Romeo és Júlia/Első felvonás

← Előhang

Romeo és Júlia
szerző: William Shakespeare
Első felvonás

Második felvonás →

Fordította: Kosztolányi Dezső

1. SZÍN

Verona. Köztér.; Sámson és Gergely karddal, pajzzsal fölfegyverkezve jön
SÁMSON: Na, Gergő, most már aztán semmit se fogunk zsebre vágni.
GERGELY: Az nem is tanácsos. Mivelhogy aki zsebre vág valamit, azt nyomban dutyiba vágják.
SÁMSON: Nem érted. Úgy kirántom a kardom, hogy olyant még nem ettek.
GERGELY: Hát ebben már igazságod lehet. Kirántott kardot még bizonyára nem ettek.
SÁMSON: Ha én fölindulok, akkor mindjárt vágok.
GERGELY: Tudod, mit vágsz? Pofákat. De nem a másokét. Ahhoz te nehezen indulsz föl, komé.
SÁMSON: De csak jöjjön ide egy Montague-kutya, tudomisten, fölindulok.
GERGELY: Nézd: aki fölindul, az mozog, ennélfogva ha fölindulsz, el is indulsz. A bátor azonban áll.
SÁMSON: Nem áll. Mihelyt megpillantok egy Montague-kutyát, föl is indulok, meg is állok, mint a cövek. A Montague-ék minden pereputtyát fal mellé szorítom.
GERGELY: De mi nem lányokkal harcolunk, komé.
SÁMSON: Bánom is én. Én senkivel se ösmerek irgalmat: ha a férfiakat leteper¬tem, következnek a lányok.
GERGELY: Csakhogy ezt ám a gazdánk nem hagyja helyben.
SÁMSON: Majd helybenhagyom őket én.
GERGELY: Érzed annak a súlyát, amit most mondasz?
SÁMSON: Majd megérzik a lányok: nagydarab marha ember vagyok.
GERGELY: Marha vagy, annyi szent, nagy marha. Rántsd ki a fringiád, jön két Montague-cseléd.
SÁMSON: Kard-ki-kard. Köss beléjük elül, én majd födözlek hátul.
GERGELY: De én már hátul se födözlek föl.
SÁMSON: Sose félts engem.
GERGELY: Félt a nyavalya.
SÁMSON: Ne sértsük meg a törvényt: hadd kezdjék ők.
GERGELY: Én majd elsétálok előttük: pofákat vágok rájuk. Értsék, ahogy akarják.
SÁMSON: És ahogy merik. Én pedig fügét mutatok nekik. Tűrjék, ha van hozzá pofájuk.; Ábrahám, Boldizsár jön
ÁBRAHÁM: Nekünk mutatja kend azt a fügét?
SÁMSON: Csak úgy fügét mutatok.
ÁBRAHÁM: Nekünk mutatja kend azt a fügét?
SÁMSON: (félre Gergelyhez) Te, megsértjük avval a törvényt, ha azt mondom, hogy nekik mutatom?
GERGELY: (félre Sámsonhoz) Dehogy.
SÁMSON: Nem kendteknek mutatom, csak úgy fügét mutatok.
GERGELY: Talán belénk akar kend kötni?
ÁBRAHÁM: Dehogyis akarok belekötni kendtekbe.
GERGELY: Mert ha akar, állok elébe: az én gazdám van olyan úr, mint a kendé.
ÁBRAHÁM: De nem különb.
SÁMSON: No jól van, komé, jól van.
GERGELY: (félre Sámsonhoz) Mondd, hogy különb: itt jön a gazdánk egyik atyjafia.
SÁMSON: Különb az, komé, különb.
ÁBRAHÁM: Hazudsz.
SÁMSON: Ha férfiak vagytok, vágjatok beléjük. Gergő, most mutasd a mester¬vágásod.; Vívnak, Benvolio jön
BENVOLIO: Széjjel, bolondok! (Leüti kardjukat); Be kardotok. Nem tudják, mit csinálnak.; Tybalt jön
TYBALT: Hát karddal állsz e pipogyák közé?; Na rajta, és nézz szembe a halállal.
BENVOLIO: Békét akartam: dugd be kardodat,; Vagy jöjj s mi együtt válasszuk el őket.
TYBALT: Karddal papolsz békét? Utálom azt,; Akár a poklot s minden Montague-t.; Rongy, védd magad!; Vívnak. Mind a két házból nép tódul ki, beleelegyedik a verekedésbe, majd polgárok jönnek botokkal
POLGÁROK: Fustélyt, botot, kést! Verd csak, üsd agyon!; Fúj, Capuletek! Fúj-fúj, Montague-k!; Capulet hálóköntösben jön Capuletnével
CAPULET: Mi lárma ez? Hé, adssza hosszú kardom!
CAPULETNÉ: Mankót, mankót! - minek neked a kard?
CAPULET: A kardomat! - Vén Montague is itt van,; Hogy rázza rám ingerkedő vasát.; Montague, Montague-né jön
MONTAGUE: Gaz Capulet - hagyj engem, hagyj, ha mondom.
MONTAGUE: -NÉ Lépést se tőlem, nem fogsz vívni véle.; Herceg jön, kíséretével
HERCEG: Ti békebontó, zendülő cselédek,; Szomszédi vértől mocskosult vasakkal:; Nem hallotok? Mit! emberek, ti barmok!; Hát lángotok az eretekbe zajgó; Bíborpatakkal oltanátok el?; Halálfia, ki vérszínű kezéből; Le nem veti ádázkodó vasát; És most se hallgat feldühödt urára. -; Csip-csup szavak miatt már harmadízben; Polgárviszály támadt, zavarva békénk,; Miattatok, Capulet s Montague,; Verona agg polgárai pedig; Lerúgva tisztes, úri köntösük; Vén fringiát ragadtak vén kezükbe; Rozsdás patvarkodástokat leverni:; Hát az, aki még egyszer lázad itten,; Az életével fog fizetni érte.; Mostan tehát mindenki hazatér:; Te, Capulet, azonnal énvelem jössz,; S te, Montague, ma délután keress föl; A városházi székülőtanácsban,; Ottan tudod meg, mit határozunk majd.; Még egyszer: aki nem megy most se - meghal!
MONTAGUE: Mondd, ki kavarta föl e régi harcot?; Öcsém, te itt voltál a kezdeténél?
BENVOLIO: Ellenfeled cselédjei s tiéid,; Mikor kiléptem, már egymásra mentek.; Én hát közéjük álltam: erre jött; A vad Tybalt, kezében puszta karddal,; Szitkot lehelt fülembe, vívni hívott,; Vagdalta kardjával a levegőt,; Mely csak fütyült reá, sértetlenül.; Aztán döfödjük egymást és püföljük,; Sokan kifutnak, minden penge serceg,; Míg végre jön és szétválaszt a Herceg.
MONTAGUE: -NÉ Hol Romeo? - mondd, nem láttad te még ma?; Jó, hogy nem volt e csúf csetepatéba.
BENVOLIO: Egy órával korábban, hogy a szent nap; Keletnek aranyablakán kikukkant,; Bolyongni űzött nyugtalan kedélyem,; A szikamor-liget körül, amely; Nyugat felől övedzi városunkat,; Láttam fiad, ő már korán elindult.; Hozzá siettem, ám hogy észrevett,; A fák alá lopódzott hirtelen.; Én - mert tudom magamról, hogy az érzés; Mélyebb, mikor egész magunk vagyunk -; Érzésemet követtem és nem őt,; S kerültem őt, ki engem elkerült.
MONTAGUE: Hajnal felé már látták gyakran erre,; Locsolta a friss harmatot könnyével,; Felhőt dagasztott sóhaj-fellegekkel.; De amikor a mindent-kedvelő nap; Távol-Keleten, Aurora ágyán; Széthúzza a borongó kárpitot,; Szalad a fény elől borús fiam,; Bezárja a szobája ablakát,; Kicsukja onnan a napot, verőfényt; És mesterséges éjszakát csinál:; Bús gondja egyre nő, akár az éjjel,; Ha jó tanács nem űzi végre széjjel.
BENVOLIO: És nem tudod, bátyám, mi az oka?
MONTAGUE: Ha sejteném! De erről nem beszél.
BENVOLIO: Mért nem fogod hát vallatóra egyszer?
MONTAGUE: Faggattam én is, sok barátja is:; De csak a szíve a tanácsadója.; És erre hallgat - nem tudom, miként -,; Elfordul ő a fürkész, vizsga szemtől,; Akár a bimbó, mit rág csúnya féreg; S nem tárja ki a szirmait a légnek,; És nem ajánlja szép arcát a napnak.; Mihelyt tudjuk, miért hullt e bú rája,; Megleljük azt is, hogy mi a kúrája.
BENVOLIO: Nézd, erre jő: siessetek tovább.; Törik-szakad, én meglelem okát.
MONTAGUE: Ha gyónna néked - bár lehetne hinnem -,; De boldog volnék. Asszonyom, jer innen.; Montague és Montague-né el. Romeo jön
BENVOLIO: Öcsém, jó reggelt!
ROMEO: Ily ifjú a nap?
BENVOLIO: Most múlt kilenc.
ROMEO: Időnk a bú alatt; Hosszúra nyúlik. Az apám szaladt el?
BENVOLIO: Az. - Mért hosszú a napja Romeónak?
ROMEO: Mert nincsen, ami megkurtítsa, testvér.
BENVOLIO: Szeretsz valakit?
ROMEO: Vége!
BENVOLIO: Nem szeretsz hát?
ROMEO: Az nem szeret, akit én szeretek.
BENVOLIO: Jaj, a Szerelem szemre oly szelíd,; S goromba zsarnok, hogyha közelít.
ROMEO: Jaj, ő magának mindig elegendő,; Szem nélkül is lát, bár szemén a kendő! -; Mondd, hol eszünk? Ó, jaj. - Mi volt a patvar?; Ne is beszélj, mindent hallottam itt.; Sok-sok gyűlölség s tenger szerelem: -; Veszett szerelem! Szerelmes gyűlölség!; Ó, valami, mi semmiből fogant!; Ó, súlyos könnyűség, komoly üresség,; Gyönyörű alakok torz zűrzavarja!; Ólompehely, hidegtűz, éberálom,; Beteg egészség, minden, ami nem!; Így szeretek én, s ezt nem szeretem.; Nem is nevetsz?
BENVOLIO: Inkább sírok, barátom.
ROMEO: Min sírsz, te jó szív?
BENVOLIO: Jó szíved baján.
ROMEO: Aki szeret, mind ily bolond, na lám.; A mellemet a bánat súlya nyomta,; Te tőlem elvetted, de erre nyomba; Több lett enyém: szóval mivel szerettél,; Nőtt bánatom s új béklyóba verettél.; Szeretni: sóhaj füstje, kósza gőz,; Majd szikratűz a szembe, hogyha győz,; S ha fáj, könnyekből egy nagy óceán.; Mi más szeretni? Higgadt, tiszta téboly -; Édes vigaszság, epe, ami szétfoly. -; Áldjon az ég.
BENVOLIO: Várj! Én megyek veled.; Megbántsz nagyon, ha meg nem engeded.
ROMEO: Csitt, elvesztettem önmagam, ne szóljál.; Romeo nincs itt: máshol valahol jár.
BENVOLIO: Mondd meg nekem, komolyan, kit szeretsz?
ROMEO: Hát nyögjek is, beszéljek is?
BENVOLIO: Ne nyögj,; Csak mondd meg komolyan.
ROMEO: Végrendelkezni kell szegény betegnek -; Beszélni kell annak, akit temetnek?; Hát komolyan, én egy - nőt szeretek.
BENVOLIO: Egy nőt? Hisz ezt sejtettem én előbb is.
ROMEO: Micsoda ész vagy. S a hegyébe: szép.
BENVOLIO: Így célt el nem hibáznék semmiképp.
ROMEO: De elhibáznád: mert neki hiába; Cupido nyila, szűz, akár Diána.; A tisztesség a vértje, és ha víjja,; Rajt széttör a szerelem csitri íja.; Szerelmes csók kis ostromát kacagja,; Szemek tüzét, s nem nyitja ki ölét; A szent nőt is megszédítő arany.; Szépsége gazdag - árva diadal -; Mert hogyha hal, szépsége véle hal.
BENVOLIO: Megesküdött, hogy szűz marad, azér?
ROMEO: Igen kucorgó, így tehát pazér.; A szépség, mit koplaltat a szigor,; Sok szép reményt, utódot eltipor.; Szép és nagyon jó, állja a delejt,; Ő égbe jut s engem pokolba ejt.; Szeretni nem akar e szűzi lélek; S az esküje halálom: holtan élek.
BENVOLIO: Akkor felejts el emlékezni rá.
ROMEO: De hogy felejtsek emlékezni, kérlek?
BENVOLIO: Úgy, hogy tekints a többi nő felé,; Hisz annyi szép van még.
ROMEO: De akkor én; Még szebbnek érzem őt, tökéletesbnek.; Fekete álca hölgyek homlokán; Arról beszél, milyen fehérek ők.; Ki megvakul, az nem feledheti; Szemevilága régi, drága kincsét.; Egy nőt mutass, kinél nincs szebb a földön,; S arcáról én azt olvasom ki majd,; Hogy nála is különb, százszorta szebb.; Eh, nem tanítsz feledni engemet.
BENVOLIO: De megtanítlak majd, nem engedek.; Elmennek

2. SZÍN

Utca.; Capulet, Páris, szolga jönnek
CAPULET: De Montague épp annyi büntetést kap,; Akárcsak én, nem lesz talán nehéz; Ily két aggcsontnak békében megélni.
PÁRIS: Mindkettőtöket megbecsül a Város.; Kár, hogy sokáig torzsalkodtatok.; De most, uram, mit szólasz az ügyemhez?
CAPULET: Csak azt, amit már mondottam tenéked,; Lányom alig forog a társaságban,; Tizennégy év se múlt fölötte el,; Előbb fonnyadjon el két nyár virága,; Akkor megérik nászra majd a drága.
PÁRIS: Volt már anya sok lány az ő korában.
CAPULET: Korai virág elhervad korábban.; Minden reményem a föld nyelte el,; Csak ez a lányka a földem reménye:; De udvarold és kérd meg, drága Páris,; Ha ő akar, akarom véle máris,; Ő válasszon ki téged szabadon,; S neked szavam, áldásomat adom.; Ma este nálam épp afféle bál van,; Sok-sok barátomat meginvitáltam,; Jöjj el közénk, a házigazda hadd; Örüljön, hogy a háza gazdagabb.; A földi csillagok az égi pompa; Tüzét túlfénylik majd szegény lakomba.; Üdülj tehát, mint ifjú - amikor; A sánta Tél sarkára rátipor; A piperés Tavasz - megannyi ringó; Szép lány között, aki akár a bimbó.; Nézd mindjüket, figyeld, ne légy te rest,; S ki legkülönb köztük, csak azt szeresd.; Ott lesz a lányom is, még kisleány,; A sok között csak egy picinyke szám.; No jöjj velem. (A szolgának írást ad); Fickó, siess nagyon.; Találd meg őket, kiknek itt vagyon; Nevük fölírva, mind házamba várom,; Mondd, jöjjenek el hozzám mindenáron.; Capulet, Páris el
SZOLGA: Írva vagyon. De az is írva vagyon, hogy: varga maradjon a rőfjénél, szabó a kaptafájánál, halász az ecsetjénél, képíró a varsájánál. Engem pedig elküldenek, hogy találjam meg azokat, akiknek neve itt írva vagyon, de mégse találom meg benne azokat, akiket meg kellene találnom. Valami írástudó, deákos embert kell keresni: - no éppen itt jön.; Benvolio és Romeo jön
BENVOLIO: Eh, csak tűz oltja a tüzek parázsát,; A kínok írja egy új fájdalom.; És jaj gyógyítja gyötrelmek marását.; Szédülsz? kerengj a másik oldalon.; Fertőzd be szemedet egy új ragállyal,; S e régi méreg eltűnik ezáltal.
ROMEO: Az útilapu is ajánlatos.
BENVOLIO: Mire, barátom?
ROMEO: A tört lábra, pajtás.
BENVOLIO: Mit, megbolondultál te, Romeo?
ROMEO: Nem én, de megkötöztek, mint bolondot.; Tömlöcbe dobtak, koplaltatnak, ütnek,; Folyton gyötörnek s - jó estét, barátom.
SZOLGA: Jó estét. Tud-e olvasni az úr?
ROMEO: Tudok: az átkomat a nyomoromból.
SZOLGA: Azt nyilván könyv nélkül is tetszik már tudni: de én azt kérdezem, tud-e olvasni az úr olyasmit is, amit lát?
ROMEO: Ha ismerem a nyelvet és betűket.
SZOLGA: Jól adja. Isten tartsa meg a jókedvét.
ROMEO: Várj, fiú, tudok olvasni.; Elveszi az írást és olvassa; Signor Martino feleségével és leányaival;; Anselmo gróf, szépséges húgaival;; Özvegy Vitruvióné úrasszony;; Signor Placentio, kedves unokahúgaival;; Mercutio és öccse Bálint;; Tulajdon nagybátyám, Capulet, feleségével és leányaival;; Szép unokahúgom Róza s Livia;; Signor Valentino s unokaöccse, Tybalt;; Lucio és a vidor Ilona.; Visszaadja az írást; Szép társaság: és hova menjenek?
SZOLGA: Föl.
ROMEO: Hova?
SZOLGA: Vacsorára, a mi házunkba.
ROMEO: Kinek a házába?
SZOLGA: A gazdáméba.
ROMEO: Lásd, ezt előbb kellett volna kérdeznem.
SZOLGA: Elmondom én néked, ha nem is kérdezel: az én gazdám az a híres-nevezetes, dúsgazdag Capulet, s ha kigyelmetek nem a Montague házból valók, kérem, jöjjenek el szintén, hajtsanak föl nálunk egy kupa bort. No, Isten tartsa. (El)
BENVOLIO: Capuletéknek ősi ünnepén; Szép Róza is ott lesz, akit szeretsz,; S megannyi tündérlányka Veronából.; Jöjj fel, bíráló szemmel mérd az arcát; Az ő arcukhoz, s gondod elzavarjuk,; A hattyúban meglátod majd a varjut.
ROMEO: Ha a hívő szemem vallása csalfa,; Legyen a könnyem tűz, mert mást szerethet; S ha nem fulladt meg eddig, vízbe halva,; Hát tűzben égjen el, mint az eretnek,; Őnála nincsen szebb, a napvilágnál; Nem járt különb, mióta a világ áll.
BENVOLIO: Igen, mivel csak őt láttad szünetlen,; A képe lengett mind a két szemedben.; De hogyha e kristálymérlegre tennéd:; Az egyik serpenyőbe a szerelmét,; S másikba a sok lányt, már nem adózna; Úgy néki szíved, s könnyű volna Róza.
ROMEO: No elmegyek, de nem ront meg az álom,; Csak őt imádom, ott is őt csodálom.; Elmennek

3. SZÍN

Szoba Capuleték házában.; Capuletné és Dajka bejön
CAPULETNÉ: Hol a leányom, dajka? Hívd be őt.
DAJKA: Már hívtam, oly igaz, amint igaz, hogy; Szűz voltam tizenkét éves koromban.; Hé, báránykám! Madárkám! Ejnye, hol van?; Hé, Júlia!; Júlia jön
JÚLIA: Ki hív?
DAJKA: Anyád.
JÚLIA: Anyám?; Nos, itt vagyok, mi tetszik?
CAPULETNÉ: Hát azt akarnám - dajka, hagyj magunkra,; Négyszemközött; de nem, jöjj vissza, dajka.; Inkább te is halld, mit beszélgetünk -; Tudod, hogy a kislányom már nagyocska -
DAJKA: Órára is megmondhatom korát.
CAPULETNÉ: Még nincs tizennégy.
DAJKA: Tizennégy fogamra -; Miből alig lehet ma (azt hiszem) négy -,; Még nincs tizennégy. Mondjátok, mikor lesz; Mostan vasas Szent Péter napja?
CAPULETNÉ: Két hét; És pár nap múlva.
DAJKA: Mindegy, bármikor,; Azon az éjszakán lesz épp tizennégy.; Zsuzsim meg ő - Isten nyugtassa őt -; Egyívású. Zsuzsim elvette Isten,; Nem érdemeltem: - szó mi szó, aszondom -; Vasas Szent Péter éjén lesz tizennégy,; Akkor bizony, emlékezem reá.; A földrengésnek már tizenegy éve; S én éppen aznap választottam el,; Mivel hogy ürmöt kentem a csöcsömre,; Künn a galambdúcnál sütött a nap -; Az úrral akkor Mantovába jártak -; Van még eszem csak - szó mi szó, aszondom -; Mikor a mellem bimbaján az ürmöt; Lenyalta ez a kis csacsi, s fanyar volt,; Dühösködött, így rázta a csöcsöm.; Most reccs galambdúc, ész nélkül futottam,; Zargatni sem kellett nagyon.; Hát ennek épp tizenegy éve van.; Már állni is tudott, a szent keresztre,; Futkározott, boklászott erre-arra.; Előző nap beverte homlokát,; És az uram - nyugtassa őt az Isten -; Tréfás egy ember volt, fölkapta nyomban:; „No”, mondta, „kislány, az arcodra estél?; Ha több eszed lesz, majd hanyatt esel te,; Ugye, Julis?” Aztán a kis komiszka; Máris csitult s azt mondta rá: „Aha.”; No lám, a tréfaság valóra válik!; Ha ezer évig élek, sem felejtem:; „Ugye, Julis?” mondotta az uram,; S a kis komiszka rávágott: „Aha.”
CAPULETNÉ: Elég legyen már, kérlek, végre hallgass.
DAJKA: No hallgatok. De hát muszáj nevetnem,; Hogy elcsitult, s azt mondta rá: „Aha”,; Pedig biz’ isten oly nagyocska púp volt; A homlokán, mint egy kokas monya,; Rútul beverte, rítt keservesen.; „No”, mondta az uram, „arcodra estél?; Ha több eszed lesz, majd hanyatt esel te,; Ugye, Julis?” S csitulva szólt: „Aha.”
CAPULETNÉ: Csitulj te is, ha mondom, csitt, dadus, csitt.
DAJKA: Csitt, szót se hát. Isten tartson sokáig.; Sosem szoptattam ily remek babuskát.; Csak azt kívánnám még megérni, hogy majd; Férjhez mehess.
CAPULETNÉ: Férjhezmenésről: én is éppen erről; Szólnék veled. - Mondd, Júlia, leányom,; Hajlandó volnál férjhezmenni te?
JÚLIA: Nincs a világon ennél szebb dolog.
DAJKA: Nincs szebb dolog! Ha nem volnék dadád,; Azt hinném, tejjel szoptál bölcsességet.
CAPULETNÉ: Gondolj reá hát, ifjabb nők tenálad,; Itt Veronában - s mind előkelőek -; Most már anyák: ha visszagondolok,; A te korodban én is anya voltam.; Te meg leány. Száz szónak egy a vége:; A délceg Páris kéri a kezed.
DAJKA: Az ám a férfi, kislány, párja sincsen,; Széles világon - férfi az, viaszkból.
CAPULETNÉ: Ilyen virág nincs Verona nyarában.
DAJKA: Virág: jól tetszik mondani: virág!
CAPULETNÉ: Mit szólsz? Szeretnéd ezt a nemesúrfit?; Ma este a bálunkra eljön ő is,; Olvasd az ifjú Páris kedves arcát,; E könyvet, mit a Szépség tolla írt,; Figyeld a sorok kedves vonalát,; Egyik a másnak csak tartalmat ád.; S ami a könyvben tán rémlik kavargón,; Azt a szemében megleled: a margón.; Szép, drága könyv, kötetlen és szerelmes,; Csak egy kötés kell és tökéletes lesz.; Aztán, amint tengerben él a hal,; Csinos külső gazdag belsőre vall.; Hiszen a könyv is úgy kívánatos,; Mikor arany-szót zár arany-kapocs.; Zárd el magadba ajándékodat,; S nem lesz ezáltal kisebb, vékonyabb.
DAJKA: Sőt vastagabb a jó férjtől a nő.
CAPULETNÉ: Egy-kettő, mondd, tudnád szeretni Párist?
JÚLIA: Szeretném látni, hogy szeressem-e,; De nem lövellem a tekintetem; Mélyebbre, csak mint meghagytad nekem.; Szolga jön
SZOLGA: Jaj, nagyasszony, a vendégek meggyöttek, a vacsorát föltálalták, a kis¬asszonyt keresik, a kamrában szidják a dajkát, mint a bokrot, minden tótágast áll. Én futok fölszolgálni, kérem, jöjjenek tüstént.
CAPULETNÉ: Tüstént.; Szolga el; Leányom, a gróffal beszéljél.
DAJKA: Menj, fruska, a szép napra jő a szép éj.; Elmennek

4. SZÍN

Utca. Romeo, Mercutio, Benvolio,; öt-hat álarcos, fáklyavivők és mások jönnek
ROMEO: De mentségünkre szólsz azért néhány szót?; Vagy ajtóstul rontunk be hirtelen?
BENVOLIO: Efféle móka nem divat manapság:; Ámor se kell itt, bekötött szemekkel,; Aki tatáros, pingált lécnyilával; Madárijesztőként riasztja nőink,; Se bemagolt mondóka, mit dadogva; Nyögünk súgó után, mikor belépünk:; Csak tartsanak annak, minek akarnak,; A táncolókkal tartunk és sipirc.
ROMEO: Fáklyát nekem. Én nem tudok bokázni.; Sötét vagyok, inkább világitok.
MERCUTIO: Nem, Romeóm, táncolni kell neked.
ROMEO: Tirajtatok a könnyű tánccipellő,; Akár az álom, ám a lelkem ólom,; A földre húz le, nem birok mozogni.
MERCUTIO: Szerelmes vagy: vedd Ámor röpke szárnyát; S elszállsz a földről, hogyha felkötöd.
ROMEO: Ezt kötve hinném: úgy belém kötött,; Úgy megbökött nyilával: lenge tollán; Nem szállhatom túl lomha bánatom,; A szerelemnek terhe földre roskaszt.
MERCUTIO: Roskadj te rá, terheld meg te a terhét,; Gyöngécske lény az, enged egy nyomásnak.
ROMEO: A szerelem gyöngécske? Aj de durva,; Vad, hepciás, és szúr, mint a tövis.
MERCUTIO: Ha durva véled, légy te véle durvább,; Szúrd, hogyha szúr, és így alád kerül majd.; Adj hát hamar arcomra egy tokot:; Álarcot ölt; Maszkot a maszkra! - Bánom is, kutassa; A kandi szem e rút arcátlan arcot,; A képtelen kép majd pirul helyettem.
BENVOLIO: Gyertek, kopogjunk és mihelyt beléptünk,; Ki-ki forgassa emberül a lábát.
ROMEO: Fáklyát nekem; a léha széltoló; Csiklandja sarkkal a holt, asszu deszkát.; Én azt tartom, mit az öregapáink:; „Csak nézek és majd gyertyát tartok inkább.”; Nagyon unom e gyönyörű világot.
MERCUTIO: Világtalan, ki unja a világot,; Vak vagy, a szerelem gödrébe hulltál,; Fülig ganéjba - tisztesség ne essék -,; Én majd kihúzlak. Hagyd azt a világot.
ROMEO: Melyik világot?
MERCUTIO: Nos, úgy állasz avval,; Lobogsz, sziporkázol, mint lámpa nappal.; Hallgass reám - ha gyönge is a szóvicc -; Amit tanácslok néked, mégse kófic.
ROMEO: De az se lenne éppen jó dolog,; Ha most bemennénk.
MERCUTIO: Hát mért gondolod?
ROMEO: Mert éjszaka erről álmodtam.
MERCUTIO: Én is.
ROMEO: Mit?
MERCUTIO: Azt, hogy aki álmodik, csaló.
ROMEO: Csak öncsaló, mert álma, az való.
MERCUTIO: No nézd, a Mab királyné járt tenálad,; A tündérek bábája, oly parányi; Alakban jön, mint városi szenátor; Mutatóujján a gyűrűs agátkő.; Aprócska, kis könnyű fogatba hajt át; Az emberek orrán, mikor alusznak.; A kerekek küllője nyurga pókláb,; A hintó födele egy szöcskeszárny,; A hámja finom pókháló-fonál,; Gyeplője a hold lucskos sugara.; Ostornyele tücsökcomb, rost a szíja.; Csöpp, szürkementés szúnyog a kocsis,; Félakkora, mint a kövér kukac,; Mit rest cseléd a ujjából vakar ki.; A kocsiváz egy üres mogyoró,; A mókus eszkábálta, vagy a vén szú,; Kik ősidőktől tündér-kocsigyártók.; Így robban át a szeretők agyán; Éjente, és az álmuk szerelem,; Udvarló térdén, s udvarlás az álma,; Fiskális ujján, és az álma pördíj,; Nők ajkain, s álmukban csókolódznak.; De Mab ha mérges, szájuk hólyagos lesz,; Mivel a habcsók nékik is megárt.; Nem egyszer udvaronc orrába vágtat,; S az erre már kitüntetést szagol,; Máskor dézsmás malacka farkhegyével; Csiklandja az alvó papocska orrát; És az plébániáról álmodik.; Majd átrobog a katona agyán; És álma sok-sok nyakszelés, spanyoltőr,; Les és roham, aztán öt ölnyi mély,; Jó-nagy ivászat; hirtelen a dobszó; Pörög fülében, fölriad, ocsúdik,; Kicsit szedi a szenteket az égből; S megint elalszik. Ő, a Mab királyné,; Lovak sörényét éjjel egybefonja,; Csombókos hajba süt varázsgubancot; S hogy szertebontod, az babonaság.; Boszorka ő, a lányt, ha háton alszik,; Megnyomja, terhet bírni így tanítja,; Hogy jól feküdjön majd asszony-korában.; Ő az, ki...
ROMEO: Hallgass, Mercutio, hallgass.; Semmit beszélsz.
MERCUTIO: Hisz álomról beszélek,; Amit csupán a henye agyvelő szült; És semmiből a képzelet koholt.; Matériája vékony, mint a lég; És csapodárabb, mint a szél, mi mostan; Észak fagyott keblén kacérkodik,; De nyomba megharagszik, délre rebben; S csorgó harmatba fürdeti az arcát.
BENVOLIO: E szél, miről szólsz, elfújt minket is.; Megvacsoráztak már, későn jövünk.
ROMEO: Sőt tán korán: egyszerre sejti lelkem,; Hogy a Sors, mely a csillagokban csüng még,; Ez éji bálon kezdi meg komor,; Szörnyű futását, és unt életem,; Mit a mellembe zárok itt, gonosz; Csellel korahalálba kergeti.; De Ő, ki kormányozza a hajómat,; Vigye vitorlám - víg urak, előre.
BENVOLIO: Dobszót reá.; Mind el

5. SZÍN

Csarnok Capulet házában. Zenészek várakoznak, szolgák jönnek
ELSŐ SZOLGA: Hol az a Lábas Anti? Tányérokat kéne váltani. De az nem váltja, inkább nyalja.
MÁSODIK SZOLGA: Csak egy-két étekfogó mosogat, az is ilyen mosdatlan. Piszokság.
ELSŐ SZOLGA: Arrébb a székekkel, odébb a pohárszékkel, vigyázz az ezüsttálra. Pajtás, tégy majd félre nekem egy kis marcipánt, ha szeretsz, és súgd meg a portásnak, hogy engedje be a Köszörüs Zsuzsit meg a Nellit.
MÁSODIK SZOLGA: Mit akarsz, cimbora?
ELSŐ SZOLGA: Odabenn a nagy szálában mindnyájan titeket keresnek, hívnak, kajtat¬nak, hajkurásznak.
MÁSODIK SZOLGA: Hát nem lehetünk itt is meg ott is. Kitartás, gyerekek, csak egy kis kitartás, végül úgyis nekünk marad a java.; Visszavonulnak.; Capulet, Júlia, családtagok, vendégek, álarcosok jönnek
CAPULET: Isten hozott, urak! A nők, akiknek; Lábán nincs tyúkszem, mind táncolni vágynak.; Á, hölgyeim! Ki kosarazza ki; A táncosát? Az illetőt bizonnyal; Gonosz tyúkszem kínozza, eltaláltam?; Isten hozott, urak! Hej, hajdan én is; Álarcba voltam s pajzán, drága szókat; Tudtam susogni a szépasszonyok; Fülébe. - Ennek vége, vége, vége.; Á, uraim! Húzzátok rá, zenészek.; Helyet, helyet. Forogjatok, leánykák.; Zene, tánc; Több fényt, te fickó, félre azt az asztalt,; Oltsd a tüzet ki, mert cudar meleg van.; Ugye remek - fiú - e házibál?; Csak ülj le, Capulet bátyám, csak ülj le.; Mi eltáncoltuk már a táncainkat.; Mikor esett utolszor, hogy mi ketten; Álarcba voltunk?
ÖREG CAPULET: Harminc éve annak.
CAPULET: Ne mondd, öreg. Nincs annyi, nincsen annyi.; Lucentio pünkösdkor esküdött; S bár gyors a pünkösd, csak huszonöt éve; Lesz ennek és akkor álarcba voltunk.
ÖREG CAPULET: Több éve annak. A nagyobb fia; A harmincat tapossa.
CAPULET: Mit beszélsz te?; Két év előtt még nagykorú se volt.
ROMEO: Ki az a hölgy, ki ottan amaz úrnak; Ékíti karját?
SZOLGA: Nem tudom, uram.
ROMEO: A fáklya tőle izzóbb lángra lobban!; Szépsége úgy csüng az éj arculatján,; Mint fényes ékszer szerecsen fülén!; Túl szép e földre, nem való ide!; Ki hófehér galamb, ahhoz hasonló,; S aki körötte van, fekete holló.; A tánc után majd meglesem, hol ül; S érdes kezem kezétől üdvezül.; Szerettem eddig? Nem, tagadd le, szem.; Csak most látok szépet, ma éjjelen.
TYBALT: Hangjából ez csak Montague lehet: -; Add tőrömet, fiú: - a semmiházi; Álarc alatt merészkedik közénk,; Csúfolni, meggyalázni ünnepünket?; Az őseimnek százszor szent nevére,; Bűnnek se tartom, hogy kifoly a vére.
CAPULET: Ugyan, mi lelt, öcsém, miért viharzol?
TYBALT: Bátyám, ez ellenségünk, Montague.; Álarcba jött, gúnyból, a semmiházi,; Hogy meggyalázza éji ünnepünket.
CAPULET: Ifjú Romeo?
TYBALT: A gaz Romeo.
CAPULET: No csöndesedj, te kedves öcs, ne bántsd őt,; Hisz úgy viselkedik, mint nemesúrfi,; S őszintén szólva Verona dicséri,; Milyen derék és jólnevelt fiú.; A város minden kincséért se hagynám,; Hogy itt az én házamban sértegessék.; Csitulj le és ügyet se vess reá.; Parancsolom; tehát szépen fogadj szót,; Nézz nyájasan, a homlokod se morcold,; Efféle bál az más modort kiván.
TYBALT: És más vendéget, mint ez a zsivány.; Én nem birom.
CAPULET: De el kell bírnod őt:; Tessék, fiam? - Mondom, bírnod kell őt - menj.; Te vagy a házigazda itt, vagy én? Menj.; Hogy nem bírod el őt, te? Isten őrizz!; Vendégeim fölkoncolod talán?; Kakaskodol! Ki a legény a gáton!
TYBALT: De ez gyalázat, bátya -
CAPULET: Menj, ha mondom.; Orcátlan kölyke - az vagy, az, fiacskám!; Még ráfizetsz tréfádra - jól vigyázzál:; Megjárhatod nagyon, csak kezdj ki vélem.; Úgy, szíveim, igen. - Te zöld kamasz, menj:; Csitulj, különben - több fényt erre! - Szégyen!; Majd elcsitítlak! - Vígan, szíveim!
TYBALT: Izzó dühöm békítitek szelíden; S most béke és düh rázza minden ízem.; Megyek: de az a béke, mely ma édes,; Majd nemsokára keserű-epés lesz. (Elmegy)
ROMEO: Szentségtelen kézzel fogom ez áldott,; Szentséges oltárt, ezt a lágy kacsót,; De ajkam - e két piruló zarándok -; Jóváteszi s bűnöm föloldja csók.
JÚLIA: Zarándok, a kezed mivégre bántod?; Hisz jámbor áhítat volt az egész.; A szent kezét is illeti zarándok; És csókolódzik akkor kézbe kéz.
ROMEO: Szentnek s zarándoknak hát nincs-e ajka?
JÚLIA: Van, ámde csak imádkoznak vele.
ROMEO: Ó, szent, kezed ajkad kövesse, rajta,; Halld meg imám, ne lökj pokolba le.
JÚLIA: A szent csak áll, bár hallja az imát.
ROMEO: Állj s a jutalmat én veszem im át.; Ajkadtól ajkam így lesz bűntelen.; Megcsókolja
JÚLIA: De ezzel az én ajkam bűnösebb lesz.
ROMEO: Bűnös? Te unszolsz bűnre szüntelen.; Add vissza bűnöm.; Megint megcsókolja
JÚLIA: Jaj, de értesz ehhez.
DAJKA: Egy szóra kéret az anyád, kisasszony.
ROMEO: Ki az ő anyja?
DAJKA: Ej, fiatalúr,; A háziasszony az ő édesanyja:; Én dajkáltam lányát, kivel beszéltél,; És mondhatom, hogy jól imádkozott az,; Aki megkapja egykor.
ROMEO: Capulet?; Szívem az ellenség prédája lett.
BENVOLIO: Gyerünk, a játék elvadul, elég.
ROMEO: Ó, jaj nekem: az életem a tét.
CAPULET: Hová szaladtok ily hamar, urak?; Fölhajthatunk még egynéhány pohár bort.; Hát mentek? Akkor köszönöm tinektek,; Kedves barátaim, jó éjszakát!; Fáklyákat erre. Nos, gyerünk az ágyba.; Az öreg Capulethez; Bizony, öreg, most már öregidő van,; Menjünk aludni.; Mind el, csak Júlia és Dajka nem
JÚLIA: Jöjj csak, dadus. Ki ottan az az úr?
DAJKA: A vén Tiberio első fia.
JÚLIA: És az, aki most az ajtó felé megy?
DAJKA: Na várj, az az ifjú Petrucchio.
JÚLIA: S ki nem táncolt ma este, ott mögötte?
DAJKA: Nem ösmerem.
JÚLIA: Menj nyomba, kérdezd meg nevét: - ha nős,; Akkor a sírom lesz a nászi ágyam.
DAJKA: A neve Romeo, egy Montague,; Nagy ellenségtek egyetlen fia.
JÚLIA: Ó, gyűlölet, te anyja szerelemnek.; Korán láttam meg s későn ösmerem meg.; Milyen csodás, csodás a szerelem:; Halálos ellenségem szeretem.
DAJKA: Mi az, mi az?
JÚLIA: Egy vers, a táncosomtól; Tanultam az imént.
DAJKA: No jösszte, kincsem,; Elment a vendég, most már senki sincsen.; Elmennek
KAR: (belép) A régi láz most meghalt, üt az óra,; Új szerelemnek kell kigyúlnia.; A szép lány, kit imádott Romeója,; Nem szép neki, csak egy szép: Júlia.; Immár szeretik egymást mind a ketten,; Rokon-szemükbe lobbadoz a láng.; De a fiú a harctól visszaretten,; És szörnyű gát ijesztgeti a lányt.; Romeo, mint ellenség, szólni sem mer.; Nem vall neki, csak egyre bujdokol.; Júlia vívódik vad szerelemmel,; Ő sem találja édesét sehol.; De majd erőt, időt lelnek hamar; S megédesül az, ami most fanyar.; Függöny