Vesztegzár a Grand Hotelben/Negyvenegyedik fejezet
XLI
[szerkesztés]Amikor Félix újra a folyosóra ért, már megindult a szálló nappali élete. Pizsamás lakók siettek a fürdőszobák felé, mintegy uniformizálva: karjukon törölköző, kezükben szappan és fogkefe.
A lépcsők felől csörömpölés hallatszott, parázzsal melegítő kokszkályhákat hoztak. Néhány szobában kikezdte a rozsda a lakók fémtárgyait, és a vasalt fehérnemű közé bekúszott a penész, amely két-három páratelt nap múltán már ott úszik a levegőben a déltengeri trópuson. Egy elszánt kereskedő engedélyt kért, hogy önként vállalva a vesztegzárat, felállíthasson a Grand Hotelben kokszkályhákat, miután fűtőberendezése a szállónak nem volt. A rácsos tartályokat parázzsal töltve állították a szobákba.
A bágyasztó meleg ellenére mindenki örült a "fűtésnek", mert a falak dohosak lettek, és a moszkitók ellen nem volt védekezés, bár az elfüstölt citronellafű bűze fojtogatóan terjengett.
Az éghajlat már a nedves évszak kezdetén alkalmatlan volt arra, hogy fehér ember szervezete életképesen működjék benne. A pestist sikerült izolálni, de egy maláriás eset máris előfordult. Jörins kisasszonynak egy gutaütésszerű reumatünet megbénította a két lábát. Ízületek sajogtak, féloldali főfájás, hörghurut és gyomorirritáció vonult végig a szálló lakosain. Néha órákig sárgás, rossz szagú köd borult a szigetre, hogy azután szünet nélkül zuhogjon dobolva mindenen a sűrű trópusi zápor.
Hihetetlen mennyiségű alkohol fogyott a bárban. Ez melegített, és szüntette a hasogatásokat... A vendégek ingerlékenyek, rosszkedvűek voltak, sok veszekedés, intrika fordult elő, és az egyik emeleti szobában mellbe lőtte magát egy angol lord, akiről azután kiderült, hogy Hollandiából szökött, sikkasztó pénzbeszedő... Millió rovar és giliszta özönlése indult meg a nedves földből már az első tartós zápor nyomán. A hangyák ellen alkalmazott petróleumlocsolás csak egy kínzó aromával többet jelentett a fullasztó légkörben.
Odette Dufleur, a gyönyörű belga direktrisz megmérgezte magát adrenalinnal, amit a márki használt asztmatikus zavarai ellen; most élet és halál között van, senki sem ismeri a szomorú eset előzményeit.
Néhányan vég nélküli kártyázásba kezdenek. Petrovna bárónő lépten-nyomon sírógörcsöt kap, Markheit mindent megpróbál vele, és közben eltűnik a zsebórája...
Félix már csak borotválkozni szeretne. Végigődöng az emeleti folyosókon. Az egyik szobából végre kijön Erich Kramartz, a filmsztár szépségű fiatalember gyerekarccal, festőien ívelt, bizonyos fokig mesterségesen jó karban tartott szemöldökkel. Még nincs harmincéves. Felső zsebéből selyemkendő lóg ki, duplasoros ruhája szabászremekmű.
Fütyörészve, frissen elmegy.
Félix benyit a főkulccsal Kramartz szobájába. A fürdőszobába siet.
Elő a borotvát! Gyerünk. De éppen, hogy bekeni krémmel az arcát, fordul a kulcs.
Jönnek.
Kramartz tér vissza Houldnéval. A molett, balzaci korba érő szépasszonnyal.
- Miért csinálja ezt, Marjorie? - mondja a fiú nyűgösen és türelmetlenül. - Ha egyszer elhatározta, akkor már ne kínozza magát.
- Értse meg, Doddy... nem olyan egyszerű... - felelte Houldné remegő hangon. - Ha egyszer kiléptünk a szállóból, és Arthur visszavonhatatlanul megtud mindent, akkor már... hiába.
- De itt vagyok én...
- Most. És ha egy év múlva nincs? Doddy! Én nemcsak a férjemet, hanem a gyermekemet is otthagytam... Senkim sincs, csak maga...
- Az nem elég? Szeretem, Marjorie...
- Még csak huszonhat éves... és én...
Houldné negyvenkét esztendős asszony volt. Szép arcú, telt, de arányos idomú nő. Szeme sarkában és a torka körül néhány ránc volt, de ez csak akkor látszott, ha nem púderozta eléggé magát.
- Kairóba megyünk, Marjorie. És valami okos dolgot csinálunk...
- És ha nem sikerül?
- Sikerülni fog!
- Mit remél az ékszereimért?
- Magas árat. Csupa gyönyörű kő, ma jól áll a briliáns... Elsősorban egy szép kis fészket rendezünk be, és bőségesen marad még arra, hogy egzisztenciát teremtsünk magunknak... Boldogok leszünk, Marjorie.
- Ó, Doddy... Olyan nehéz nekem.
A fiú átkarolta.
- Mert szörnyű ez a nedves klíma. Az embert érzelgőssé teszi...
- Nem... nem... tőled félek... Ki vagy te?
- Most megint azzal jön, hogy táncos voltam? Talán lenéz?
- Ne haragudj, Doddy.
- Hát ezzel torkig vagyok! - Kizárta az íróasztalfiókot, és letett egy kazettát a nő elé.
- Itt vannak az ékszerei, kérem! És menjen vissza az otthonába.
- Ne haragudj, Doddy. Nem akartalak bántani.
- Sért, hogy a múltamat hánytorgatja! Szigorló mérnök voltam, elszegényedtünk, az apám beteg lett, kellett a pénz, hát táncoltam...
- Tudom, tudom... Bocsáss meg, de... szeretlek, és félek tőled... Ne haragudj...
Újra átölelte.
- Gyáva kis Marjorie-m... Bízzál bennem...
Félix egy ősrutinié gyorsaságával mászott ki a létrára, onnan a mosónő szobájába, hogy azután ismét a folyosóra érjen. Mit tegyen? Lemegy a szuterénba. Ott csak lesz egy nyugodt hely ahol megborotválkozhat... Gyorsan a csigalépcsőhöz.
A szuterénban sem volt nyugodt a légkör. Munkások dolgoztak a kazánház körül. Ide-oda járkáltak... Egy mellékfolyosón nyitott vasajtót vett észre.
A raktár! Itt tartják az üres bőröndöket. Éppen a teherlifthez visznek egyet...
- Csak hagyja nyitva a raktárt, hogy kiszellőzzön, és kokszkályha is kell, mert penészes lesz minden koffer - mondta Martin a boynak. Azután elmentek a liften.
Félix besurran. Jó mélyen bemegy a raktárba. A végén egy kis, kertre nyíló szellőzőablak világít magasról. Igazán szörnyű szag van itt. Nem is tudta, hogy a penészes bőr ilyen irtózatos tud lenni. A pinceablak közelébe igyekezett, mert úgy érezte, hogy nyomban rosszul lesz, ha nem kap friss levegőt. Néhány táskát eltolt. Egy útban álló, nagy bőröndöt félretolna könnyedén, de nem megy... Miért olyan nehéz? Felállította, és úgy görgette tovább, hogy egyik végéről a másikra forduljon.
Végül leült a földre, kitette a "Sidney Crick" felírású, gyöngyház nyelű borotvát maga mellé, és keresgélte a krémet... De a bűz elviselhetetlen volt. Még közelebb akart kerülni az ablakhoz... Rémes.
Újra megfordította a bőröndöt. Egyszerre kinyílt a fedele, és egy holttest zuhant ki belőle a földre.
A meggyilkolt Villiersné teteme volt!