában, s a vad enyészet
Képeiben gyönyörére talál. Itt kardja ledönti
Szőke Csabát, kit hogy meglát a síkra terülni,
Néki rivalkodik, és ígyen szól büszke kacajjal:
"A földet mit méregeted? nem durva fajodnak
Termett az, hitvány; de megállj, majd fölszabaditlak,
Hogy keserű lelked bujdossék vissza hazádba!"
Igy szólt, és testét kezdé tipratni lovával.
A nyilazó Tarcal távol meghallja kegyetlen
Csorna szavát, s elbúsúlván katonája elestén,
Gyorsan ereszti nyilát. Megkoccan Csorna sisakja,
És remeg, amint a gyors nyíl ormához ütődik.
Borzad Csorna, s fején szomorún megrázza sisakját.
Néz csikorogva körűl, s mikor épen balra csavarja
Szürke lovát, Tarcal nyila csendűl második ízben.
Látja ez a nyilazót; de rogy a szép szürke azonban,
Mely megszökve, fejét a nyilnak elébe fölütvén
Mérges ülőjének gonoszúl eltűri halálát.
Nyargal már Tarcal maga is, megvágja derékon
A dárdás Bukorót, s ezután lenyakazza Mezirkét,
Kik menetét gátolni jövének elébe; de Csorna
Ekközben gyorsan paripát vált, s délcegen űl már
És megyen a rohanó vívónak elébe rohanva;
Vág Tarcal, s első vágása hatalmasan éri
Csorna fején a réz sisakot, mely csengve lehullván
A földet veri: Csorna megáll, s egyszerre halálos
Szinbe borúl haragos szeme bús szikrája; de Tarcal
Kardvasa a nagy ütést nem birván eltörik, és jő
Ellenben Tarnó, s jobbját megszurja dsidával.
Tiszta Rucsuk pedig a sisakot fölnyujtja urának.
Csorna föleszmél már. Tarcal fut csorba vasával
Elkeseredve; de még szívét nem vesztve, miként a
Megszaladó farkas, mely gyors űzőire gyakran
Visszakap, és szikrát ereget csattogva fogával.
Már készíti nyilát; de serényebb Csorna haragja.
Ott terem, és ragyogó kardját úgy vágja fejéhez
Tarcalnak, hogy messze lehull koponyája, s lováról
A megcsonkúlt test sebesen lehanyatlik. Az ékes
Fegyvereket dühös ellensége letépi, örülvén
Szép arany ívének, s terhes puzdrája nyilának;
A bajnok pedig ott fetreng vérében aléltan,
Visszasohajt hős társainak harcára, s elalszik.
Tagjain is gázolni kiván a vad diadalma,
Ám a gyors nyilazók, Tarcal hű népe, darázsként
Pezsgenek a téren s urokat nem hagyni halálig
Elszántak, zápor nyilaikkal ijesztik az ellent.
S mintha egyébütt harc nem dúlna, csak erre röpülnek
Vesszőik s leszegezve rogy el, ki közelgeni bátor.
Csorna is elretten, borzadván pajzsa nyilaktól
S harci szerencséjét máshol kívánja keresni.
A hű nép pedig a testet vértháton orozza
A csata vészeiből s bíztos menedékbe fogadván,
Őrt röpülő nyillal tart ott mellette s temérdek
Nép hull el haragok mia és nyilaiknak alatta.
Tas, mint harci vezér, emberkedik, és közepette
Gyermekinek, valamerre megyen, dől, széled előle
A hadi nép, de nagyon megtartóztatja haragját.
Mint egy lesben ülő keselyű, áll hátra gyakortább,
Jegyzi az ütközetek folyamatját, és hadat intéz,
A gyengűlőket szava, karja előbbre segíti
Vagy födözőűl van, ha ki megfáradna, hadával.
A nép mindinkább kevereg, s vívódik azonban,
Győzetlen karját a rajtaütőkre szegezvén.
Itten Izács toldul széles mellével előre.
Hullámként zajog, és rohan a nép vágva feléje;
De nagy mellének szirtében megtörik a zaj,
S karja hatalmától a hullám visszaverődik.
Lábi rohan, s egyenest zúdúl dárdája Izácshoz,
És bizik ő, de erős a bolgár barna sisakja:
Róla lefordúl a fegyver; Lábit pedig állban
Vágja keményen Izács, s melléje lefekteti Bátát,
S Dúst, rohanó Villám fiait, s Villámot azokkal:
Aki midőn fiait védné, velök elvesze, s vérét
Magzati vérével megölőjük vitte keverve
Gőzölgő kardján, mely Villám szíve alatt járt.
Ellenben gyors karvalyként csapkodja vitézit
Kún Edömér. Milasint nyakszirten vágva ledönti;
Kardja alatt kettészakad agg feje barna Merőnek;
A hosszú Nadorol kopjáját érzi hasában,
S összetekergődzik kinjában gyenge kigyóként.
Így Edömér valamerre kerűl, ront, kerget, öl egyre.
A szomorú Lomhár sebesedve iramlik előtte;
Ő pedig űzi, kereng, vág, és ordítoz utána.
A nyomorult bolgár itt már elveszne. Azonban
Közbevetődik Izács. Edömér jő gyors lova hátán,
Látja rohantában harcának ritka cseréjét,
S a daliás bolgár képén bámulva megáll most.
"Mit vizsgálsz bámulva vitéz? bolgár vagyok én is.
Jőj, lássák feleink: kihez áll a harci szerencse."
Mond az erős bolgár, s elejébe szökelteti ménét.
Hős Edömér nem fél, hanem így szól válaszadólag:
"Emberséges vagy szavaidban, harci mezőn is,
Oh bajnok, s karodon nagy erőnek látni csodáját.
Tisztelem a te tekintetedet, s veled itten örömmel
Vívok, hogy lássák: kihez áll a harci szerencse."
Igy szól, és sebesen nekirugtat jó paripáján;
Nem gyáván villog sebesítő kardja kezében.
A bolgárnak karvasa cseng, és vére megindúl,
Hogy rávág Edömér, s könyökén gyűrűit eloldja.
Visszacsap a bolgár; de kerűli serény lova hátán,
S könnyeden elfordúl Edömér, és vagdal azonban,
Hogy már szinte kifárad Izács. Végtére kitetszik
A nagy erő. Balról úgy vág Edömérre halálos
Karral Izács, hogy mellcsontját beszakasztja, holottan
Elsárgúl a hős, s lemarad félhalva lováról;
A bús ló pedig elrohan, és viszi páraszakadva
Megpusztúlt nyergét, ura vérzik, s haldokol. Ezt hogy
Látta Izács, így szólt sajnos hunytára tekintvén:
"Igy fizet a véres hadak istene minden időben.
Bátor bajvívó! boldog legyen a te nyugalmad,
Megjő majd napom is, melyben mint szinte hanyatló
Testedet, engem is a förtelmes férgek elesznek."
Monda, s tovább indúlt seregét uj zajba vezetvén.
A völgy mélye felé küzdött hada Antipaternek.
Ő maga szóval is és példával is ugy megy előttök,
Hogy vezetése után Bors népét visszaszorítják.
Látja, s előugrat buzogányt rengetve kezében
Bors, és a görögök nyilait fölfogja merészen
Cifrás pajzsával, s megyen Antipaterre rohanva.
Bátran küzködik a két kar, s kétségbe huzódik
A viadal; de utóbb már lankadoz Ázsia hőse,
S a rohanó Borsnak rosszúl fordítja hatalmát:
Vág ugyan, és szeles kardját Bors mellire szegzi,
De paizsát tüstént odanyujtja ez, és üt azonnal
Nagy buzogányával. Beszakad rozzanva sisakja
Ázsia hősének, s megkoccan erős koponyája.
Hölgye pedig remeg, és besetétűl szép szeme fénye.
Már őrzői között nincsen nyugodalma, kirándúl,
Bajnokit inti, s viszen segedelmet gyenge kezével.
Hátrál Antipater, s itt tüstént közbenyomulnak
A görögök. Bors dúl; gyávának szidja magában
Antipater lelkét, s tör utána, de bátran elállják
Utját: öldököl ő; de azok meghalni se félnek:
Megsebesűlt urokat karddal s testökkel is őrzik.
Antipater pedig a bús nőt bíztatja szavával,
S szíve szerelmével mosolyog rá bajnoki képe.
Nagy keseredve megy és vagdalkozik ifju Laborcán
Más részről, és semmi veszély nem tartja futását.
Megy mint könnyű szél, s szabdalva boszantja magára
A hadakat. Mirzát gerelyével mellbe hajítja,
És vérét látván megörűl. Majd cifra Lemőkre
Vagdal. Visszaver az; ki nem állván végre csapásit,
Megszalad; ez pedig űzi vadúl száguldva nyomában,
S hát hosszat ragyogó kardjával vágja keményen;
Cifra Lemők leesik, s földet rág kínos ajakkal.
Inti körűl vívó bajtársit, s kéri halálát.
Nem könyörűlnek azok: hagyják gyötrődni bajában:
De az orosz gyermek már vesztét érezi. Nincsen
Nyugta sehol. Mélyen belevág a had derekába,
És oda vágy, hol legszörnyebb veszedelme. Azonban
Végkora még nincs itt; Csornával kezdi vitáját.
Vág, s pusztít kegyelem nélkűl a két heves ifju,
Kardjaiknak fennyen hangzik csöngése, s erősen
Ver, dobog a hő szív dagadó mellöknek alatta,
S már fejlik, bomol a páncél fene Csorna nyakánál,
Erre keményebben lecsap ő is, s homlokon érvén
Vágja Laborcánnak paripáját, összerogy a ló
Szörnyü süvöltéssel; de Laborcán bátran előkél,
És gyalog áll harcot, de rohanva jön égve csatától
Erre Bogács, győző Csornát meg' hátra szorítja,
S gyilkos szándékát bajnok karjával elüzvén,
Dárdás társaival szorosan bekeríti Laborcánt,
És lovat ád neki, és így szól a harc örömében:
"Ember vagy fiam. A te karod nem gyáva. Dicsőség
Van veled; én hallám vasadat csattogni vitézűl.
Menj, harcolj magyarán, s méltó léssz mint magyar élni!"
Monda, s az ifjú ment; de nem élni - keresni halálát,
Antipater csapatit kezdé kísérteni. Bátran
Vága be, s már oda jött, hol csendesen áll vala néhány
Bajnoki közt a szép görög asszony férfiruhában.
Titkos erő unszolja, s mivel nem lát nemesebbet,
Erre megy. Ármány itt mindent elkerget előle,
Hogy hamarább vesztét érhesse csatája hevében.
Áll maga, s ví egyedűl a bús hölgy, fényes acéllal.
Ellent hány; de erőtlenűl. Megnyitja Laborcán
A könnyű sisakot, s a páncélt gyenge nyakánál,
És már látni fejér kebelét, a szertevetődő
Hosszú barna hajat, s epedő szeme tiszta sugárit.
Bálványként odavész néztében az ifju: csapása
Fennakad, a lélegzet eláll, szive verni szünik: majd
Megdöbben nagyon: és hangos kopogása kihallik.
A szép hölgy pedig áll veszteg, s réműlten előtte,
Mintha beszélné, hogy nem volt szándéka csatázni,
Mintha rebegné, hogy hűsége kötötte urának
Harcaihoz szívét, úgy áll itt félig aléltan.
Képe könyörgését, s csendes bánatja hatalmát
A vesztő szerelem bágyadt szikrája segíti,
És csábítóbb lesz szépsége veszélyes ügyében.
Ekközben már jő szörnyű fájdalma hevével,
A feleségféltő görög, és odaszöktet azonnal.
Mint haragos tigris, porrá tördelni Laborcánt.
Nézi ez is, s iszonyú képét meglátva gyanítja:
"Ez tán férje lehet" s lelkét új gondolat űzi.
Még egyszer pillant a hölgyre, s levetve halálos
Képzeletét, örömet forral szín-csalta szivében.
Lelke lebeg kardján, kezeit vágyása vezérli.
Élni kivánna... Szegény! mikor élhete, veszni ohajtott,
Most már élni kiván; de bolond fogadása kiveszti.
Bús, komor árnyékban szédítő rémi jelekkel,
Csak neki látszólag, lebeg Ármány képe fölötte,
S élete szép örömét sanyarún elfogja szivétől:
Antipater nagy dárdával szaggatja derékon,
És üti szertelenűl a vágyó nyugtalan ifjat;
Összerogy ez, s kedves képét elfutja setétség,
És mely olyan igen nagy volt, szive lángja elalszik.
Néz iszonyodva, szemét a tágas egekre szegezve,
És nem lát egyebet, mint Ármány ördögi képét,
Mást, mint vesztének keserű fájdalma, nem érez.
Igy vész el, nyomorúlt, szép ifjúsága korában.
Látta Bogács bús harcában lankadni az ifjút,
És sietett, de ledőlt az, s már örvendve letépnék
Fegyvereit. Nem hagyja Bogács, orditva közökbe
Csap, s a holt testet kardjával védi vitézűl.
Hősi haragja elől sokan elréműlve kitérnek,
És sokat a hidegűlt test mellé fektet, azonban
Mindinkább gyűlnek katonái, s közökbe fogadják
A vérrel, porral csúfított bajnoki testet.
Nézi Bogács, és gondba merűl így szólva magában:
"Haj! csakugyan meglelted utóbb a harc mezejében,
Amit ohajtottál gyakran, vég vesztedet, ifju.
Itt idegen porban temetődöl: messze hazádtól,
Messze szüléidtől, s nem fogják sírodat a bús
Hölgyek szép szemeik nedvével elönteni, róla
A fakadó ibolyát hű kéz nem tűzi kebelbe.
De te nyugodjál békével, bús ifju, porodban:
Itt csapodár örömek nem fognak kelteni többé,
S álmodat a titkos búnak nem ijeszti hatalma,
Mely ifjú napodon komor éjszínt vonva borongott."
Igy végzé s csapatit biztatva előbbre nyomúla.
Zúg a harcoknak haragos rivadása; keményen
Csattog az összeütött fegyver, s a büszke levente
Még viszi teste sebét, karját még harcra feszíti,
De fáradtan zeng a kései ének utána.
A fene bajvívót, s daliás komoly arca haragját,
A mellébe törött nyillal keseredve vesződőt,
S a diadalmi öröm hangját nem győzi követni.
Gyengék is már e letünő kor lelkei; a nagy
Ősi dicsőséget nem bírják tartani többé.
Tí kacagányos apák, hadat űző szittya vezérek,
Hős eleink, mi csekély nektek keveredni csatába,
Ott új honnotokért küzködni, s elesni vitézűl.
Nem! méltó unokátoknak most mondani én nem
Merném nemzetemet; mert a kard súlya keserves
Már neki, s mellékes gondokra vetődve, mohón a
Béke futó örömét kapdossa (nem őrzi) bolondúl.
Olyanokat mégis szült századom, akik örömmel
Visszatekintenek a lehunyó fény régi nyomára,
S hátramaradt sugarát fölfogják tiszta kebellel,
Hogy vele áldozatot lobbantsanak a haza színén.
Oh ha ezek számát érhetném gyenge dalommal,
Föld! gyönyörűséget nem kérnék tőled azontúl.
Szívem örökségét itt hagynám hűbb fiaidnak,
És komolyabb örömem nagy egekkel lenne határos.
Aki kemény szűvel viszed Ármány rémeit, és a
Szörnyü halál utján nem tudsz csüggedni, vitéz Und
Hős fia! hát téged hol nézzelek a csatatéren?
Sűrűn áll, mint a telekek zöld szálai, a nép;
De visz vesztednek sanyarú érzése közökbe.
Meg nem akadsz, és a hadakat rémítve zavarván,
Mint a villámé, tündöklik fénye vasadnak
Vagy magas árbocként forog a nagy dárda kezedben;
A gyűlt nép pedig elréműl, vész, és fut előtted:
Vér fakad útaidon s haldoklás nyögdel utánad.
Áll nem messze kemény harcban csillogva, zajongva
A három bolgár, s ádázan vágtat előre,
A népnek sokasága pedig dől nyomban utánok.
Látja, s vitéz elszántában nekik ugrat az ifjú,
Fénylő kardjával legelőször megtöri fattyú
Csorna fején a réz sisakot. Megdőlne legottan
A bolgár; mert elkábúl feje, s balra lehajlik
Válla fölé; de hamar nagy zúgás hangja közelget,
Ármány jő, s a harc moraját csikorogva hasítja.
Itten Etét, amint ellenségére halálos
Vágást tenne, setét rémítő képpel ijeszti,
S tornyos szikla gyanánt szakadólag elébe vetődik.
A hős nézi, s nem irtózik; jól tudja veszélyét;
De szive megbúsúl, hogy legjobb harca korában
Kell hátrálnia s dárdáját fölemelve boszúsan
Verdesi a szellemképet. Mind hasztalan: össze
Bomlik az, és annál iszonyubban ütődik elébe,
Újabb rémekkel. Most őt vadan űzi halála:
Nincs nyugodalma futásában, sem győzödelemben.
Karja legyen bár a villámnál ütni serényebb,
Pusztítson bár nemzeteket, nincs vége bajának:
Győztös kardja hegyét az enyészet visszataszítja.
Ezt érezve veszettebben kezd dúlni csatáin.
Képe setétebb lesz, valamint mikor a magas égre
Felleg emelkedik, és szép fénye sugárit eloltja,
Úgy beborúl szép hősi tekintete. Szökdös alatta,
S tajtékozva megy a pej mén, sujtásra szegetten
Áll egyenest a rettenetes nagy dárda kezében.
Hasztalanúl dől most Ármány rémképe feléje,
Hasztalanúl veti nagy mellét, és kardja hatalmát
Ellene bajnok Izács. Hegyek essenek, a sebes árvíz
Tengere zúgjon bár, ő győz, vagy halni fog: igy megy
S ég, föld nem képes megtartóztatni menését.
Most oda szúr, hol Izács nagy mellvasa összefogódik,
Messze kihallik rémületes csengése vasának;
Megszakad a vastag páncél, mellében Izácsnak
Mélyen jár a dárda, s szivét megnyitja hegyével.
Vész az erős bajnok, szép címere búsan aláhull
A szédűlt fejjel. S még itt sincs nyugta Etének,
Megy keseredve tovább, s viszi véres fegyvere súlyát,
Rettenetes Viddint leli nyargaltában ezúttal,
És nekivág, s döngő paizsát megzúzza kezében;
Őtet azonban az ellenséges Rém vadan űzi
Ál fénnyel csábítva szemét. Most merre rohanjon,
Honnan védje magát, s hova vész, nem tudja s halotti
Borzadozás hidegen fut végig tagjain. A sok
Bolgár mind rá zúg; megbúsúlt népe Izácsnak
Ellene hő haragos szájból ordítva boszúját.
Eszmél Csorna is, idecsattog vad dühe szárnyán.
De legrettenetesb a bántott haemosi bajnok:
Mintha veszett sárkányt szemlélnél a magas égen
Éjjeli felhők közt száguldani lángos agyarral,
Úgy rohan ez, s ragyogó kardjával csapkod Etéhez.
A tajtékzó mén már összerogy: ő pedig állva
Véresen, és tépett fegyverrel még keseredten
Visszaver, és harcban készűl elvenni halálát.
Veszne, s erős lelkét a Rém vad körmei vinnék
Mátra setét barlangja felé; de fölöttök az égben
Fényhajlékából lát a hadak istene mindent,
És megszánja Etét, s a Rémre haragja kilobban.
Gyorsan előragyog a felső levegői határból.
Villámsujtásként látszik nyoma, s messze világos
A tájék, melyen földrázó fegyverivel megy.
Nap ragyog arcában, de szemölde haragra huzódik.
Kalpagján magasan szikrázik szép lobogója,
És hamvas kacagánya körét aranyozza verőfény;
Kardja pedig nyugaton végig csillámlik. Előtte
Elkomorúl a Rém, s besötétűl csalfa világa.
Barnás fellegeit bajosan burkolja magára,
Messze kinyujtja setét dárdáját, s zúg, morog, és fut.
Hasztalan üt, nem villámlik dárdája kezében,
S amint csillámló kardjával ráver az isten,
Megszakad a sűrű fellegruha rémes alakján.
Búsan folynak alá barnás felhői, utána
A roncsolt árnyék, s hitvány dárdája lebegnek,
S megy pusztán, s egyedűl nyomorúlt rosz lelke pokolra;
Itt pedig a zivatar hangján így szólal az Isten:
"Aki vitéz lelkét elszánván honnja javáért
Veszni megyen, gonosz Ármánynak nem jut le kezébe.
Én oltalmazom azt, s hírét szép csillagom őrzi" -
Monda, s legott bátorság gyúlt lelkében Etének.
Visszavevé kifogyott erejét hős karja s hatalmas
Lőn vágása megént. Más részről jőnek azonban
Vesztét sajdítván megbúsúlt társai. Hábor
Első, aki Etét paizsával födve fejéről
Elveri Viddinnek rettentő dárdacsapását.
Majd a sűrűdő bolgár csapatokra kerűlvén
Hátban sujtja Csetert, s oldalt letaszítja lováról;
Megdöfi oldalban Hilkát, hogy azonnal elejti
Kardját, s a kantárt, s csörrenve lehajlik utánok.
Igy a bolgárok csapatit gyéríti; de őtet
A haragos Viddin dárdával szúrva derékon
Hirtelen általüté. A hős nem is érzi sebét jól,
Már vész, és csengő fegyverrel földre hanyatlik.
Fennyen emelkedik a fiatal cser törzsöke Fátrán,
Égnek eresztgeti zöld sudarát, és zúgva civódik
A viharos bércek lecsapó mérgével: azonban
Fejszés jő, s alacson bokrokhoz fekteti lombját.
Így fetrengesz most, Hábor, te is a hideg úton.
A gyávák mellé leborúl nagy bajnoki tested,
S nincsen erőd, mely karjaidat viadalra emelje.
Most Ete hős, ki beszélje busúlt nagy szíve haragját?
Megfordúl, noha vérbe borúlt deli termete, arca,
Mint az eső kőszál fordúl meg az erdei fákra.
"Haj Hábor, hol vagy, bajaim hű társa? ki bántott
Tégedet oh Hábor? Hol vagy, hova vesszek el érted?"
Így ordít, s vas dárdáját két kézre szorítván,
Mintha egész sereget le akarna sodorni dühében,
Nem szúr, és nem döf, hanem ordítozva körűlvág,
S ahova ér, tör, zuz: vele jár, és dúl az enyészet.
Igy letöré derekát egy gyors nyilazónak, Azirnak,
Arcon üté Mekirát, ki legott jajdulva hanyatt dőlt.
Mellben vágta Simont, s szörnyen leütötte lovastúl.
Már Viddinre rohant, gyalog a lovag ellen, azonban
A ló Viddin alatt iszonyú jövetére nem állt meg,
Meghorkanva szökött, hátrált kikerülni csapását.
Rája nyilak jöttek, kopják szállottak azonban
Távolról; de Hadúr inté, hogy térne ki gyorsan.
Itt pedig a nép mindinkább gyűl, s mintha egyébütt
Béke uralkodnék, nyargalva csak erre rohannak
A legerősbek is. Elkeseredve fiának elestén
Villám-szikra gyanánt jő Tas, s nagy kürtü Lehellel
Bors kíséri nyomát. Már hős Ete mentve van; újra
Fegyvereket, paripát szándékszik venni; de hozzá
Járúl a Táltos s komolyan nyugtatja szavával.
A heves ifjú a bölcs szót keseredve fogadja,
És hogy hév sebeit kötözik, most érzi leginkább
Fájdalmát, mégis Hábort jajgatja szivében,
Háborról tudakoz, s kardját kiragadva megindúl
Harmadszor; de szelíd Hajnát szemléli lebegni
Kardja előtt, s útját véres siralommal elállni.
Ezt küldötte Hadúr, hogy hősét visszaidézze;
Árnyék volt; de valójához termetre hasonló.
Szinte fehér kebelén látszott pihegése, s kinyujtott
Szép keze tiszta haván ragyogott harmatja szemének.
Amint szólt, bájos zengés lön alakja körében,
Átka vad Ármánynak elenyészett hangzatos ajkán,
Ekkor az ifjúnak lelkét más gondolat éri,
Bágyadtan leborúl széles szekerére Bogácsnak.
Csendes ajakkal hálát mond kardodra, Hadisten,
S ismét kezd a szép életnek örülni magában.
Távozik a véres hadak istene innen azonban,
S visszaragyog sebesen szép hajlékába egének.
Rettenetes Viddint pedig a sok fegyver eléri,
A bolgár sokaság csattog mellette, s keményen
Harcol Csorna közel; de vitézei futnak; utánok
A görögök hada is megfordúl, őt is erősebb
Karjával tüzesen hajtván Bors visszaszorítja.
Viddin népe marad, s maga a hős, harca helyében,
S a bús mérges atyát, amint rohan ellene, és nem
Vígyáz harcában, gyakran megsérti; de nyomban
Éri Lehel, s örvös buzogányát rázva keményen
Verdesi melléhez. Most már ki nem állja: dühében
Megcsikorítja fogát. De fut a nép, hátramegy ő is.
Gyötri kevélységét a szégyen, s gyakran elállja
A rohanók utját: öldöklő fegyvere, mint a
Vérbe borongó nap, megvillan néha; de tüstént
Megcsendűl fülinél súlyos buzogánya Lehelnek;
Ekkor hátravonúl ismét, és lassan iramló
Népeihez keveredve boszús lélekkel elindúl.
Jó darabig megyen így a két had, s szörnyű nyomában
Holtak, haldoklók vérrel fertőzve maradnak.
Elválik végtére külön pályára szakadván
Mindenik, és csendesb leszen a szép bodrogi tájék.
De zeng a rohanó magyarok mentében az ének.
Fujja Lehel cifrás kürtét diadalmas ajakkal,
És az egész tájék reszketve felelgeti hangját.
Bús, de hatalmas hang; valamint, ha setétes öléből
Csattog az ég, a kába világ meghallja haragját,
És retteg, mikoron hegy, völgy megharsan utána,
Úgy zeng tárogató, és kürt szava, rettenet és bú
Terjed az ellenség földén hangjoknak utána;
Mert tudják, hogy azok pusztító fegyverü hősök,
Kiknél büszkén zeng a bús dal harcos ajakról;
Jól tudják, hogy azok Tanaist elhagyva kijöttek
Barna szemű deli hölgyekkel, sok gyenge fiakkal,
Hogy honnot keresők, s diadalmasak a csatatéren.
Oh de te nem zengesz többé, hadi körte Lehelnek.
Csendes vagy, s az erős ajak is, mely csontodat érte,
Némán hamvad el a földnek lemerülve porába.
Nem viszi hangodat a szellő vérharci mezőkön,
S a maradék, noha kívánná, nem hallja meg azt már.
Híred azonban, s a bajnok nagy híre le nem száll,
Mig csillag ragyogand magas éjjeli fénnyel az égen.
Amit vérengző had meg nem emészte, gyakorta
Álnokság töri meg, s veti jégkarjába halálnak.
Igy készűl neked Antipater, neked ídai szép hölgy,
Hű két élettárs, így készűl szörnyű haláltok.
Kardja Laborcánnak mikoron megtörte az asszony
Gyönge vasát, s réműlt halovány kegyes arca kilátszott
És hava keblének, s hosszú haja fürte homálya;
Látta, közel víván a fattyú, s lángba borúla
Kellemein, s azokat szilajon kezdette kivánni.
Vére gonoszságát gonoszabb szándéka nagyítá,
S amit ohajta, legottan el is végezte magában.
Vétke fogantatván rengett bele mindenik íze,
Hányta, vetette fejét. Sokfélét gondola, többet
Érze, s akart mindent. Végtére kifőzve csalását,
Minthogy visszamenő seregében nem vala nyugta,
Antipaterhez tér, s így szól tüzet adva szavának:
"Igy hát, így fog-e nemes Antipaterrel egész nép
Néma gyalázatban megtérni Philónak elébe,
S a fejedelmi Zalán bennünk így tartsa reményét?
Viddin, ama rettentő is, hátrálni tanúl már,
És mellette boszúlatlan vész bajnok Izács el,
Zsákmány sincs, mely enyhűlést hozhatna szivünknek.
Jer, rajtunk soha ily szégyent nap fénye ne lásson.
Jersze, tegyünk zsákmányt, s hozzunk hirt vissza hadunkkal."
Erre felelt nemes Antipater, s beborúl vala képe:
"Csorna! serény vagy az ütközeten; de nagyon heves és vad.
Nincs nyugtod, veszedelmet ohajtsz, mely téged el is veszt.
Bizva megindúltunk most is szavaidnak utána,
És a többi sereg csufjára megyünk haza; mert sok
Bajnok esett, s önnön vérünk fertőzi ruhánkat."
Mégsem szünt, hanem indulatit titkolva, s haragját,
Visszafelelt szaporán a szép, de gonosz szivü gyermek:
"Oh bizony olyan igen nincs mit csüggedni az első
Gyenge csapásoknál, inkább jobb hírre sietni
Most van okunk, hogy ez egy harcunk el lenne felejtve;
Mert noha ők sem örülhetnek, hogy győztek, elesvén
Sok buzogánnyal erős fiaik, s nyilazóik előttünk,
Mégis vesztségünk, s az erős Izács este siralmasb.
Tartsd itt hát hadadat, megtartom népemet én is,
És menjünk ketten, vagy hárman amarra, hol a fák
Reggeli árnyékkal hozzánk fordúlva virítnak.
Túl azokon gazdag zsákmánnyal elülve lakoznak
A magyarok. Másik csapat, és tízszerte csekélyebb,
Mint ez volt. Te pedig jőj el, s vizsgáld meg először,
Mint leszen ott dolgunk, hogy kész légy bizni azontúl.
Jőj el, s kísérőidet is hozd arra magaddal."
Monda, s megállította hadát a puszta vidéken.
Hitt neki, és népét amaz is szüntette haladni.
Ámbár a bús hölgy szomorún vonogatta sisakját,
S inte szerelmével; csábított férje megindúlt
Csorna után, minthogy nem tartott semmi gonosztól.
Ment maga a hölgy is, mint Csorna kivánta leginkább.
Ment vele Bellerophon, ki jeles bajnok vala és hű,
Aki Skamandernek jött zúgó partjai mellől,
És az egész nemzetségben egyedül vala élő.
Kis fia, s atyja szelíd hölgyével egy éktelen éjjel
Tengereken járván a barna habokban elűltek;
Anyja pedig, s kedves testvérei rég kihalának.
Ő vala még egyedűl, s nem zúgott napjai ellen.
Vitte kemény szűvel, mi reá volt mérve, s csatában
Sem lehetett réműlt képét soha látni s futását.
Ily bátor vala ő, s most így kísérte vezérét
Néma komolysággal. Csornának húsz katonája
Rejtve maradt sűrű fák közt, s igy Csorna, midőn itt
Meglátá a nagy görögöt lépdelni nyomában,
Elkomorúla; de nem rettent jól bizva kezében,
Bizva vitézeiben, s ment gyors vezetéssel előre.
Máris az erdőnek hüvös árnyékába merültek
És a tábortól tova jártak titkos utakban,
S szólt nemes Antipater, nem akarván menni továbbá:
"Merre vezetnél még háborgó Csorna? Talán csak
A gonosz ellenség markába nem ejtesz egészen?
Állj meg, s a zsákmány hova van halmozva, mutasd ki."
Melyre felelt szaporán a gyors deli termetü Csorna:
"Jersze tovább; a mély völgyön tova fekszik az; onnan
Hol lombos tetejét az idős cser az égnek ereszti;
S áll egyedűl magasan több apró zsenge cserek közt,
Onnan mink látunk; de azok nem látnak, előttünk
Sűrű fák lévén iszolaggal elülve setéten."
Monda, s előmene a sűrűn törtetve serényen,
A csábított is ment gyorsan utána, veszélye
Huzván őt, mint huzza vizár a könnyü hajókat.
Hölgye pedig hátrább akadékos utakban elállván
Borzadoz, agg, remeg, és ment férjét visszaohajtja,
S a mellette jövő hű Bellerophonnak imígy szól:
"Bellerophon, ki jövésemnek vagy hű követője,
Jámbor Bellerophon, nem látod-e, hogy megutálván
A magas istenség bennünket veszni hagy itten?
Úgy hiszem én: vagy az ellenség ott férjemet érvén
Meggyilkolja, vagy a rosz fattyú Csorna kezétől
Dől le siralmamnak, s akkor ha ohajtani tudnám,
Hogy haza térhessek, nyiljék a föld meg alattam,
S rám nagy terhével honnom hegye Ída szakadjon,
Vagy fene tengernek zivatarjai tépjenek össze,
És ne legyen temetőm a tágas földi világon."
Tiszteletes szóval felel a hős erre viszontag:
"Oh bizony a gonosz ifjú már rosz harcra vezérlett,
Most pedig e helyben még több veszedelmet okozhat.
Loppal amott látom katonáit jőni nyomunkba;
Jót nem akarnak azok, téged s vesztünket ohajtván:
Ámde ne hidd, hogy bennünket megutál vala s elhágy
A magas istenség. A jókkal megmarad ő mind
Holtiglan; te pedig jobb vagy más ídai nőknél
Tiszta szerelmedben, s jámbor szép ifju korodban.
Fogjad azért ragyogó nyiladat, s jól húzd az ideggel,
S a magas istenben bízván nagy gyorsan ereszd el.
Hidd, sokan elvesznek; mert angyalok őrzik irányát
Gyenge lövésednek, s adnak neki gyilkos erőt is.
Én pedig ellökvén hegyezett kopjáimat, éles
Kardomat is rájok fordítom, tégedet óván,
S zajt ütök itt, hogy hallja urad, hogy hallja hadunk is."
Monda, s legott teli torkából ordítva kiáltott.
Antipater hallá; de nem a had, mely tova zajgott.
Már ekkor közel állottak fene Csorna vitézi.
Bellerophon hegyezett kopjáit rájok ereszté,
És megüté legelőbb a döngő pajzsu Szilárkot,
Aki midőn beleit szaggatná a hegyezett vas,
Nagy zuhanással aláfordúlt jajgatva lováról.
Másodszor meglökte nyakon hős Kaldorit, aki
Haemos alól szép öccsével, Dalainnal, elindúlt,
És aranyos gazdag fegyvert hoza drága ruháin.
Ennek erét nyaka jobb részén megszegte az érchegy.
Vérbe borúlt ragyogó dús fegyvere, s teste hanyatlott,
Kit mikor öccse, szelíd Dalain, fölfogna kezével,
A magas istenben bízván neje Antipaternek,
Megrántá idegét, s nyila róla rezegve lecsendűlt.
Hogy Dalain dőlt bátyjáért meghajla, födetlen
Vékonya, a páncél lehuzódván róla, kilátszott,
Itt éré a nyíl, s szabadon megjárta hegyével,
S élte tüzét kedves fiatalságában eloltá.
Szép Dalaín eldőlt bátyjával, s összeütődött
Fegyvereik megcsöndültek testvéri panasszal.
Látta, mi történik, s elbúsúlt Ázsia hőse,
És széles kardját tartván vágásra kezében
Visszarohant, de amaz vadan ellene álla vasával,
S szóla, hogy a völgy is zengett bele, durva haraggal:
"Hölgyed enyém, ég föld sírjon bár, hölgyed enyém lesz:
Te pedig átkozz meg, s fekügyél keseredve porodba."
Evvel elébe rohant, s szörnyen megütötte sisakját.
Ingott az, s nagy messze hatott csengése rezének.
Visszaütött tüstént fattyú Csornára boszúsan
A nemes Antipater, s kardját elcsapva magáról,
Mellben, s hóna alatt hosszú vágást teve rajta.
Itt ugyan a dühödött bolgár szeme fénye lehúnyna,
És csúfos munkái közűl ez lenne utósó;
Mert iszonyú rohanásában nem győzi kiállni
A feleségféltő görögöt, s nem bírja csapásit.
Már hátrál; de segéd közelít pártjára, sietve
Kalpi, s vitéz Turibán jőnek melléje csatázni,
S a görögöt hosszú tőrrel szurdalva fogyasztják.
Mérges oroszlánként ordít a bús görög, és küzd.
Mély sebeit nem is érzi, előbbre tör égve közűlök.
Kalpi, s vitéz Turibán sebesedve lehullnak előtte.
Végre lefektetik őt két részről csapva reája
Csorna, s az álnok Emőr, ki utána kerűlve orozva
Szúr derekába dsidát, melynek hegye köldökit éri.
Így esik el, s szörnyen megcsördűl fegyvere testén;
Teste pedig még rázkódik, s remeg a nagy erőtől,
Mellyel megbúsúlt hős lelke kiszálla belőle.
A nő, haj! nem is az, búsongó férjtelen asszony,
Élni nem óhajt már, egyedűl még retteg az ádáz
Csorna kacér szándékától. Ez erőre segíti
Újolag, és boszuló nyilat indít a lator ellen.
Megy nyila, s Csorna kezét paizsán áttörve megéri;
Vérzik az, és paizsát döbbentve leejti; de annál
Mérgesb, és rohanóbb, vágyásit elérni remélvén.
Kit mikor a bús hölgy látott közelíteni, képe
Elsárgúlt, s ragyogó íjáról jobbja lefordult,
S még csak alíg, nyitván ajakát, így szóla rebegve:
"Bellerophon, haj! Bellerophon, nem tudsz-e megölni?
Ölj meg, az ég jósága megáld valahára helyettem."
Szánta, de nem ölé a hős; hanem egyre csatázván
A dárdás Bugarót agyon ütve leverte lováról.
Megtöri most Kallót, és büszke Lemerki hatalmát,
S mond a bús hölgynek, lelkét hogy erőre vihesse:
"Oh ne remegj, kisegít minket még a kegyes isten.
Bízzál, és nyiladat fordítsd a gyilkosok ellen."
Szóla, s vasát villogtatván folytatta vitáját.
De fene Csorna előtt megereszté jó paripáját
A bús hölgy, s futa, merre nyilást lele a vadon erdőn,
S már oda Bellerophon. Molkob szájába ütötte
Dárdáját, mikor ez Csornához vága vitézűl;
Csorna reá hajtott, s testét tipratta lovával.
Most, mert vélte, hogy a sereg e zajgásra megindult,
S látta, hogy a hölgyet nem nyerheti vissza kezére,
Futni hagyá, s hév vágyait elfojtotta szivében.
Véresen, és szomorún ment a görögökhöz, azoknak
Mintha vad ellenség karjától folyna ki vére,
S Antipatert is azok rontották volna le s hölgyét,
Úgy szólott, s a kábákat megcsalta szavával:
Balgatag azt várá, hogy majd ha vasával elejti
Antipatert, hölgyét a mély völgyekbe vitetvén
Többi vitézivel, a görögöktől elszökik ő is,
S kéjét Antipater vesztével dölyfösen éli.
Igy gondolta; de a gyönyörűség elfuta tőle:
Bűne maradt csak meg, s méltó félelme szivében.
A görögök nemes Antipatert meghalva találván,
Véres fegyvereit s testét paizsokra emelték,
S hölgyét nem lelvén, szomorún indultak el a vad
Csorna nyomán, kiki fennhangon esküdve boszúját.
A hölgyet pedig útnak eredt lova szerteragadván
Vitte hegyen, völgyön tajtékzó szájjal az erdőn,
Végre kifáradván egy csendes völgyben elállott;
Hol mikor a bús hölgy siralommal epedve bolyogna
Elvesze félelem és bánat-szerzette bajában.
Erre vadász ifjú térvén így lelte meg őtet
Elbomlott hajjal, leterülten egy almafatőnél:
Íja, sisakja közel heverének bal fele mellett.
Szépséges tetemét kis sírba letette az ifjú.
Nézte soká, s szomorú látásán könnye lecsordúlt.
Cifra palástjával betakarván port vete rája,
És puha zöld hantot, s fiatal szép völgyi virágot,
És ragyogó íját emlékűl vitte magával,
Melyre midőn egyedűl ligeten sétálna, gyakorta,
Szíve megindulván, csendes köny hulla szeméből.
| ←Második ének | Zalán futása Harmadik ének | Negyedik ének→ |