Romeo és Júlia/Második felvonás

← Első felvonás

Romeo és Júlia
szerző: William Shakespeare
Második felvonás

Harmadik felvonás →

Fordította: Kosztolányi Dezső

1. SZÍN

Verona. Szabad tér Capuleték gyümölcsöskertje mellett.; Romeo jön.
ROMEO: Hogy menjek innen, hogyha itt a szívem?; Fordulj, sötét föld, és keresd a napfényt.; Átmászik a falon, s beugrik a kertbe. Jön Benvolio és Mercutio.
BENVOLIO: Romeo, öcskös, Romeo!
MERCUTIO: Okos volt,; Ez elszökött, biz’ isten, ágyba bújt már.
BENVOLIO: De itt szalad, a kertfalon ugort át:; Hívd, jó Mercutio.
MERCUTIO: Nem, majd idézem.; Hé, Romeo! Betyár! Szerelmes! Őrült!; Jelenj meg itten egy sóhaj mezében,; Csak egy rímet mondj és nekem elég,; Csak nyögj egy „oh”-t, rímelj: „negédes - édes”,; Bókolj kicsit Vénusz-keresztmamámnak,; Gúnyold Cupidót, az ő vak fiát, mert; Cophetua királyt úgy eltrafálta,; Hogy megveszett az egy koldusleányért!; Nem hallja, nem mozog, ide se bajszol.; Meghótt szegény majom. Megint idézem:; Idézlek Róza tündöklő szemére,; Nagy homlokára, skarlát ajakára,; Piciny lábára, rengő csípejére,; És arra, ami közelébe fekszik,; Hogy földi másodban jelenj meg itten!
BENVOLIO: Ha hallaná, roppant dühöngene.
MERCUTIO: Ugyan miért? Akkor dühöngene,; Ha egy makacs kis szellemet bűvölnék; A kedvese ölébe és az állna,; Míg nem puhítja meg csínján a lány.; Az volna sértés: ám ez az idézés; Tisztes-baráti. Kedvese nevében; Idézem őt, hogy végre erre álljon.
BENVOLIO: Gyerünk, a fák között rejtőzködött el.; A nyirkos éjszakával társalog.; Szerelme vak, kedves neki az éj hát.
MERCUTIO: De hogyha vak, meg nem találja célját.; Egy naspolyafánál most azt kívánja,; Bár lenne a babája oly gyümölcs,; Mit „naspolyá”-nak hívnak víg cselédek.; Ó, Romeo, bár lenne a babád; Egy szétnyílott izé s te téli-körte!; Jó éjt, Romeo: - dunyhás ágyba térek,; E tábori ágy most hideg nekem.; No jössz?
BENVOLIO: Megyek. Ki elbúvik előlünk,; S bujdósdozik, ördög keresse meg. (El)

2. SZÍN

Capuleték gyümölcsöskertje.
ROMEO: Csak a sebetlen gúnyol így sebet.; De csitt, mi fény nyilall az ablakon?; Ez itt Kelet és Júlia a Napja! -; Kelj, szép Nap, és az irigy holdat öld meg,; Mely már beteg és bútól sápadoz,; Mivel te, a szolgálólánya szebb vagy.; Ne légy cselédje hát, irigykedik rád.; Az ő avítt-zöld, Vesta-szűz-ruháját; Viselje a bolond, de nem te; vesd le.; Ez itt a hölgyem! Itt az én szerelmem!; Ó, bár tudná, hogy az! -; Beszél, de nem hallom szavát: sebaj.; Szeme beszél, majd felelek neki.; Jaj, vakmerő én: nem hozzám beszél:; Az ég két legtündöklőbb csillagának; Tán dolga volt s megkérték, hogy szemével; Csillogjon addig, míg ők visszatérnek.; És hogyha fönn ragyogna a szeme -; A csillag elsápadna fényes arcán,; Mint mécs a napban, és szeme az égen; Úgy égne, hogy minden madárka dallal; Köszöntené, azt vélve, itt a hajnal.; Ni, most lehajtja arcát a kezére!; Ó, bár lehetnék kesztyű a kezén,; Hogy az arcához érjek!
JÚLIA: Jaj nekem.
ROMEO: Szól: -; Szólj újra, fényes angyal, mert az éjben; Fejem fölött nekem oly glóriás vagy,; Akár a mennyek szárnyas hírnöke,; A visszatorpanó, döbbent halandók; Fehéren-égre-ámuló szemének,; Míg nézik őt, hogy száll a lusta felhőn,; A lég hullámain és elvitorláz.
JÚLIA: Ó, Romeo, mért vagy te Romeo?; Tagadd meg az atyád, neved hajítsd el,; S ha nem teszed meg, esküdj édesemmé; És nem leszek Capulet én se többé.
ROMEO: Hallgassak-e vagy szóljak-e neki?
JÚLIA: Csak a neved ellenségem, csak az: -; Te önmagad vagy és nem Montague.; Mi az a Montague? se kéz, se láb,; Se kar, se arc, se más efféle része; Az embereknek. Ó, hát légy te más név!; Mi is a név? Mit rózsának hivunk mi,; Bárhogy nevezzük, éppoly illatos.; Így hogyha nem hívnának Romeónak,; E cím híján se volna csorba híred.; Romeo, lökd a porba a neved,; S ezért a névért, mely nem a valód,; Fogd életem.
ROMEO: Hadd fogjalak szavadnál.; Hívj édesednek s újra megkeresztelsz.; Így nem leszek már Romeo soha.
JÚLIA: Ki vagy te, ki az éjbe burkolózva; Megloptad az én titkomat?
ROMEO: Nevem; Nem mondhatom meg a számodra, nem.; Utálom a nevem, te drága szentség,; Mert néked ellenséged a nevem.; Ha írva volna, nyomban összetépném.
JÚLIA: Nyelvedről a fülem még nem ivott; Száz szót se, mégis ösmerem a hangját:; Nem Romeo vagy, nem egy Montague vagy?
ROMEO: Egyik sem, édes, hogyha nem óhajtod.
JÚLIA: Hogy jössz be hozzánk, mondd nekem s miért?; A fal magas, megmászni is nehéz; S halál e hely - hiszen tudod, ki vagy -,; Ha rokonaim rád találnak itt.
ROMEO: Szerelmem könnyű szárnyán szálltam által:; Kőgát sosem riasztja a szerelmet,; Mit megtehet, meri is a szerelmem,; Nem szeghetik utam rokonaid.
JÚLIA: De hogyha észrevesznek itt, megölnek.
ROMEO: Ó, több veszély van a te két szemedben,; Mint húsz kardjukban: nézz reám szelíden,; S nem árt nekem ádázkodó dühük.
JÚLIA: Jaj, a világért meg ne lássanak.
ROMEO: Az éj palástja eltakar előlük,; S ha nem szeretsz, hadd leljenek meg ők.; Hadd haljak inkább a haragjuk által,; Mint hogy szerelmed nélkül haldokoljak.
JÚLIA: De mondd, e helyre kicsoda vezérelt?
ROMEO: Szerelmem. Az unszolt keresni téged.; Adott tanácsot s én neki szemet.; Én nem vagyok hajós, de bárha volnál; Oly messze, mint a tengermosta partfok,; Ily áruért bizonnyal útrakelnék.
JÚLIA: Az arcomon az éj álarca, látod,; Másképp leányos pír kendőzné arcom,; Azért, amit ma éjjel elkotyogtam.; Az illem - ó -, az illem azt kívánná,; Hogy visszaszívjam, ámde félre illem!; Szeretsz-e? Majd így szólsz - tudom -: „szeretlek” -; S bízom szavadban, ámde mégsem esküdj,; Mert a szerelmeseknek hitszegésén; Jupiter is kacag. Ó, Romeo,; Valld meg nekem nyíltan: szeretsz-e, kedves:; Ha azt hiszed, hogy könnyen kapsz meg engem,; Morcoskodom, nemet mondok kacéran,; Hogy udvarolj, másképp nem, a világért.; Szép Montague, lásd, lágy vagyok, nagyon,; S azt véled így, hogy könnyűvérű voltam,; De bízz te bennem, hűbb leszek tehozzád,; Mint kik ravaszdin kelletik maguk.; Talán magam is ezt teszem - bevallom -,; De észre sem vettem, mikor kilested; Bús vallomásom: most azért bocsáss meg,; S ne szalmalángnak tartsd beösmerésem,; Mit a sötét éj fölfedett neked.
ROMEO: Az áldott holdra esküszöm, kisasszony,; Mely a gyümölcsfákat ezüstözi -
JÚLIA: Ne arra esküdj, a hold változékony,; Havonta másul az körös futásán,; Attól szerelmed éppoly ingatag lesz.
ROMEO: Mire esküdjem?
JÚLIA: Semmire sem esküdj:; Vagy jól van, esküdj édes tenmagadra,; Bálványképemre, az én Istenemre; S hiszek tebenned.
ROMEO: Hogyha hű szerelmem -
JÚLIA: Nem, mégsem esküdj: bár tetszel nekem,; De ez az éji frigy sehogy se tetszik.; Oly hirtelen, meggondolatlan és gyors,; Akár a villám, amely elcikáz; S te azalatt még ki sem mondhatod:; „Villámlott.” Édesem, jó éjszakát.; Szerelmünk bimbaját a nyári szellő; Virággá érleli, ha látlak újra.; Jó éjt, jó éjt! Oly csöndesen aludj,; Mint amilyen szívem nyugalma - úgy.
ROMEO: Hát így bocsátasz el, ily éhesen?
JÚLIA: Hát mit kívánsz ma éjjel, édesem?
ROMEO: Esküdj hűséget, mint tenéked én.
JÚLIA: Hisz én előbb esküdtem, meg se kértél.; Jaj, bár ne is esküdtem volna meg.
ROMEO: Ó, visszavonnád esküdet s miért?
JÚLIA: Hogy tiszta szívvel újra visszaadjam.; Ám arra vágyom, ami az enyém már:; Szerelmem oly nagy, mint az óceán; S oly mély, adok neked belőle, lelkem; S több lesz nekem: mindkettő véghetetlen.; Neszt hallok ott bent, Isten áldjon, édes!; Dajka a szobából Júliát szólítja; Megyek, dadus, szép Montague, legyél hű.; Várj egy kicsit, azonnal itt leszek.; Bemegy a szobába
ROMEO: Ó áldott, áldott éj! Mivel hogy éj van,; Félek, hogy az egészet álmodom csak,; Oly bűvös-bájos, túlédes valónak.; Júlia fönn visszatér
JÚLIA: Pár szót, szívem, aztán jó éjszakát.; Ha tisztesen szeretsz és célod az,; Hogy elvegyél, izend meg azt nekem; Azzal, kit elküldök hozzád ma reggel,; Hol és mikor tartjuk meg esküvőnket?; S én életem a lábadhoz rakom,; S követlek, én uram, akárhová.
DAJKA: (belülről) Kisasszony.
JÚLIA: Tüstént megyek. De hogyha másra gondolsz,; Kérlek -
DAJKA: (belülről) Kisasszony!
JÚLIA: Jó, no jó, megyek már:; Hagyd abba ezt s hagyj engem bánatomnak:; Szóval üzend meg reggel.
ROMEO: Isten engem.
JÚLIA: És most ezerszer is jó éjszakát.
ROMEO: Rossz éjszakát, mert fényt csak arcod ád.; Júlia bemegy; Futunk a kedveshez, mint kisdiák,; Ki könyveit vidáman sutba vágja,; S úgy válunk tőle, mint a kisdiák,; Ki szontyolodva ballag iskolába.; Lassan indul. Júlia visszatér
JÚLIA: Hiló, hiló. Mint solymász suttogok,; Ki visszacsalja jámbor madarát!; Rekedt a rabság, fönnen nem beszélhet,; Másképp a Visszhang odvát is betörném; S légtorka elrekedne a szavamtól,; Úgy szólogatnám Romeóm nevét.
ROMEO: A nevemet most lelkem hívogatja:; Ezüst a kedves édes hangja éjjel,; Lágy muzsika figyelmező füleknek.
JÚLIA: Romeo!
ROMEO: Édesem!
JÚLIA: Hány órakor; Küldjek tehozzád majd reggel?
ROMEO: Kilenckor.
JÚLIA: Ott lesz bizonnyal. Húsz év múlik addig.; Mért hívtalak is vissza? Elfeledtem.
ROMEO: Hadd álljak itt, amíg eszedbe nem jut.
JÚLIA: De elfelejtem ám, ha itten állasz;; S az jut eszembe, hogy te vagy előttem.
ROMEO: Akkor csak állok, hogy mindent feledjél; S én is feledjem házam és hazám.
JÚLIA: Mindjárt virrad. Jó volna már, ha mennél,; De nem tovább, mint pajzán lányka sólyma,; Amit fölugrat egy kicsit kezéről -; Szoros bilincsén a szegény rabot -,; Aztán selyemzsinórja visszarántja,; Mert boldog és irigyli, hogy szabad.
ROMEO: A madarad lennék.
JÚLIA: Ha az lehetnél.; De úgy becéznélek, hogy belehalnál.; Jó éjt! Jó éjt! Lásd, válni is alig; Tudok s jó éjt kívánnék - hajnalig.; Bemegy
ROMEO: Pilládra álom, a szívedbe béke!; Mint álom, béke lengenék fölébe.; A szentatyához kell most elszaladnom,; Hogy gyámolítsa e boldog kalandom. (El)

3. SZÍN

Lőrinc barát cellája. Lőrinc barát jön kosárral
LŐRINC: Nevet az éjre a kékszemű reggel,; Bevonta a felhőt fénypikkelyekkel.; Mint részegek, dülöngenek az árnyak,; Mert tűzkerékkel jön már a titán Nap.; Amíg nem nyitja ki tüzes szemét; S bő harmatokba csordogál a rét,; Teleszedem e szilfaág-kosarkám; Mérges gyommal, virággal tömve tarkán,; A Föld mindennek anyja s síriboltja.; Ha életet szül, később ki is oltja.; S kik méhéből fakadtak, végtelen-sok; Magzatja az emlőjén egy tejet szop. -; Mindegyikének más-más célja van,; Különböző mind, egy se céltalan.; Ó, mennyi áldott és ható varázs van; A fűben, a kövekben, a virágban.; Mert nincs a Földnek oly silány szülöttje,; Amely ne hozna áldást is a Földre.; És nincs olyan jó, mert ne lenne céda,; Ha félreferdül, balra tör a célja.; Még az erény is bűn lesz, rossz erőtül,; S egy tettől a bűn is széppé dicsőül.; Lám itt e kis virágnak zsenge, síma; Kérgében méreg van és medicína.; Szagold s az illatja bűvölve száll,; Ízleld s az életed, szíved megáll.; Két ellenséges király hadakoz; Emberben, fűben - a Jó és a Rossz.; S ha a gonosz győz, a szívén találva; Halálra hervad ember és palánta.; Romeo jön
ROMEO: Atyám, jó reggelt.
LŐRINC: Benedicite!; Mily kora nyelv köszönt, hogy jössz ide?; Fiam, zavart-rendetlen főre vall,; Hogy ily korán kel, aki fiatal:; Az agg szemében a gond lesve ül,; S hol gond tanyáz, az álom elrepül,; De hol ép ifjúság, hever az ágyon,; Frissen-vígan, ott leng az aranyálom:; Tehát azért ébredtél ily hamar,; Mivel a lelked csupa zűrzavar,; Vagy - s azt hiszem: ez lesz itt a való -; Még ágyba sem voltál ma, Romeo.
ROMEO: Nem én. De mégis édesen nyugodtam.
LŐRINC: Uram bocsá, Rózánál. Csak nem ottan?
ROMEO: Rózának már varázsa nincs felettem,; Nevét atyám, s az átkom elfeledtem.
LŐRINC: Derék. De hol voltál, mondd nékem el.
ROMEO: Beszélek én, még kérdened se kell.; Ellenségemnél tartották a bált; S ott valaki a szívemen talált:; De őt is én: mindketten arra kérünk,; Adj gyámolítást, titkos írt minékünk.; Nem gyűlölet vezet, kegyed esengem,; Segítsd meg ellenségem s ezzel engem.
LŐRINC: Gyónj nyíltan és ne szólj rejtvénybe folyvást,; Mert rejtvényben adom meg a föloldást.
ROMEO: Akkor tehát kimondom kereken:; A dús Capulet lányát szeretem.; A vágy erős kötése van közöttünk,; De kösd meg azt, amit mi megkötöttünk,; A szent frigyet, s elmondom rendre, meglásd,; Hogy hol, mikor jegyeztük el mi egymást.; Hát jöjj velem, kérésem volna nagy,; Hogy véle engem még ma összeadj.
LŐRINC: Ó, szent Ferenc, micsoda változás!; Hát Róza, kit szerettél, a csodás,; Feledve van? Hiába, ifjuember; Nem a szívvel szeret, hanem a szemmel.; Ó, Jézus, Mária! Rózád miatt; Hány könny locsolta bús orcáidat,; Hogy a szerelmed fűszerezze-sózza,; S most meg se ízleled s már sutba Róza!; Még sóhajod ködöl a táj fölött,; Öreg fülemben még jajod zörög,; Itt képeden vén könnyed régi mocska,; Sápadt nyomát a víz még le se mosta.; Te voltál, te, te voltál bánatod,; Te és bánat Rózáért voltatok:; S most vége? Ha a férfi ily pogány,; Hát hogyne bukna el a gyönge lány.
ROMEO: Mindig szidtál, hogy Rózát szeretem.
LŐRINC: Mert bálványoztad, drága gyermekem.
ROMEO: Azt mondtad, hogy temessem el szerelmem.
LŐRINC: De nem, hogy a sírból egy új teremjen.
ROMEO: Ne feddj: ez a leányka nem gonosz.; Jóságot ő jósággal viszonoz,; Nem mint a másik.
LŐRINC: Mert az tudta, hogy; Amint lobogsz, hűséged egyre fogy.; No, jöjj velem, te ifjú szélkelep,; Hát üsse kő, én megteszem neked.; Családotok haragja, e viszály itt; Talán e friggyel szeretetre válik. -
ROMEO: No hát gyerünk, segíts, hamarosan.
LŐRINC: Lassan: megbotlik az, aki rohan.; Elmennek

4. SZÍN

Utca.; Benvolio és Mercutio jön
MERCUTIO: Hol az ördögbe az a Romeo?; Nem jött haza ma éjjel?
BENVOLIO: Az apjánál se járt, inasa mondja.
MERCUTIO: Rózácska, ez a halvány, kőszívű lány; Kínozza, még megtébolyul belé.
BENVOLIO: Tybalt - az agg Capulet öccse - apja; Házába egy levelet küldetett.
MERCUTIO: Fejem rá: ez kihívás.
BENVOLIO: Romeo majd megfelel rá.
MERCUTIO: Aki tud írni, minden levélre megfelelhet.
BENVOLIO: Csakhogy ő a levél írójának felel majd meg: már amennyiben a levél nem felel meg neki.
MERCUTIO: De hiszen szegény Romeo már halott. Összevissza szurkálta egy fehér lány fekete szeme. Fültövön lőtte egy szerelmi dal, szíve közepén trafálta el a vak, íjas fiúcska nyílvesszeje. Hát hogy felelhetne meg ő Tybaltnak?
BENVOLIO: No és kicsoda az a Tybalt?
MERCUTIO: Biztosítalak, nem afféle macskaherceg. Ő a lovagiasság bátor kapi¬tánya. Úgy ví, ahogy te kottából énekelsz. Mindig megtartja a tempót, tá¬vol¬ságot, mértéket. Egy-kettő-három - s máris ott kaparász szíved kö¬rül. Lenyisszantja selyemgombodat, mint holmi mészáros. Párbaj¬hős, veszekedett egy párbajhős. Elsőrangú úriember, ezenkívül szakér¬tője az első- és másodrangú becsületügyeknek. Gyönyörű passado! Punto reverso! Hai!
BENVOLIO: Micsoda?
MERCUTIO: Hogy az ördög vinné el ezeket a pojácákat, ezeket a selypegő, nyegle bolondokat, akik oly roppant „nyűvelten” beszélnek. „Istenemre, remek egy penge!” - „Micsoda pompás kiállású legényke! - Micsoda bájos kis női hölgyemény!” - Mondd, öregapám, hát nem cudarság, hogy így bosszantanak ezek a külföldi legyek, ezek a divatmajmok, akik folyton azt rebegik: pardonnez-moi, s úgy rákaptak az új módira, hogy már ülni se tudnak egy régi lócán? Szakadatlanul ezt hajtogatják: bon, bon!
BENVOLIO: Itt jön Romeo, itt jön Romeo.
MERCUTIO: Csak a romja ó, csak a romja ó. Akár a szárított héring: „Ó, hús, te hús, beh hallá változál!” Most ő is dalokban ömleng, mint Petrarca: Laura az ő hölgyéhez képest csak dézsahölgy, pedig különb poéta rímelte meg, Dido csak dada, Cleopatra csak cigányasszony, Heléna és Hero csak zsellérnő és szajha. Thisbének kék szeme van ugyan, de szóba sem jöhet mellette...; Romeo jön; Signor Romeo, bon jour. Francia üdvözlet francia bugyogónak. Na te ugyancsak beugrattál bennünket.
ROMEO: Jó reggelt mindkettőtöknek. Mikor ugrattalak be?
MERCUTIO: Tegnap éjjel, mikor beugrottál a kertbe.
ROMEO: De akkor én magam ugrottam be, ennélfogva nem titeket ugrattalak be. Nem értem.
MERCUTIO: Azt tudom, hogy nem - értem, hanem - valaki másért.
ROMEO: Bocsáss meg, Mercutio. Nem tehettem egyebet. Sok dolgom volt tudniillik.
MERCUTIO: Az lehet. De az illemet ilyenkor is tudni - illik.
ROMEO: Vártalak a kertben.
MERCUTIO: Ez kertelés.
ROMEO: Porban járó gyanúsításodhoz úgy illik ez a szellemeskedés, mint cipőhöz a cipő csokra.
MERCUTIO: Szóval azért mentél oda: cipő-csókra?
ROMEO: Nem szolgáltam rá ezekre a csípő szókra. Egyébként is mindig csak folytatod a kapott ötletet.
MERCUTIO: Nem kapott az, hanem kopott.
ROMEO: Az még mindig jobb, mint a lopott. Az én élcem csak az álcám, mellyel takaródzom, vagy a pálcám, mellyel megfenyítelek, vagy - ha úgy tetszik - a tálcám, melyen átnyújtom neked az igazságot. De te úgy űzöd a szójáték könnyed művészetét, mint robotot, és ezért botot érdemelsz, pajtás, botot. Nem a szellemed kaptatod, csak a nyelved koptatod, s ezzel aztán köpöd a másoktól kapott-kopott-lopott élceket.
MERCUTIO: Segítség, Benvolio, nem bírom tovább.
ROMEO: Hallom a bőgést. Kezdődjék hát a vadászat. Hallali, hallali: menjünk a vadra.
MERCUTIO: Veled, aki szüntelen bakot lősz?
ROMEO: Nem, fiam, itt majd te leszel a vad, hisz olyan vadakat mondasz. Te leszel a szarvas, hiszen már annyiszor fölszarvaztak.
MERCUTIO: Szarvas okoskodás.
ROMEO: Igazad van. Még szarvas se vagy. Csak olyanféle. Te egy jámbor, közönséges szarvasmarha vagy.
MERCUTIO: Hát nem jobb szarvasmarhának lenni, mint szerelmesnek, aki éjjel-nappal sóhajtozik? Lásd, Romeo, most megint a régi, kedves fickó vagy, az, aki voltál. Kérlek, a szerelmes szakadatlanul locsog, ábrán¬dosan felhőkre bámul, s végül megbotlik egy lyukban.
BENVOLIO: Voltaképp hova akarsz kilyukadni?
MERCUTIO: Mit szakítasz félbe, mikor egy hajszálnyira vagyok a mondanivalóm kellős közepétől? Tehát ezt a lyukat be kell tömni.
BENVOLIO: Romeónak is ez a célja. Azért nem akar - tágítani mellőle.
MERCUTIO: De hiszen ha betömi, akkor tágítja is.
ROMEO: Nini, micsoda maskara.; Dajka, Péter jön
MERCUTIO: Vitorla, vitorla.
BENVOLIO: Mégpedig kettő: egy szoknya meg egy bugyogó.
DAJKA: Péter.
PÉTER: Jelen.
DAJKA: A legyezőmet, Péter.
MERCUTIO: Rejtsd el az arcát, jó Péter, mert a legyezője az ő szebbik arca.
DAJKA: Adjon Isten jó reggelt, úrfiak.
MERCUTIO: Adjon Isten jó estét, szép hölgy.
DAJKA: Hát már este van?
MERCUTIO: Úgy bizony. Az óra mutatója a te becses pofázmányodon pont éjfélre áll.
DAJKA: Hogy a kórság esne beléd. Miféle ember vagy te?
ROMEO: Olyanféle ember, nemes hölgy, akit az Isten arra teremtett, hogy önmagát zsigerelje.
DAJKA: No ez megadta neki. „Hogy önmagát zsigerelje.” Urak, nem tudnátok megmondani, hol találom az ifjú Romeót?
ROMEO: Én meg tudom mondani. De figyelmeztetlek, az ifjú Romeo, ha megtalálod, már öregebb lesz, mint most, mikor keresed: én vagyok ezen a néven a legifjabb, más híján.
DAJKA: Helyesen beszél.
MERCUTIO: Azaz helytelenül. De éppen ezért szörnyen helyesen beszél.
DAJKA: Ha te vagy az, szeretnék veled négyszemközt beszélni.
BENVOLIO: Még majd vacsorára invitálja.
MERCUTIO: Kerítőnő, kerítőnő. Uccu, ugrasd ki a bokorból.
ROMEO: Mire vadászol megint?
MERCUTIO: Nem nyúlra, barátom. Vagyis afféle vén, szürke nyúlra, amelyikből böjti pástétomot szokás csinálni.; Nyúl a nyúl, hogyha vén is,; Meg is eszem azt én is,; Jó böjti eledel,; De hogyha összeomlik,; Possad, rohadva romlik,; Nem költöm veled el.; Nem jössz haza, Romeo? Ma nálatok ebédelünk.
ROMEO: Mindjárt megyek utánatok.
MERCUTIO: Isten önnel, tisztes matróna. Isten önnel.; (Énekel); „Tisztes matróna.”; Mercutio és Benvolio el
DAJKA: Vigyen az ördög. Mondd, kicsoda ez a gézengúz szatócs, aki most úgy túladott az ócska portékáján?
ROMEO: Úriember ez, daduskám, csak éppen nagyon szereti hallgatni a tulaj¬don hangját. Azért egy perc alatt annyit összekotyog, amennyit egy hónap alatt se lehet kimondani.
DAJKA: No csak nekem mondjon valamit, én majd megtanítom kesztyűbe dudálni, ha olyan erős is, mint egy tucat ilyen fajankó. Ha pedig magam nem bírok vele, akad más, aki megtanítsa. Koszos lókötője. Én nem vagyok olyan, mint az ő cafkái és macái. (Péterhez) Te meg csak tátod itt a szád, s tűröd, hogy mindenki rám másszon.
PÉTER: Én még sohase láttam, hogy magára valaki is rámászott volna. Ha megpróbálná, egy-kettő kirántanám a gyíklesőmet, afelől nyugodt lehet. Vagyok én olyan legény, mint akárki, mihelyt egy kis parázs verekedés ígérkezik, s a törvény is a pártomon van.
DAJKA: Biz’ isten úgy fölmérgesített, hogy minden porcikám remeg belé. Koszos lókötője. Csak egy szóra, úrfi. Hát amint mondtam, a kis¬asszonyom megkért, jöjjek el, ide hozzád. Meg is hagyta, mit mondjak neked, de azt nem kötöm az orrodra. Csak annyit mondok, hogyha lekapnád a tíz körméről - amint mondani szokás -, az roppant rossz modorra vallana - amint mondani szokás. Olyan fiatalka még a szentem. Ennélfogva ne csavard el a fejét, mert ilyen finom úrikis¬asszonnyal így bánni hitványság és cudarság.
ROMEO: Ajánlj, dadus, kisasszonyod kegyébe. Esküszöm neked...
DAJKA: Ez már derék. Jó, majd megmondom neki. Jaj, Istenem, de boldog is lesz a lelkem.
ROMEO: Hát mit mondasz neki, dadus? Rám se figyelsz.
DAJKA: Hát azt, hogy megesküdtél. Úgy, ahogy úriember szokta.
ROMEO: Rendezze úgy - kérd meg -, hogy gyónni menjen. Ma délután.; Lőrinc barát a cellában föloldja; És összeesket. Fáradságodért, fogd.
DAJKA: Juj, dehogy, egy pennyt se.
ROMEO: Ugyan, dehogyisnem.
DAJKA: Ma délután? Jó, ott lesz a kis úrnőm.
ROMEO: No várj, dadus, az apátság mögött -; Egy óra se - s az emberem is ott lesz,; Hágcsónak ő kötelet visz neked,; Mely boldogságunk büszke árbocára; Röpít föl engem titkos éjszakán.; Ég áldjon, légy hű, megkapod a díjad.; Ég áldjon és ajánlj kisasszonyodnak.
DAJKA: Az Isten áldjon téged is. De várj csak.
ROMEO: No mit akarsz még, drága, jó daduskám?
DAJKA: S hallgat legényed? Az effajta ritka.; Két embernek csak úgy titok a titka,; Ha a másik nem tudja.
ROMEO: Oly hű az emberem, akár a kardom.
DAJKA: Akkor sebaj. Az én kisasszonyom a legédesebb leányka kerek e vilá¬gon. Jaj, Istenem, nemrég még csak pötyögött. A városban van egy nemesúrfi, valami Páris, az roppant szeretne beleharapni, csakhogy az én drágaságom inkább szíveli a békát, a varangyos békát, mint őkelmét. Néha ingerkedem vele, hogy Páris szemrevalóbb fiú, de erre fehérebb lesz, mint a fal, Isten úgy segítsen. Mondd, a rozmaring meg a Romeo egy betűvel kezdődik?
ROMEO: Eggyel hát, dadus. Mind a kettő r-rel. Miért?
DAJKA: Ne bolondozz, te. Romeo az kutyanév. A kutya tesz úgy, hogy: rrr. Az valami másmilyen betűvel kezdődik. De kisasszonyom olyan gyönyö¬rű versikéket tud rólad meg a rozmaringról. Örömöd tellenék belé, ha hallanád.
ROMEO: Ajánlj kisasszonyodnak.
DAJKA: Ezerszer is, ezerszer.; (Romeo el); Péter.
PÉTER: Parancs.
DAJKA: Péter, fogd a legyezőmet s haladj előttem.; Mindketten el

5. SZÍN

Capuleték kertje. Júlia bejön
JÚLIA: Éppen kilenckor küldtem el a dajkám.; Félóra múlva - mondta - visszatér.; Tán nem találta meg: de megtalálta.; Mily sánta! Ó, a szerelem heroldja; Csak gondolat lehet, mely tízszer oly gyors,; Mint árnyakat űző napfény a dombon:; Ezért galambok vonják a szerelmet.; Ezért van szárnya röpke Cupidónak.; A Nap mai útján a legmagasabb; Oromra hágott, három hosszú óra; Múlt el kilenctől délig - s mégse jön.; Jaj, csak szeretne s forrna ifjú vére,; Fürgén röpülne dajkám, mint a labda.; Szavam hajítaná őt kedvesemhez; És vissza hozzám a szava.; Ki vén, halotti lárva van azon,; Lassú, nehéz, fakó, rest, mint az ón.; Na itt van.; Dajka és Péter jön; Ó, édes dadus, mi újság?; Hát megtaláltad? Küldd el a legényed.
DAJKA: Péter, várj a kapunál.
JÚLIA: Szólj, drága dajkám. Jaj, milyen sötét vagy.; Ha bús a hír, meséld nekem vidáman.; Ha jó, ne rontsd az édes hír zenéjét,; Hogy morcos arccal muzsikálod el.
DAJKA: Fáradt vagyok, hagyj egy kicsit pihennem:; Úgy fáj a csontom, annyit hajszolódtam.
JÚLIA: Add híredet, s odaadom a csontom.; Jöjj hát, beszélj, édes-édes daduskám.
DAJKA: Jézus, de sürgős! Nem tudsz várni kissé?; Nem látod-é, hogy nincs lélegzetem?
JÚLIA: Hát hogyne volna már lélegzeted,; Ha mondhatod, hogy „nincs lélegzetem”?; Hosszabb a mentség, hogy mért késlekedsz,; Mint az a hír, mit ezzel mentegetsz.; No jó-e, rossz-e? Erre válaszolj:; Nyugtass meg engem, jó, vagy rossz a hír?
DAJKA: Na, te ugyancsak szépen választottál. Értesz is te a férfiakhoz. Romeo: mi van azon a Romeón? Igaz, az arca csinosabb, mint akárkié, a lábszára is különb, mint bármelyik úrfié, a keze, a lába nem valami híres, de meg kell adni, senkiéhez se lehet mérni: nem éppen minta¬képe az udvariasságnak, de annyi szent, kezes, mint a bárány. Eredj, kislány, s imádkozzál a jó Istenhez. Hát ti már megebédeltetek?
JÚLIA: Nem, nem. De mindezt tudtam azelőtt is.; Mit mond az esküvőnkről, mit beszél ő?
DAJKA: Hogy lüktet a fejem... ez a bolond fej.; Úgy fáj, mint hogyha mindjárt szétrepedne.; A hátam is, emitt ni - jaj a hátam!; A lelkeden szárad, ha meghalok.; Mert egyre zargatsz, összevissza futtatsz.
JÚLIA: Nagyon, nagyon sajnállak, hogy beteg vagy.; Édes dadám, mondd, mit izent a kedves?
DAJKA: A kedvesed valódi úriember,; Nyájas, csinos, finom, erényes is.; És azt üzenteti - hol az anyád?
JÚLIA: Hol az anyám? Hát benn van a szobában.; Hol volna másutt? Mily furán felelgetsz.; „A kedvesed valódi úriember -; Hol az anyád?”
DAJKA: Jaj, jaj, én Szűzanyám!; Milyen heves vagy. Rajta-rajta, lelkem.; Ez az orvosság sajgó lábaimra?; Máskor magad fuss dolgaid után.
JÚLIA: Minek izélsz - szólj, mit mond Romeo?
DAJKA: Nahát, szabad-e elmenned ma gyónni?
JÚLIA: Szabad.
DAJKA: Akkor szaladj tüstént Lőrinc baráthoz.; Egy férfi vár ott. Asszonya leszel.; Ni, ettől a szótól kigyúlsz azonnal,; A hejehuja vér arcodba szökken.; Menj a templomba. Nékem más utam van,; Hágcsót kapok, melyen a kedvesed; Napszálltakor madárfészkébe mászik.; Mint ronda pesztra lótok szerteszéjjel,; De munkám terhét te viseled éjjel.; Most majd falok, rohanj, hogy révbe juss.
JÚLIA: Az égbe, égbe. Ég veled, dadus. (El)

6. SZÍN

Lőrinc barát cellája.; Lőrinc barát és Romeo bejön
LŐRINC: Az ég e szent kötésre úgy nevessen,; Hogy majd ne korholja késői bánat.
ROMEO: Ámen, ámen. De jöjjön bár a bánat,; Nem éri föl a drága örömöt,; Mit kurta perc ád, hogyha látom őt.; Kulcsold kezünket szent igével össze,; A szerelem-ölő halál hiába ágál -; Elég, ha most enyémnek vallhatom.
LŐRINC: Szilaj gyönyörnek vége is szilaj,; Lázába pusztul el, mint tűz s a lőpor,; Mely csókolódzva hal meg: lásd, a méz is; Csömörletes, mihelyt túlontúl-édes.; S ennen-ízébe zápul el az étvágy.; Lassan szeress s szeretni fogsz sokáig.; Elkésik az, ki sürgeti bokáit.; Itt jő a hölgyed. Ó, ily könnyű láb; Sosem koptatta az örök követ.; Ökörnyálon is járhat a szerelmes,; Mely buja nyári légbe lengedez,; És nem bukik le, mert ábrándja könnyű.; Júlia jön
JÚLIA: Jó estét, én szent gyóntató atyám.
LŐRINC: Kettőnk nevében Romeo köszön majd.
JÚLIA: Én köszönöm, hogy ő nekem köszön.
ROMEO: Ó, Júlia, ha boldogságod oly nagy,; Mint az enyém, s ezt nálam ügyesebb vagy; Hirdetni, édesítsd lehelleteddel; A szomszéd léget; nyelved muzsikája; Beszélje, mily roppant öröm szakadt rám,; Hogy ez áldott találkán összejöttünk.
JÚLIA: Nem szóba, tartalomba van az érzés,; Magára büszke az, nem a diszére,; Ki tudja, mennyi az ő kincse, koldus,; Igaz szerelmed óriásra nőtt; S én már felét se bírnám latba vetni.
LŐRINC: Jertek velem, egykettő végezünk.; Majd részesültök az egyházi kegybe,; Én adlak mindjárt kettőtöket egybe.; Elmennek; Függöny