VIII. fejezet A vogulok megkereszteléséről 1715-ben Kondában

A Wikiforrásból
Ugrás a navigációhoz Ugrás a kereséshez
← VII. fejezet Ismét az osztjákok megkereszteléséről az 1714. évbenRövid leírás az osztják népről (1715)
szerző: Grigorij Novickij, fordító: Ferincz István
A fordító utószava →
Grigorij Novickij: Kratkoe opssanie o narode ostjackom (1715). Fordította Ferincz István c. egyetemi tanár In: Studia uralo-altaica, III. 1973. (Forrás-kiadvány)

VIII. FEJEZET A VOGULOK MEGKERESZTELÉSÉRŐL 1715-BEN KONDÁBAN

1. Ha sokféle betegség sújtotta is a mestert, azonban mindig
erőt adott neki az ég; az emberiség megváltását keresők
fáradoznak, betegeskednek, de ki nem merülnek, szárnyakat
kapnak, elsősorban cselekszenek, és nem fáradnak meg; így
ez a mester is, miután kivárta a nyári időszakot, újra
hajóútra indult Kondába, róla meg már korábban szóltunk,
most pedig annak torkolatáról adunk hírt röviden, mivel
ez nekünk és valamennyi hajózónak a legtöbb munkával járt.

2. A Konda torkolata akkora, hogy alig lehet belátni, és a
sok ágra szakadt kiáradt víz képezte szigetek némelyike
akkora, hogy a parton élőknek menedékül elegendő. Azonban
mindezek az ágak sekélyek, nagy hajókkal járhatatlanok,
néha az ellenséges szelek a hajót az ilyen kis helyen
összetörik, az egyik vagy másik partot ezen zátonyok miatt
nehéz megközelíteni. Magának a Konda folyónak a torkolata
nagyon mély, olyan víz borítja, hogy nehéz kiismerni, és
nagyon nagy nehézségek révén kiismerve két napig hajóznak
általában a torkolattól fölfelé. Ilyen szerencsével jártunk
mi is hajóutunk során. Amikor pedig kihajóztunk magára
a Kondára, akkor megláttuk, hogy partjait nagyon szép, han-


- 129 -

gulatos és zöldellő helyek fogják közre. A hittérítésben
sok, nyugtalan, zavaros időt éltünk át, és nagyon sok fö-
lösleges fáradozással volt tele a mester munkája.
Az ördög ugyanis itt megerősítette istentelen bűnös várát, és ide
fészkelte be magát, amidőn a különböző folyók mentéről
megrögzött hitetlenségükben bálványaikat itt rejtették el,
ahogyan az Ob mentéről is, mint már korábban említettük,
idehozták, és ezért minden álnok erejét, a megtévesztés
fondorlatos csalárdságait idetelepítette, s itt szilárdí-
totta meg. És az egész osztják nép annyira tisztelte,
hogy nem tudtam összeromboltnak elképzelni, sőt inkább
úgy gondolták, hogy azzal szemben, aki szét akarja rombol-
ni, valami csodás ereje folytán ellenállást tanúsít.

3. És elértük az istentelenség ezen erődjét. És midőn hajó-
val a házak közelében voltunk, ahol ezt a mocskos bálványt
őrizték, sokaktól értesültünk, hogy töménytelen sok fegy-
veres ember gyűlt össze, akik inkább meg akarnak halni e-
zen bálvány temploma mellett, semmint hitetlenségüktől el-
térjenek. Az ige tanítója pedig nem törődve ezek sokasá-
gával: „Ha fellázad is ellenem a tömeg, szívem félelmet nem
érez, és ha harc támad ellenem - monda - az Úrban bízom” -
tétovázás nélkül előre sietett. Amikor pedig elértük a
Nahracsi jurtának nevezett települést, amelyet az ottani
vezetőről Nahracs Jevplajev neve után neveztek el, aki


- 130 -

elöljárójuk volt, valamint ezen ocsmány bálvány birtoko-
sa és szolgálója, megláttuk a rengeteg előttünk álló össze-
gyűlt népet, és ezek valamennyien feldühödve néztek ránk;
mindazonáltal rokonszenvvel is voltak irántunk, amennyiben
kezdetben nem akadályozták meg fegyverrel, hogy a lakóhá-
zaik melletti parthoz kikössünk.

4. A kikötőből pedig kijöttünk az egybegyűlt néphez és elöl-
járójukhoz, Nahracs Jevplajevhez és üdvözöltük mindnyáju-
kat: a hitszónok nevében békét, egészséget és mindenféle
boldogságot kívánván. Azonban ők kicsinybe vévén ezen
állampolgári szokásunkat, ezt válaszolták nekünk: „Tudjuk
jöttötök okát: kedveskedéssel el akartok tántorítani
bennünket ősi hitünktől és ősidők óta tisztelt segítőinket
elpusztítani, lerombolni akarjátok, de hiába fáradtok: in-
kább valamennyien életünket adjuk, de ezt cselekednetek
nem engedjük.”
És rögtön ezután egy emberként a bálvány piszkos tisztele-
ti helyére vonultak.

5. Ez a bálvány pedig fából volt faragva és zöld ruhába volt
öltöztetve, rút arcát fehér bádoggal borították, a fejére fe-
kete róka bőre volt téve, az egész helyiség, ahol imádják,
de különösen az ülőke bíborvörös posztóval díszített. Ez
a bálvány a többinél magasabbra volt téve; más kisebb bál-


- 131 -

ványok pedig alacsonyabban körülötte állnak, ezeket pedig
a jelen bálvány szolgálóinak mondják. Más eszközök, kaftá-
nok, mókusbőrök, és egyebek nagy számban voltak elé helyez-
ve, és ennek rút ábrázata minden ismertető jegyével tükrö-
ződött a többi arcán, de micsoda ördögi szörnyűség ez.

6. Ez a lelketlen ocsmányság olyan szolgálót választott magá-
nak, a már említett Nahrücs [sic!] Jevplajevet, aki rút áb-
rázatú, fekete, a mellén és a hátán púpos volt. Azonban
bálványát annyira bensőségesen szerette, hogy szüntelenül
mellette tartózkodott. Fohásza pedig csodálatra méltó.
Vékony hangot hallatott, ami semmiféle jelentést nem hor-
dozott, hanem inkább afféle fiatal borjú bőgésére emlékez-
tetett, majd pedig valami nyafogó-bőgéssel fejezte be, és
így végezte azon a napon is bálványa tisztelethelyén ezt a
szemérmetlen, sőt esztelen imádkozást.

7. De nemcsak ő, hanem az egész ott egybegyűlt nép nagyon
tisztelte ezt a förtelmes bálványt, mivel őt valamennyi
bálványnál régebbinek magasztalták és ebből adódóan nem
kis dicsőségeként emlegették, hogy Jermák idején, amikor
az Szibériát az oroszok hatalmának meghódította, a bálvány
után Jermák parancsára a dédatyáikra és atyáikra kivetett
adót nemzedékről nemzedékre fizették. Ez a Nahracs volt
birtokosa ama bálványnak, és ennél fogva a többi szegény


- 132 -

és szűkölködő egyenrangú társai fölé emelkedett javai bősé-
gével és gazdagságával, mivel ez az istentelenség az egész
osztják földön annyira tisztelt volt, hogy az Ob folyó és más
folyók vidékének „sajtancsik”-jai, azaz a bálványok szol-
gálói el szoktak járni ennek a halványnak a tulajdonosához
és ajándékokkal kérlelték, hogy engedje elvinni a bálványt
egy időre az ő lakóhelyeikre. Amikor pedig kielégítették
ajándékaikkal, s ez átengedte a bálványt nekik, akkor a sze-
génységben élő sámánok igyekeztek ezt lakóhelyeiken ocsmány
áldozatok rendezésével saját hasznukra kihasználni.

8. A kikötőnél nem kis ideig előttünk állókhoz annyira feldü-
hödött és vad nép gyülekezett, hogy idegenkedtek és senkit
sem engedtek maguk közül hozzánk, sem magukhoz nem engedtek
senkit; azonban jő idő elteltével megszokták a baráti érint-
kezést, bánásmódot, sőt némelyek kezdtek a hitszónok hajó-
jára bejárni; a mester pedig a fogadtatás mindenféle kedves-
ségével és szeretetével magához édesgette őket, hogy könnyeb-
ben tudjon majd köztük a hittérítéshez kezdeni. Azonban, ami-
dőn arra kezdte őket tanítani, hogy hagyják el istentelen
bálványaikat, ez nem volt ínyükre, hanem keserű sóhajjal ezt
válaszolták: „Éppen erről van szó, hogy ne kelljen nekünk
megtagadni ezt a bálványt, amelyet atyáink és dédatyáink
oly régóta tiszteltek. És ha az őfelségének, az uralkodónak
cári parancsa, hogy bálványainkat és tisztelethelyeiket el-


- 133 -

pusztítsátok, mégis arra kérünk benneteket, hogy vesse-
tek ki adót rá, ahogy a maga idején Jermák évi három ru-
belt szedett, most megtoldjuk és évi négy rubelt adunk,
csak ne hajtsátok végre ezt a parancsot.”

A mester pedig felsóhajtván, a tolmács révén ezt válaszol-
ta nekik: „Jaj nektek, ha a sátán annyira elvakított benne-
teket esztelenségeivel, hogy az ingyen adott égi áldást el-
vetitek, az örök kárhozatot pedig ezen nemzetségnek pénzért
óhajtjátok megszerezni.

Vajon a sátán mind ez ideig nem telt be atyáitok és ősei-
tek lelkeinek pusztulásával, amidőn oly hosszú éveken át
elhanyagolták megmentéseteket és benneteket pusztulásra
hagytak. Most pedig az Úr letekintett rátok, és kezében
tartván a cár szívét, arra buzdította őt, hogy legyen a
ti megmentőtök, hiszen szívének nem ezen utálatos és sze-
mérmetlen adót, de lelketek megmentésének keresését sugall-
ta.
És ne történjen meg velünk az az esztelenség, hogy ezt a
négy rubelt, lelketek pusztulásának árát szedjük be, hiszen
lelkeitek olyan kincsek, amelyeket a mindenek teremtője, az
Úr a vérével váltott meg, és az örök pusztulásnak átengedni
azokat nem akarom.”
Ilyen tanítástól felvilágosodva, habozni kezdtek, és buz-
galmuk istentelenségük és gonosz hitük iránt csökkenni kez-
dett.


- 134 -

9. Kis idő elmúltával, a hitszónok állandó tanításaitól ösztö-
nöztetve kezdtek meginogni szilárd istentelenségükben, el-
küldték a mesterhez maguk közül a legügyesebb elöljárókat,
hogy megtanácskozzák: hogyan és milyen feltételekkel lépnek
majd a hit kötelékébe. Ezek pedig olyan esztelenségek vol-
tak, hogy méltóak voltak a világ nevetségére. Így kezdték
ezek küldetésüket: „Engedelmeskedünk most /mondá/ az ural-
kodó rendeletének és parancsának. És ugyanígy - mondá a
mesternek - nem vetjük el a te tanításodat sem, de a követ-
kezőkre kérünk benneteket: először, ne tagadjátok meg atyá-
inktól és őseinktől régi idők óta tisztelt bálványunkat sem,
de amikor bennünket megkeresztelni kegyeskedtek, ne feled-
kezzetek meg 'sajtan'-unk ugyanolyan tiszteletben részesítésé-
ről, kereszteljétek meg őt a mieinknél kecsesebb, arany
kereszttel. A magunk vagyonából késlekedés nélkül díszí-
tünk és építünk templomot, de az ikonok közé odatesszük kö-
zépre a mienket is. A lóhús evése ne legyen tiltott számunk-
ra, mert nincs a világon olyan jóízű étel, mely számunkra
olyan kellemes volna, mert inkább meg tudunk válni életünk-
től, semmint ettől a finom eledeltől. Azután meg leginkább
arra kérünk, hogy ne válasszatok el bennünket sok felesége-
inktől, sem a jövőben ne támasszatok akadályt többnejűségünk
elé. Feleségeinket pedig egyáltalán nem keresztelhetik meg
papjaitok, hanem saját magunk, ki-ki saját feleségét viszi
a vízbe és teszi rá a keresztet. Ha mindezt megengeditek


- 135 -

nekünk, elfogadjuk a veletek való egyhitűséget és törvényeket.”

10. A hittérítő pedig békésen fogadta ezek küldöttségét és ezt
mondá: „Férfiak és öregek, amikor rátok tekintek, akiket annyi
ősz fürt tesz tekintélyessé, úgy vélem, hogy telve vagytok ér-
telemmel. De, jaj, annyira nevet rajtatok a sátán és ármányai-
val annyira elvakította elméiteket, és ostobákká tett benneteket,
hogy nem mint értelemmel eltelt vének és mint ősz fő tisztessé-
gével felruházott férfiak adtátok elő javaslataitokat, hanem
mint éretlen elméjű gyermekek. Vajon tényleg nem tudjátok
felismerni a világosság és sötétség különbségét: hiszen
az Isten választotta el a sötétséget a világosságtól, a
sötétséget éjjelnek nevezvén, a világosságot pedig nappal-
nak, hogy ezeket világossá kell tenni, felismeréstek szá-
mára? Mert nem fordulhat elő együtt a nappal és az éjjel,
hanem külön áll a nappal. Mindegyik eltér a saját dicső-
ségében. Hogyan akarjátok tehát ti összekeverni a sötétsé-
get a világossággal, a tisztességest a gyalázatossal, az
istentelen bálványt az isteni tiszteletben részesülő iko-
nokkal, amelyek az égnek és földnek teremtőjét, valamint
az ő szent szolgáit és kiválasztottjait ábrázolják?
Ti ezt a sátáni gonosz ábrázatú alakot, amelyet eltévelye-
dett elmétekkel imádtok, akarjátok amazokkal azonos tisz-
tességben részesíteni és azt is mondjátok, hogy keresztelés-


- 136 -

sel tisztítsuk meg ezt a lelketlen förtelmet. De ez nem
helyénvaló és minden értelem ellen való: de hát, hogy is len-
ne méltó ez az érzéketlen fadarab, amely sem látással, sem
hallással, sem észleléssel nem rendelkezik, hogy a kereszt-
ség szentségében részesüljön? Hiszen a keresztséghez önkén-
tes beleegyezés szükséges. Azt kérem tőletek is, hogy ne
legyen szívetek hajthatatlan és érzéketlen a keresztség i-
ránt, hanem engedjétek érzelmeiteknek elfogadni üdvözülés-
etek szentségét, és ha velünk egyhitűek akartok lenni, vessé-
tek magatokat alá útmutatásunknak és keresztény tanainknak.
Semmit sem értetek ti ahhoz, hogy, amint mondjátok, maga-
tok kereszteljétek meg feleségeiteket, nem rendelkezvén
ehhez az adott kegyelemmel, ne higgyétek ám, hogy csupán
a víztől tisztultok meg, hanem a láthatatlanul ható szent-
lélek kegyelme, amelyet mi alázattal rátok adunk, az szen-
tel meg és világosit meg benneteket. Vessétek el ezért,
szeretett testvéreim, valamennyi ellentmondó, üres beszé-
deteket, amelyekkel a sátán kuncogva behálózta elméteket.
Kérünk benneteket, hogy fogadjátok el a velünk való egy-
hitűséget és azonos gondolkodást, legyetek a mi egy anya-
méhből való testvéreink, és Isten egyházának fiai.”
Azonban ennek a sok tanításnak nem vetették alá magukat,
sőt még dühösebben távoztak a küldöttek a maguk gyüleke-
zetéhez.


- 137 -

11. Értesülvén a követektől az oktalanok gyülekezete még job-
ban felháborodott és még inkább ellenállt a hitterjesz-
tésnek. Gyilkosságot lihegtek ellenünk, elkezdtek szidal-
mazni és szemrehányással illetni bennünket, hogy vala-
mennyien lemondtunk megmentésükről. Azonban a mester nem
kishitűsködött, hanem bizonyos isteni előrelátás révén azt
monda, hogy hamarosan a keresztelőmedencében látjuk majd
őket, ami meg is valósult. Ugyanis amikor Vlagyimir apos-
toli fejedelem ünnepe elérkezett, az ő gyülekezetükből egy
Pomzsuk nevű, elöljáróként tisztelt férfi jött a mester-
hez, aki szívesen üldögélvén a hit hirdetőjénél, megkíván-
ta a keresztséget és kérlelni kezdte a mestert, hogy mél-
tassa őt megkeresztelésre. A mester megtette ezt, és min-
denféle jóval megvendégelvén, elbocsájtá őt gyülekezetéhez,
hogy ezt az égi áldást a többieknek is kinyilvánítsa és
nyerje meg őket is a lelkűk üdvözülésére.
Amikor az kiment a gyülekezethez és elkezdte őket esztelen-
nek mondván korholni: „Miért szegültök ellene a cári parancs-
nak és tagadjátok a keresztény hitet? Tudjátok meg a tud-
nivalókat, hogy az engedetlenségért megharagszik az Isten
és az uralkodó is, és csapatokat küld, és valamennyiünket
teljesen elpusztít és pusztaság lesz a mi földünk. Hiszen
a cári parancs rettenetes, akik annak nem engedelmeskednek,
halálra méltóak.” És ezekért [a szavakért] őt is szidalmaz-
ni kezdték; ő azonban visszafelelt nekik: Meddig fogjuk


- 138 -

még [becsmérelni] ezt az áldást, lelkeink megváltását, és
maradunk semmit sem tudó régi őseink romlásánál: én ezért
elfogadom az uralkodó parancsát és ennek a mesternek hasznos
tanítását. Ezekkel a szavaival mintha karddal vágta volna
szét szoros szövetségüket és a hithirdetéssel szemben való
állásfoglalásukat. Sokak ugyanis felfogva a mondottakat,
azokkal egy véleményre kezdtek jutni, mások pedig nem akar-
ták megérteni és híresztelésekkel bujtogatták a népet, egye-
sek megint azt mondogatták, hogy fel kell venni a keresztsé-
get, de "sajtan"-jukat elégetni nem hagyják, hanem valami
magányos, külön helyre kell azt vetni és a jövőben hozzá
nem szabad járni és imádkozni, amire a mestert is ösztö-
kélték. Mások pedig egyáltalán nem kívántak megkeresztel-
kedni. A keresztelés és civakodás egész nap és éjjel tar-
tott.
Amidőn pedig fölragyogott újból a nap, felragyogott az ál-
dás is a hitetlen nemzetség szívében. Annak akaratával, aki
azt mondotta tanítványainak: béke veletek, és béke lőn, meg-
szűnt a civakodás és a szóbeszéd, hanem az egész gyülekezet
a legbékésebb alázatossággal odajött a mesterhez és ezt
mondá: „Cselekedj velünk, amit akarsz és szenthelyeinket
és halványainkat rombold le, ahogy akarod.”

12. Kijővén pedig a mester az egybegyűlt néphez, kellő tanítás-
ban részesítette őket, és előkészülvén a keresztelésre, hoz-


- 139 -

záfogott a szelleműző imádságokhoz. A sátán azonban nem
hagyta abban incselkedéseit, hanem eszközéül a gyüleke-
zet gonoszábrázatú személyét, Nahracs Jevplajevet válasz-
totta ki, aki kicsi, fekete, sovány, mellén és hátán pú-
pos volt, ez igy szólt: „Vigyázzatok, barátaim, midőn fö-
löttetek beszélni kezdenek, ne fogadjátok el azt, mert
az keresztény bűvölés, ugyancsak midőn hajatokat fogják
nyírni, a lelketeket fogják kiirtani.”
Amikor a papok megkezdték az olajjal való megkenést, a nép
azonnal felháborodott és valamennyien a hajlékukba fu-
tottak, és alig tudtuk újra összeszedni a népet. Mindezek
után, mikor keresztelésükhöz láttunk, az egész előttünk
álló nép befutott a vízbe, és maguk merültek alá, ezt
mondván: „Tedd rám a keresztet, én már meg vagyok keresz-
telkedve.” Mi pedig alig tudtuk kikönyörögni a népet a
vízből, és annak rendje szerint elkezdtük őket keresztel-
ni és az Isten kegyelmével valamennyi megkeresztelkedett.
A keresztelés végén az ördög újra fölbujtotta szolgáját,
ezt a Jevplajevet, aki egy husángot ragadva, odaszaladt
a folyóhoz és kezdte a népet a keresztségtől elkergetni,
a nép pedig rátámadt és elverte, majd egészen a faluig
űzte. Amidőn a keresztelés befejeződött, ez a Jevplajev
elküldte hozzánk fiát, ezt üzenve: „Ha engem maga a főpap
keresztel meg, akkor én is megkeresztelkedem.” Ezt hallván
pedig, bár nagyon ki voltunk fáradva, feledve a fáradtsá-


- 140 -

got, gyorsan kijöttünk hajónkból és az előkészített he-
lyen hozzáfogtunk a szelleműző imádsághoz. Amidőn pedig
ez az ige következett: „Távozz belőle mindenféle gonosz
és tisztátalan, szívében lakozó szellem” - azon nyomban
megremegett, mint valami ördöngös, és fejét a kereszt
jelétől ide-oda kezdte forgatni és kis híján a földre
esett, és csúnyán felordított, és kitépte magát kezeink
közül, és elrohant. Megfogván őt, az okokat kérdeztük;
ő pedig ezt monda nekünk: „hogy rettegés fogott el és
fájdalom hatolt át a szívemen.” Mi pedig ezt mondtuk:
„hogy vesd ezt a rettegést és higgy kétkedés nélkül, ak-
kor egészséges leszel és semmiféle fájdalmat nem fogsz
érezni,” - és kérleléseinkkel alig tudtuk rábírni, hogy
újból előálljon a gonosz elűzéséhez. Azonban ugyanezt
cselekedte, nem tűrte, hogy az Úr keresztjével illessék,
és elkezdett ordítani, kést rántott ránk és azt mondta,
hogy fájdalom hatol át belsején és szívén.
A nép pedig ezt hallván fölzúdult, megfordult, azt gon-
dolván, hogy ezekben a cselekedetekben és szavakban va-
lamiféle bántó és gyilkos erő van, azonban mások, akik-
kel régi hitük megtagadásakor semmi sem történt, így szól-
tak hozzá: „Ne félj, semmi szenvedésed sem lesz!”

13. A keresztelés után pedig mindnyájunknak lakomát rendez-
tek, többeket pedig az elöljáróikkal együtt arra kért a
mester, hogy menjenek fel a hajóra és vele együtt egye-


- 141 -

nek, a mester mindenből előttük evett, és az ünnepélyes
lakoma után így szólt hozzájuk: „Illendő lenne kipusztí-
tanotok hajlékaitokból ezt az undok bálványt, hogy ne
legyen ocsmányság a gyülekezetetekben. Ti már tiszták
vagytok.” A legtöbb vita ezen támadt. Némelyek azt mond-
ták: „Nem, hadd vigyék el valami puszta és áthatolhatat-
lan helyre.” Sok különböző nézet volt köztük, amíg az éj
és a sötétség páncéljával borította be a földet. Ekkor
a leggonoszabb sötétség, valami ördög, meglévén az ő ked-
veltjei, ezeket ilyen cselre oktatta ki: az igazi bálványt,
amely miatt velünk annyit vitatkoztak, hogy elégetésre ne
kerüljön, ellopták és helyére másikat állítottak, a lopott
bálványt pedig egy távoli helyre vitték, abban reményked-
ve, hátha lesz még idő, amikor régi hitetlenségükhöz visz-
szatérhetnek. Ezután beleegyeztek, hogy átadják nekünk a
kicserélt bálványt, s csupán azt kérték tőlünk: „Ne a sze-
meink láttára - mondták - égessétek el!” Midőn pedig meg-
érett az idő, hogy elégessük azt, és egyikünk ráütött a
bálványra, hogy az fölbukjék, akkor újra nagy ordítás és
zúgolódás támadt, sőt, fegyvert is emeltek ránk, ezt mond-
ván: „Miért becstelenítitek meg és szidalmazzátok így a
mi istenünket?” - és ahogy a nép lecsendesedett és elvonult
a bálványházikótól, könnyes szemmel kísérte az onnan elvitt
bálványt, és így beszéltek: „Eredj, mi istenünk, könyörte-
len oroszok kezére jutottál!”


- 142 -

Ezután beleülvén hajónkba a bálvánnyal együtt a túlsó
partra eveztünk, ott a bálványt elégettük, majd házikóját
is leromboltuk. Szerencsésen elhajózván onnan mindenütt
kereszteltünk, akikre csak rátaláltunk. És elértük a
„Katüsevü” jurtákat. Itt fejedelmüktől, Szatüga-tól követ
érkezett hozzánk, mintegy könyörögve kérte, hogy jobban
siessünk az ő gyülekezetükhöz, mert már - mondá - valamennyi-
en összegyűltünk a keresztelkedéshez. Tulajdonképpen azért
küldte hozzánk, hogy megtudja, sok emberrel jövünk-e hozzá-
juk. Ugyanis ez a Szatüga, kondai kenéz, valamennyi embe-
rét összeszedte, úgy hatszáz fegyverest, egy Tobolszkból
jött mohamedán uszítására, aki ezt mondta nekik: „Én
- mondá - magam láttam a városban kitett cári rendelke-
zést, ebben a cár megparancsolja, hogy aki a főpapot meg-
öli, nem lesz bántódása ezért,” és ezzel lázította ez a
népet, és Szatügát arra tanította, hogy csellel támadjon
meg bennünket, és váratlanul reánk rohanván, mindnyájun-
kat megöljön. De Isten akadályozva az ármányságban fon-
dorkodókat felfedte ezt a tőrbecsalást. Ugyanis néhány,
ugyanabból a hordából való vogul hozzánk érkezvén és lát-
ván a mi irántuk tanúsított jóságunkat, titkon értésünkre
adták: „Vigyázzatok - mondá -, ez a mi fejedelmünk csele:
ugyanis alaposan kitervelte, hogy váratlanul rátok támad,
és a halálba küld benneteket.”


- 143 -

Akkor, bár bennünk a lélek éber volt, de testünk tehe-
tetlenül megfélemedett, és meg akartunk futamodni. Tanács-
kozáshoz fogtunk, nem tudván, mit cselekedjünk: közülünk
néhányan így szóltak: „Ha megfutamodunk akkor azok is,
akik megkeresztelkedtek, fölkelnek ellenünk és megölnek
bennünket.” Isten akaratának átengedve magunkat tovább
mentünk, ahol Szatüga kenéz a népével volt. Szatüga pedig
hallva, hogy félelem nélkül vonulunk felé, otthagyta az
összegyűlt népet, maga menekült, hogy bálványának áldozatot
mutasson be, segítséget kérvén az ördögöktől mesterkedé-
seihez. És amidőn megérkeztünk, megláttuk a sok népet,
amely nagy lármát és ordítást csapott, gonosz szóval illet-
vén bennünket és kenézükkel riasztgatván minket. És egy
szombati napon, ebéd idején megérkezett a kenéz, és ördö-
gi segítséggel különböző ármányhoz folyamodott ellenünk,
de Isten az ő valamennyi cselét éppen az ő emberei révén
felfedte előttünk. És így volt ez három napon át, és látta
a nép, hogy kenézük cselszövéseivel semmire sem megy, föl-
kelt a kenéz ellen, ezt mondván: „Te őrjöngsz és harcot
akarsz az uralkodóval, így magad is - monda - elpusztulsz,
és bennünket is elpusztítasz.” És valamennyien otthagyván
őt elfutottak. Ezt követően a kenéz is házába menekült, mi
pedig győzelmi éneket énekeltünk. Akik ottmaradtak, azokat
a keresztségre kezdtük tanítani, és minden ellenállás nél-
kül megkereszteltünk mindenkit, akit csak felleltünk, és
azután még tovább indultunk.


- 144 –