Romeo és Júlia/Harmadik felvonás

← Második felvonás

Romeo és Júlia
szerző: William Shakespeare
Harmadik felvonás

Negyedik felvonás →

Fordította: Kosztolányi Dezső

1. SZÍN

Verona. Köztér.; Mercutio, Benvolio, apród és szolgák jönnek
BENVOLIO: Mercutio, kérlek, siessünk innen.; Forró a nap, Capuleték kijöttek.; És hajbakapnánk, hogyha ránk találnak.; Forró napon jobban forr a bolond vér.
MERCUTIO: Te is szakasztott olyan vagy, mint azok a tisztek, akik mihelyt átlépik a csapszék küszöbét, az asztalra dobják kardjukat, és így fogadkoznak: „Isten adja, hogy ne legyen rá szükségem.” De alig hajtanak föl két kupát, már a csapos vérét is csapra verik, akár van rá szükség, akár nincs.
BENVOLIO: Hát csakugyan ilyenféle fickó volnék?
MERCUTIO: Ide hallgass. Olyan heves vérű verekedő vagy, mint bármelyik talián. Úgy kijössz a sodrodból, hogy azonnal megbolondulsz, s úgy megbolondulsz, hogy azonnal kijössz a sodrodból.
BENVOLIO: Ne mondd!
MERCUTIO: Úgy bizony. Ha két olyan fickó élne a föld hátán, mint te, akkor nemsokára egy se volna, mert az egyik bizonyára agyonverné a másikat. Te például belekötsz abba, akinek a szakállában egy szállal több szőr van vagy kevesebb, mint a tiédben. Belekötsz abba, aki diót tör, ha másért nem, hát azért, mert a szemed diószínű, s ilyesmi neked okvetlenül szemet szúr. Fejed úgy tele van kötekedéssel, mint tojás a sárgájával, pedig a sok verekedésben ugyancsak kilyukasztották a fejedet, akár egy tojást. Belekötöttél abba is, aki köhögött az utcán, hogy ne keltse föl valahogy azt a kutyát, amelyik a napon aludt. Vagy talán nem kezdtél ki egy szabóval is, mert új zekéjét húsvét előtt vette föl? Aztán egy másikkal, mert új cipellőjébe ócska szalagot biggyesz¬tett? Mégis te akarnál engem visszatartani a kötözködéstől.
BENVOLIO: Ha olyan kötözködő volnék, mint te, az életemért egy garast se adnának.
MERCUTIO: Hát ki ad érte többet? Te garasos himpellér.
BENVOLIO: Fejemre, itt jönnek Capuleték.
MERCUTIO: Sarkamra, én nem bánom.; Tybalt, kíséretével
TYBALT: Légy a nyomomba. Jó napot, urak.; Egy szóra kérem egyikőtöket.
MERCUTIO: Miért csak egy szóra? Toldd meg valamivel, s mondd, hogy egy kardvágásra is.
TYBALT: Állok elébe, mihelyt alkalmat adsz rá.
MERCUTIO: Én ugyan nem adok neked alkalmat se. Szerezzél magadnak.
TYBALT: Mercutio, te egy húron pendülsz Romeóval.
MERCUTIO: Egy húron pendülök? Hát mióta nézel bennünket hegedűsöknek? Ha azonban mindenáron azoknak tartasz, majd elhegedüllek. Itt a nyí¬rettyűm. Ezzel foglak megtáncoltatni. Akkor majd meglátod, hogyan pendülünk egy húron.
BENVOLIO: Ne pörlekedjünk itt a népes utcán:; Egy csöndesebb köztérre menjetek.; Ott intézzétek el ezt a civódást,; Vagy váljunk széjjel. Minden szem reánk néz.
MERCUTIO: Csak nézzenek, azért van a szemük.; Én senki kedvéért se moccanok.
TYBALT: Hát béke véled: itt az én legényem.; Romeo jön
MERCUTIO: Akasszanak föl, hogy ha ő legényed.; Állj a porondra és akkor legénykedj.; Majd megmutatja ő, ki a legény.
TYBALT: Romeo, oly határtalan gyűlöllek,; Hogy most csak egy szót mondhatok: Te rongy!
ROMEO: Tybalt, szeretni téged van okom,; Ez menti, hogy megfékezem dühöm; Ily üdvözletre: rongy én nem vagyok:; Élj boldogul. Látom, nem ösmersz engem.
TYBALT: Tacskó, ilyesmi sose mentheti,; Hogy megsértettél. Rajta, rántsd ki kardod.
ROMEO: Nem, nem igaz, én nem sértettelek meg.; Jobban szeretlek, mintsem sejtheted.; Míg nem tudod meg, hogy miért szeretlek,; Jó Capulet - s e név oly drága nékem,; Mint a sajátom -, kérlek, érd be ezzel.
MERCUTIO: Ó, gyáva, becstelen, hunyász alázat!; Alla stoccata, döntse el a kard.; Tybalt, patkányfogó te, indulunk hát?
TYBALT: Mit akarsz tőlem?
MERCUTIO: Semmit, jó macskakirály, pusztán kilenc életed közül az egyiket. Ezzel majd csak elbánok, sőt ha jól viseled magad, akkor kicserzem a másik nyolcat is. Egy-kettő, rántsd ki kardod, különben kirántalak, mint egy csirkét.
TYBALT: Állok elébe.
ROMEO: Mercutio, dugd vissza kardodat.
MERCUTIO: Passado, rajta, rajta!; Vívnak
ROMEO: Benvolio, húzz kardot, csapd le kardjuk,; Urak gyalázat, hagyjátok már abba!; Tybalt! Mercutio! - A hercegünk; Nem tűr Verona utcáin vívást.; Tybalt! Mercutióm! - állj.; Tybalt és barátai el
MERCUTIO: Megsebeztek.; Jaj, dögvész mind a két családra! Végem.; Elment s kutya baja.
BENVOLIO: Mi, megsebeztek?
MERCUTIO: Csak karcolás, de nekem épp elég.; Hol az apródom? Hozz, kölyök, seborvost.; Apród el
ROMEO: Bátorság, pajtás. A sebed nem oly nagy.
MERCUTIO: Na, nem oly mély, mint egy kút, nem is oly széles, mint egy templom¬ajtó, de hát nekem éppen elég: szólíts meg holnap, meglátod, milyen komoly ember leszek. Annyi szent, engem kifüstöltek ebből a világ¬ból: dögvész mind a két családra. Tyhű a keservét, egy ilyen kutya, egy ilyen patkány, egy ilyen egér hogy halálra karmolt. Ez a szájhős, ez a zsivány, ez a gazfickó valósággal könyvből vív. Mi az ördögbe is jöttél közénk? Épp a kardod alatt sebeztek meg.
ROMEO: Én jót akartam.
MERCUTIO: Segíts egy házba hát, Benvolio,; Elájulok. Dögvész mindkét családra.; Ők tettek engem férgek ételévé.; Nekem ugyan megadták - átok, átok!; Benvoliótól és szolgáktól támogatva el
ROMEO: Ez a nemes, a herceg rokona,; Igaz barátom itt hever leszúrva,; Miattam, és a becsületemen folt,; Tybalt szitkától, ki egy óra óta; A sógorom. Jaj, édes Júliám,; Szépséged engem nővé lágyitott.; Most megpuhult bátorságom acélja.; Benvolio visszajön.
BENVOLIO: Ó, Romeo! Jó Mercutio meghalt!; Ez a dicső lélek felhőkbe vágyott,; Nagyon korán elrúgta ezt a földet.
ROMEO: Sok bús napom lesz még ily fekete:; Jön majd a vég, ez itt csak kezdete.
BENVOLIO: A vad Tybalt im újra visszajön.
ROMEO: Él és ujjong s Mercutio megölve.; Szállj vissza hát az égbe, bölcs kimélet,; Eztán vezess el, tűzszemű harag.; Tybalt visszatér; Tybalt, előbb engem „rongy”-nak neveztél,; Vond vissza ezt. Mert Mercutio lelke; Még itt kereng most a fejünk fölött; És várja lelked, hogy kövesse őt:; Te, vagy én, vagy mindketten elkísérjük. -
TYBALT: Hitvány kölyök, ki véle összeálltál,; Most véle mégysz majd.
ROMEO: Ezt ez döntse el.; Vívnak, Tybalt elesik
BENVOLIO: Romeo, fuss, rohanj!; Polgárok az utcán, Tybalt megölve: -; Mit nézel? - a herceg halálra ítél,; Ha kézrejutsz. - Szedd az irhád, el, el!
ROMEO: Jaj, én balsors bolondja.
BENVOLIO: Hát mit állasz?; Romeo el. Polgárok, tisztek jönnek
ELSŐ TISZT: Hol az, aki Mercutiót megölte?; Tybalt, az a gyilkos hova futott?
BENVOLIO: Itten hever Tybalt.
ELSŐ TISZT: Kelj föl, kövess.; A hercegünk nevében, jöjj, ha tudsz még.; Herceg kíséretével, Montague, Capulet, Montague-né, Capuletné és mások
HERCEG: Ki kezdte ezt a véres hercehurcát?
BENVOLIO: Ó, herceg, elmondom, hogy rendre lásd; A végzetes harcot, a bús csapást.; Itt fekszik az, kit Romeo döfött le,; S ki hős öcséd, Mercutiót ledöfte.
CAPULETNÉ: Tybalt öcsém! Ó, a bátyám fia! -; Ó, herceg! Ó, férjem! - Hát hullnia; Kellett vérének? - Herceg, most ezért,; A mi vérünkért onts Montague-vért.; Ó, én öcsém, öcsém!
HERCEG: Benvolio, a pörpatvart ki kezdte?
BENVOLIO: Tybalt, kinek Romeo lett a veszte.; Romeo mondta, hogy miért civódik; Ily semmiség miatt, eszébe hozta; Magas tilalmad - mindezt lágy szavakkal,; Nyugodt nézéssel, hajlott-laza térddel -; S Tybalt dühe a nyájas békítésre; Süket maradt. Ám amikor acélját; Rászögzi hős Mercutio szivére,; S az feldühödve vissza-visszaszúr,; Egyik kezével félrecsapva bőszen; A hűs halált, másikkal visszaküldve; Tybaltnak, aki fortélyos cselével; Felel: Romeo hangosan kiáltoz:; „Elég fiúk”! - s gyorsabban, mint a nyelve,; Ügyes acélja szétveri a kardjuk,; Közéjük ugrik s pont e kard alatt; Tybalt halálra szúrja - rút döféssel -; Mercutiót, mire Tybalt megugrik.; Ám Romeóhoz nyomban visszajő,; Kiben csak ekkor forr föl a harag,; Mint villám csapnak össze, nincs időm; Kardot se húzni, és Tybalt halott már.; Romeo fut, látom szaladni, ó:; Ha nincs így, haljon meg Benvolio.
CAPULETNÉ: Ő is rokon, fajtája Montague,; Nem mond valót, minden szavába düh:; Huszan támadtak ellene, amíg; Ezt az egyet levágták kardjaik.; Romeo gyilkos, bosszúért kiáltok,; Nem élhet ő, ki megölé Tybaltot.
HERCEG: Meg. És ő Mercutiót ölte meg.; Az ő áldott véréért ki fizet?
MONTAGUE: Nem Romeo, Mercutio barátja.; Tybaltot ő, mint a törvény kivánja,; Halálnak adta.
HERCEG: S ezzel rést ütött; A mi jogunkon: számkiűzzük őt.; Patvarkodó viszálytok én is érzem,; Vérem csöpög, a csúnya harcba vérzem.; De oly nagy sarcot mérek én ki rátok,; Hogy majd titeket is lesujt ez átok.; Süket leszek a vádra és panaszra,; Nem lesz imának, könnynek semmi haszna,; Ne szóljatok: Romeo fusson el,; Halálfia, ha bárki rája lel.; A testet el, parancsomat teszik most.; Mind gyilkos az, ki szánja még a gyilkost.; Mind el

2. SZÍN

Capuleték gyümölcsöskertje
JÚLIA: (jön) Vágtassatok, tűzlábu paripák ti; Phoebus lakába: Phaëthon, jó kocsis te,; Verd ostoroddal ménjeid nyugatra.; Hozz felleges éjt énnekem azonnal. -; Vond össze kárpitod, szerelmes éj,; A Nap szemét kötözd be s Romeo; Nem-látva-hallva fusson karjaimba.; Szerelmeseknek a Szépség világít,; Fényében áldoznak, s vak szerelemnek; Az éj való. Jöjj, jöjj, te nyájas Éj,; Tisztes matróna talpig feketében.; Taníts meg nyerni-veszteni a játszmán,; Melyen a tét: két szív szűz tisztasága.; Takard be az arcomba csapkodó vért; Bús köpenyeddel, hogy a vakmerő vágy; Ártatlannak hihesse önmagát.; Jöjj, Éj - jöjj, Romeo - te Nap az Éjben,; Mert úgy lebegsz majd az Éj szárnyain,; Olyan fehéren, mint hollón a hó.; Jöjj, édes Éj, te lágy, fekete-pillás,; Add Romeómat, és ha meghal egyszer,; Vedd vissza, morzsold apró csillagokká.; Oly szép lesz akkor az ég arculatja,; Hogy a világ az Éjbe fog szeretni; S már nem imádja a ledér Napot.; Megvettem a Szerelem palotáját,; De nem lakom még benne s bár eladták,; Nem adták át még: lassan múl e nap. -; Mint ama éj a nyugtalan gyereknek,; Ki az ünnepre új ruhát kapott; S még nem húzhatja föl. Ó, itt a dajkám,; Hírt hoz. A nyelv, mely Romeo nevét; Kiejti, mindig égi dalt zenél.; Dajka a kötélhágcsóval jön; Mi hír, daduska, mit hozol? A hágcsót?; Romeo küldi?
DAJKA: Azt hozom, a hágcsót.; A földre dobja
JÚLIA: Ó, jaj, mi hír? Mért tördeled kezed?
DAJKA: Ó, jaj nekünk. Meghalt, halott, halott.; Végünk, kisasszonykám, ez a mi végünk.; Ó, szörnyűség - nincs már, nem él, halott.
JÚLIA: Lehet az Ég ilyen gonosz?
DAJKA: Az Ég nem.; De Romeo lehet. Ó, Romeo! -; Ki hitte volna róla? - Romeo! -
JÚLIA: Miféle ördög vagy, hogy így gyötörsz?; Ily kín csupán a zord pokolban ordít.; Romeo öngyilkos? Ha az, felelj: az.; S e kurta az több mérget hoz nekem majd,; Mint baziliszk halállövő szeme.; Ez az-ra nem leszek az, aki voltam.; Vagy hunyd be a szemed s úgy válaszolj: az.; Mondd: az, s ha él, felelj tagadva: nem.; Ez dönti el halálom, életem.
DAJKA: Hisz láttam a sebét, ennen-szememmel.; Ó, Istenem - itt volt mellén a seb:; Oly szörnyű hulla volt, oly szörnyű-véres,; Mint a hamu, fakó, vérébe fagyva,; Csupa aludt vér - ott ájultam el.
JÚLIA: Ó, szív, szakadj meg! - tört szívem, repedj meg!; Szemem, bezárlak, légy örökre rab te!; A porba, portest, az élet oly olcsó.; Födjön be Romeóval egy koporsó.
DAJKA: Ó, ó, Tybalt, te legjobb pártfogóm!; Kedves Tybalt! Te fínom úriember!; Miért is kellett halálodat megérnem!
JÚLIA: Mi szélvihar fúj itten összevissza?; Megölte Romeót s Tybalt halott?; Ó, jó unokabátyám, jobb uram, te!; Zengj végítélet harsonája, harsogj,; Mert hát ki él, ha meghalt ez a kettő?
DAJKA: Tybalt nem él, Romeo számkivetve,; Ő ölte meg Tybaltot s számkiűzték.
JÚLIA: Nagy ég! - Romeo ölte meg Tybaltot?
DAJKA: Ő, ő bizony - irtózatos -, de így van.
JÚLIA: Ó, kígyószív rózsálló szín alatt!; Sárkány lakott-e ily dicső odúban?; Nyájas tyrannus! Angyali cudar!; Farkasfogó bárány! Hollók galambja!; Undokságoknak égi látszata!; Kész ellentéte annak, mit mutattál! -; Te kárhozott szent és tisztes gazember!; Ó, természet, mi dolgod a pokolban,; Hogy egy ily ördögi gonoszt a tiszta testnek; Gyorsan-múló mennyországába zártál? -; Kötöttek-e ily gyatra könyvet ily szép; Kötésbe? Ó, hogy élhet a csalárdság; E cifra kastélyban!
DAJKA: Ne higgy nekik,; Mind hűtelen, mind hitszegő a férfi,; Mind kétszínű, álnok, gaz, semmiházi.; Jaj, hol legényem? Szíverősítőt:; Megvénít a gond. Amit Romeo tett,; Szégyenletes.
JÚLIA: Pörsenjen ki a nyelved,; Hogy így beszélsz. Ő nem szégyenre lett.; Elszégyenülne homlokán a szégyen:; Ez az a trón, melyen a tisztességet; A földgolyón királlyá koronázzák.; Jaj, mily bolond voltam, hogy sértegettem!
DAJKA: Hát így beszélsz a bátyád gyilkosáról?
JÚLIA: Beszélhetek-e másképp az uramról?; Szegény uram, neved milyen nyelv áldja,; Ha háromórás asszonyod lehordja? -; De mért is ölted meg bátyám, te gaz?; Mert gaz bátyám megölte volna férjem.; Hát balga könny, menj vissza kútfejedhez:; Csupán a búnak jár ki ez adó.; S így - tévedésből - áldozz az örömnek.; Él férjem, kit majdhogy megölt Tybalt.; S Tybalt halott, ki majd megölte férjem.; Mily nagyszerű; miért sírok tehát?; Egy szó - sötétebb, mint Tybalt halála,; Gyilkolt meg engem: vajha elfeledném,; De úgy belevésődött az agyamba,; Mint szörnyű tett a bűnösök fejébe:; „Tybalt halott, Romeo számkivetve”,; E „számkivetve”, e szó „számkivetve”; Ölt meg sok száz Tybaltot. A halála; Gyász volna, nagy, ha ennyi volna csak:; De hogyha a zord gyász nem jár magában,; S okvetlenül hoz még több új csapást is,; Mért nem követte ezt: „Tybalt halott”,; „Meghalt apád”, „anyád” vagy mind a kettő,; Hogy újra sírjak, újra fölzokogjak?; De hogy Tybalt után hátvéd gyanánt jött:; „Romeo számkivetve”, mind megölték,; Apám, anyám, Tybaltot, Romeót; És Júliát. - „Romeo számkivetve” -; Nincs vég, határ, mérték e szóba semmi,; Nincs mód halálos mélységére menni.; Apám, anyám, daduska, merre van hát?
DAJKA: Tybalt holttesténél, mind őt siratják.; Hozzájuk mennél? Én majd elvezetlek.
JÚLIA: Hadd mossák könnyeikkel a sebét.; Nekem marad Romeómért, elég.; Vedd föl a hágcsót: ez is árva lett,; Elhagyta Romeo, mint engemet.; Kívánta, hogy ágyamhoz út legyen,; De mint leány halok meg, özvegyen.; Jöjj, hágcsó, jöjj, dadus, nászágyba vágyom,; Nem Romeo, Halál csókol ez ágyon.
DAJKA: Menj a szobádba: Romeót hozom.; Ő megvigasztal, a helyét kitudtam.; Nem hallod? Itt lesz, még ma éjjel itt lesz.; Lőrinc barát tanyáján rejtezik.
JÚLIA: Add neki gyűrűm, hisz szivem ura,; S kérd, jöjjön el a végső búcsura.; Elmennek

3. SZÍN

Lőrinc barát cellája, Lőrinc barát bejön
LŐRINC: Jer, Romeo, te félénk, árva lélek:; Beléd bolondult már a Csüggedés.; Szegény, te a Bánattal egybekeltél.; Romeo jön
ROMEO: Mi hír, atyám? Miképp ítélt a herceg?; Mily gond kíván megösmerkedni vélem,; Mely még nem ösmert?
LŐRINC: E bús társaságban,; Édes fiam, te régről otthonos vagy:; A hercegünk ítéletét közölném.
ROMEO: Az ő ítélete a végítélet.
LŐRINC: Nyájas ítélet hagyta el az ajkát -; Halál helyett csak száműzésre ítélt.
ROMEO: Mit: „száműzés”. Szánj meg s mondd, hogy „halál”.; A száműzés szörnyebb szemmel tekint rám,; Mint a halál. Ne mondd hát: „száműzés”.
LŐRINC: Csak Veronából száműzött ki téged:; No, csillapodjál: széles e világ.
ROMEO: Veronán kívül nincs nekem világ,; Csak tisztítótűz, gyötretés, pokol.; Ki száműz innen, száműz a világból,; És ez halál - rossz szó a „száműzés” rá:; Ha a halált száműzésnek hivod,; Aranybárddal csapod le a fejem; S mosolygasz a csapáson, mely megölt.
LŐRINC: Ó, durva hálátlanság! Nagyralátás!; A bűnödért halál jár, ám a herceg; Pártodra kelt, a törvényt félrerúgta,; A vad „halál” szót „száműzés”-re váltva,; Ez kedves irgalom s te mégse látod.
ROMEO: Ez gyötretés, nem irgalom: a menny ott,; Hol Júlia, és minden macska, eb,; A kis egér, minden silány teremtmény; A mennybe van itt és őt nézheti,; Csak Romeo nem: - minden ronda döglégy; Jobban, becsültebben, vigabban élhet,; Mint Romeo: hisz az reá repülhet,; Szép Júliám csodás-fehér kezére,; Halhatlan áldást lophat ajkain,; Mik szűzi félszükben pirultak úgy el,; Hogy még magukat is csókolni bűn;; De Romeo nem, nem - őt számkiűzték:; Ott vannak a legyek s én itt legyek? -; S te nem „halál”-ról szólsz, de „száműzés”-ről?; Hát nincs-e mérged, gyilkos-élű késed,; Más gyors halálod, mely nem ily cudar,; Hogy ezzel ölsz meg engem: „számkiűztek”?; Pokolba bömbölik e szót, atyám,; A kárhozottak: hogy van hát szived,; Szent gyóntatóm, én jámbor bűnbocsátóm,; Kit karjaim a kebelemre fűztek,; Széttépni szívem ezzel: „számkiűztek”?
LŐRINC: Őrült szerelmes, most figyelj reám.
ROMEO: Jaj, újra azt mondod, hogy „számkiűztek”.
LŐRINC: Fegyvert adok majd, hogy e szót lebírd;; A Bú édes teje: a Bölcseség,; Ez megvigasztal, bárha számkiűztek.
ROMEO: De „számkiűztek”. - Süsd meg bölcseséged!; Ha Júliát nem adja vissza, várost; Nem mozdít el s ítéletet se másít,; Hiába minden, mit sem ér: ne szólj.
LŐRINC: Eh látom, a bolondnak füle sincs.
ROMEO: Hogy volna, ha a bölcsnek szeme sincs.
LŐRINC: Hát hadd beszéljek végre helyzetedről.
ROMEO: Amit nem értesz, arról nem beszélhetsz.; Volnál csak ifjú, férje Júliának -; Egy óra óta - s gyilkosa Tybaltnak,; Ily vad rajongó és ily száműzött,; Akkor beszélnél, tépnéd a hajad,; A földre buknál, mint most én, hogy így; Adj mértéket megásandó sírodhoz.; Földre veti magát. Kopognak
LŐRINC: Kelj föl, kopognak, bújj el, Romeo.
ROMEO: Nem én. Beteg szívem bús sóhaja; Ködként takar el a szemek elől.; Kopognak.
LŐRINC: Kopognak - ej, ki az? - Kelj, Romeo, föl.; Elfognak. Várj kicsit! Hamar, ugorj föl -; Kopognak; Fuss a szobámba. Mindjárt! Istenem,; Milyen botorság. Jó, jövök, jövök már.; Kopognak; Ki zörget úgy? Honnan jössz? Mit akarsz?
DAJKA: (kívül) Engedj be, akkor nyomban elbeszélem.; Úrnőm küld, Júlia.
LŐRINC: Isten hozott hát. -; Dajka bejön
DAJKA: Ó, szentatyám, ó, mondd meg, szentatyám,; Hol a kisúrnőm férje, Romeo?
LŐRINC: Ott a földön, könnyétől részegen.
DAJKA: Akárcsak a kisúrnőm, éppen úgy,; Akárcsak ő.
LŐRINC: Ó, gyászos együttérzés!; Siralmas átok.
DAJKA: Ő is így hever,; Pityereg és sír, egyre pityereg, sír -; Állj föl, no, állj föl, és légy férfi már:; Állj föl, no, Júliáért, érte, állj föl.; Miért is estél ily mély jajba te?
ROMEO: (fölkel) Dadus!
DAJKA: Jaj, úrfi, egyszer meghalunk mi mind.
ROMEO: Hát Júliáról szólottál te? Hogy van?; Nem tart-e vén gyilkosnak, hogy befentem; Boldogságunknak szép gyerekkorát; A vérrel, amely majdnem az övé?; Hol van tehát és mit mond az ara,; Akit bemocskolt gazságom sara?
DAJKA: Semmit se mond, csak egyre sírdogál.; Ágyára rogy, de azután fölugrik,; Tybaltot hívja, Romeót kiáltja; S megint leroskad.
ROMEO: Mintha a nevem; Lőné le, mint gyilkos fegyver golyója:; Aminthogy e név átkozott keze; Gyilkolta meg öccsét. Ó, mondd, atyám,; Testem miféle hitvány részein; Lakik e név? Mondd meg, hogy összedöntsem; E rút tanyát.; Tőrt ránt
LŐRINC: El a kezet, te őrült:; Hát férfi vagy te? Külsőd ezt kiáltja:; Könnyűd egy asszonyé s garázda tetted; Egy oktalan, bőszült vadállaté,; Te férfi-képet hordó, képtelen nő!; Mindenre képes, képtelen vadállat!; Megrémítettél: szent rendünkre mondom,; Bölcsebb, különb legénynek véltelek.; Tybaltot megölted? S magad megölnéd?; És hitvesed is, aki benned él,; Cudar dühöt zúdítva önmagadra?; Szidod az életet, eget s a földet?; Az élet, ég s föld - e három - tebenned; Találkozott s ezt egyben összetörnéd?; Pihá, tested, szerelmed és eszed -; Bár dúslakodsz bennük, mint uzsorás -; Nem arra fordítod, hogy dísz maradjon; Tested, szerelmed és eszed javára:; Mert büszke tested is merő viaszbáb,; Ha nincs mögötte férfias keménység,; Édes szerelmed kongó hitszegés csak,; Ha gyilkolod, nem ápolod szerelmed,; S eszed, mi tested és szerelmed éke,; Ily társaságban éktelen veszély lesz,; Mint lőpor az újoncok tarsolyában,; Lángokra lobban, mert balog, ügyetlen,; S nem oltalmaz meg, ám ízekre szaggat.; Hát talpra, öcskös! Még él Júliád,; Kiért előbb meghalni vágyakoztál.; Minő szerencse: majd megölt Tybalt,; S te ölted őt meg és ez is szerencse.; Csőstül potyog az áldás a nyakadba.; Szerencse udvarol díszköntösében,; S te, mint a durcás, duzzogó leányzó,; Fitymálod a szerencséd és szerelmed: -; Vigyázz, vigyázz, pórul jár az ilyen.; Menj kedvesedhez, ahogy megbeszélted,; Ágyasházába mássz be és vigasztald:; De meg ne várd, hogy az őrség fölálljon,; Mert Mantovába akkor sose jutsz át.; Itt élj s miközben házasságodat; Közhírré tesszük, megnyerjük barátaid; S a hercegünk kegyét, ki visszahí majd,; Kétszázezerszer olyan boldogan,; Mint amilyen lesujtva útrakeltél.; Indulj, dadus: ajánlj úrasszonyodnak,; S kérd, házanépét küldje rögtön ágyba,; Hisz az úgyis nehéz a tompa gondtól:; Romeo nyomba megy.
DAJKA: Jaj, Istenem, hallgatnám reggelig,; Sok bölcs tanácsod: mennyi sok okosság!; Uram, megmondom úrnőmnek, hogy eljössz.
ROMEO: Mondd, s kérd meg őt, hogy szidjon össze jól.
DAJKA: Itt a gyűrűje, megkért, adjam át.; Siess, iparkodj, mert későre jár. (El)
ROMEO: No látod, ez már talpra állított!
LŐRINC: Jó éjt, siess, ezen múlik a sorsod: -; Vagy szökj, amíg az őrség föl nem áll,; Vagy virradatkor menj el álruhában:; Maradj csak Mantovában, én időnként; Legényed által hírt adok neked; Mindenről, ami itt javadra történt.; Nyújtsd a kezed, jó éjt, menj, Isten áldjon.
ROMEO: Ha az öröm nem várna, a csudás,; Be fájna most e kurta búcsuzás.; Isten veled.; Elmennek

4. SZÍN

Szoba a Capulet-házban.; Capulet, Capuletné, Páris jön
CAPULET: Ez a csapás, gróf úr, oly hirtelen jött,; Hogy rá sem értünk értesítni lányunk.; Nagyon szerette a bátyját, Tybaltot.; S én is - de születünk és meghalunk mind.; Későre jár - lányom ma már le sem jön:; Ha nem tisztel meg, gróf úr, bizton én is; Egy óra óta az ágyamban volnék.
PÁRIS: A gyászban nem való beszélni a nászról.; Jó éjt, madame, kézcsókom Júliának.
CAPULETNÉ: Reggel korán kikémlelem, hogy érez.; Ma éjjel bánatába zárkozott.
CAPULET: Én, Páris úr, előre biztosítom; Lányom szerelmét: azt hiszem, hajol majd; Atyai szómra, sőt nem kétkedem.; Asszony, keresd föl, mielőtt lefekszel,; Közöld vele Páris fiunk szerelmét,; És mondd neki - figyelj -: ezen a szerdán -; Hopp, várj kicsit, milyen nap van ma?
PÁRIS: Hétfő.
CAPULET: Hétfő! Aha. Így szerda túl hamar lesz.; Csütörtökön hát - mondd: csütörtökön; Oltár elé vezeti e nemes gróf.; Kész addig ön? Hogy tetszik e hamarság?; Nagy zajt nem is csapunk - pár jóbarát csak,; Hiszen Tybalt halála oly közel van; S még azt hihetnék, hogy nem is szerettük; A mi öcsénket, hogyha vigadoznánk.; Öt-hat barátot meghívunk magunkhoz,; És semmi több. Szóval helyes: csütörtök?
PÁRIS: Bár lenne holnap már ez a csütörtök.
CAPULET: Jó, most siessen - hát csütörtökön.; Menj Júliához, mielőtt lenyugszol,; Készítsd el, asszony, nászra az arát.; Parancsoljon, olyan késő az óra,; Hogy már korán lesz nemsokára - jó éjt.; Elmennek

5. SZÍN

Júlia hálószobája mellett nyitott tornác,; mely a gyümölcsöskertre néz.
JÚLIA: Hát már szaladsz? Még oly soká virrad meg.; A fülemüle volt, nem a pacsirta,; Az rázta össze megriadt füled.; Éjjel dalol a gránátalmafán,; Hidd, édesem, a fülemüle volt.
ROMEO: Pacsirta volt ez, a reggel heroldja,; Nem fülemüle: nézd, szívem, irigy csík; Szegi be a felhőket keleten.; Az ég gyertyái csonkig égtek, a Nap; Lábujjhegyen áll a ködös hegyormon.; Elmennem: élet, és halál: maradnom.
JÚLIA: E fény nem a Nap fénye, én tudom:; Csak meteor, mit kilehelt a Nap,; Ez lesz ma éjjel a te fáklyahordód,; És utadon világol Mantováig.; Szóval maradj. Nem kell sietned így.
ROMEO: Hát fogjanak el, vigyenek halálra.; Sebaj: hiszen te akarod. Igen,; E szürke folt nem a hajnal szeme,; Csak kósza pára a Hold homlokáról,; S nem a pacsirta csattog a magasba,; Az öblös égben, a fejünk fölött:; Elmenni rossz, jobb is maradni tán -; Jöjj hát, Halál. Így döntött Júliám.; Mi az? Beszéljünk. Ez még nem a Nap.
JÚLIA: De az, de az - fuss innen perc alatt.; Ez a pacsirta, az rikácsol itten; Erőltetett-éles trilláival.; Mondják, egyébkor édesen sikolt,; De most rikolt, mert minket szétriaszt.; Mondják, szemet cserélt a rút varanggyal,; Bár elcserélte volna véle hangját!; Mert ölelésünknek vet hangja véget,; Az éjt elűzi s véle-véle téged.; Fuss, egyre nő a fény, a fény, te édes.
ROMEO: A fény, a fény - és mindinkább setét lesz.; Dajka jön
DAJKA: Úrnőm!
JÚLIA: Dadám.
DAJKA: Anyád azonnal a szobádba jő.; Már megvirradt. Nagyon vigyázzatok. (El)
JÚLIA: Ablak, ragyogj föl, életem, borulj el.
ROMEO: Isten veled! Egy csókot és leszállok.; Leszáll
JÚLIA: Hát elmentél? Uram, szívem, barátom!; Mindennap adj hírt nékem, minden órán,; Egy percbe nékem annyi-annyi nap van:; Jaj, mennyi-mennyi év múlik nekem majd,; Míg Romeómat újra láthatom!
ROMEO: Isten veled. Nem múlik alkalom,; Hogy hírt ne kapj felőlem, angyalom.
JÚLIA: Hát azt hiszed, találkozunk mi ismét?
ROMEO: Nem kétkedem: egy boldogabb jövőben; Kacagva szólunk majd e bánatunkról.
JÚLIA: Jaj, Istenem, oly rosszat sejt a lelkem.; Ott lenn, amint állasz, egész olyan vagy,; Akár a holttest a kriptája mélyén.; Vagy a szemem csal, vagy nagyon fehér vagy.
ROMEO: Nem, édesem, te is egész olyan vagy.; Bú issza ki vérünket. Isten áldjon. (El)
JÚLIA: Ó, Fortuna! Forgandónak neveznek:; Ha forgandó vagy, mit akarsz te tőle,; Aki a Hűség? Fortuna, forogj hát,; Nem tartod így tán őt soká magadnál.; És visszaküldöd.
CAPULETNÉ: (belülről) Kislányom, te fönn vagy?
JÚLIA: Ki szólít engem?; Az anyám keres?; Le sem feküdt még: vagy nagyon korán kelt?; Milyen szokatlan ügybe jő ide?; Capuletné bejön
CAPULETNÉ: Hát Júliám, te itten?
JÚLIA: Nem vagyok jól.
CAPULETNÉ: Még egyre a bátyádat siratod?; Könnyel szeretnéd sírjából kimosni?; Ha kimosod, föl nem támaszthatod.; Hagyd abba hát: a könny a szív jele,; De ennyi könny, könnyelmű esztelenség.
JÚLIA: Mégis sírok, mert iszonyú csapásom.
CAPULETNÉ: De nem találod őt meg e csapáson,; Akit siratsz.
JÚLIA: (félre) Én érzem a csapásom,; S bármit tegyek, folyton siratni kell őt.
CAPULETNÉ: Kislány, nem a halálát siratod te,; Hanem hogy él a gaz, aki megölte?
JÚLIA: Miféle gaz?
CAPULETNÉ: Az a gaz Romeo.
JÚLIA: (félre) Ő és gazember száz mérföldre van.; Isten, bocsáss meg néki, mint a szívem,; Bár szívemet így nem sebezte senki.
CAPULETNÉ: Igen, hogy él az aljas gyilkosa.
JÚLIA: Jaj, volna csak a kezeim között,; De megbosszúlnám a bátyám halálát.
CAPULETNÉ: Majd bosszút állunk érte mi, ne félj:; Tehát ne sírj. Elküldök Mantovába -; Ott bujdokol földönfutó gyanánt -; S olyan itókát adatok neki,; Hogy nyomban odamegy, ahol Tybalt van:; Aztán - remélem - megnyugszol te is.
JÚLIA: Nem nyugszom én meg sohase, nem én,; Míg Romeót nem látom végre - holtan.; Szegény szívem úgy fáj rokonomért:; Anyám, ha lelnél bárkit is, aki; Odavigye, olyan mérget kevernék,; Hogy Romeo, mihelyt megízleli,; Örökre alszik. Jaj, mi gyötrelem,; Hallom nevét s nem futhatok feléje,; Hogy végtelen szerelmem - hű Tybaltért -; Bosszút vegyen azon, aki megölte!
CAPULETNÉ: Találj módot, én majd találok embert.; De most, leány, jó hírt hozok neked.
JÚLIA: Jó volna a jó hír ily rossz időben:; Mi az a jó hír, mondd nekem, anyuskám?
CAPULETNÉ: Hát gyermekem, apád, ki úgy imád,; Hogy elriassza tompa bánatod,; Olyan örömnappal lep meg maholnap,; Amit te nem vársz és én sem reméltem.
JÚLIA: Beh jó nekem, s mikor lesz ez örömnap?
CAPULETNÉ: Csütörtök reggel lesz az, kisleányom.; Egy ifjú, kedves, finom nemesúrfi,; Páris gróf majd Szent Péter templomában; Mint víg aráját oltárhoz vezet.
JÚLIA: Szent Péter templomára esküszöm,; És Szent Péterre, nem leszek arája.; Mért e sietség? Férjhez menjek, és; Még meg se kért az, aki az uram lesz.; Mondd hát, anyám, atyámnak és uramnak,; Még nem megyek én férjhez, és ha mennék,; Inkább lennék a gyűlölt Romeóé,; Mint Párisé. Jaj, micsoda örömhír.
CAPULETNÉ: Itt jő atyád, mondd el neki magad,; Meglásd, hogyan fogadja majd tetőled.; Capulet és Dajka jön
CAPULET: Ha nyugszik a nap, harmat permetez,; De hogy öcsénknek napja lepihent,; Eső szakad.; Esőcsatorna vagy, kislány? Mi, könnyben?; Zuhog a zápor? E gyöngécske test; Gályát utánoz, tengert és szelet?; Mert a szemed, mit tengernek neveznék,; Könnytől dagad-apad, aztán a tested; Sós vízbe bukdácsol, s a sóhajod; A szélvihar, mi küzdve könnyeiddel; Vihar-csapott gályádat fölborítja,; Ha hirtelen nem csillapul.; Na, asszony,; Közölted-e végzésemet vele?
CAPULETNÉ: Igen, de ő köszöni, nem akar.; Ez a bolond a sírhoz menne nőül.
CAPULET: Csitt, csöndesen, ne mérgesíts föl, asszony.; Mit „nem akar”? s még csak meg sem köszönte?; Nem büszke rá? nem örvend, hogy mi néki,; Ki érdemtelen, egy ily érdemes; Nemest találtunk végre vőlegényül?
JÚLIA: Nem örvendek neki, de köszönöm.; Amit gyűlölök, annak hogy örülnék?; De köszönöm, mert a szeretet adja.
CAPULET: Mi ez a csűrés-csavarás, mi ez?; „Örvend” - „köszöni” - és „nem köszöni” -; Aztán: „nem örvend” -: Drága kis kisasszony,; Sose köszöngess és sohase örvendj,; De szedd a lábacskád csütörtökön,; Menj Párissal Szent Péter templomába,; Vagy gúzsbakötve húzlak el odáig.; Pusztulj, te sápkóros dög, ronda cafka,; Zöldbéka te!
CAPULETNÉ: Jaj, hát megháborodtál?
JÚLIA: Így térdenállva kérlek, jó atyám,; Légy most türelmes és hallgass meg engem.
CAPULET: Kösd fel magad, te cafka, lázadó rongy.; Mondom tehát - ott légy csütörtökön,; Másképp ne is kerülj szemem elé te.; Ne szólj, ne mukkanj, még csak meg se pisszenj.; Viszket tenyerem. Asszony, lásd, búsultunk,; Hogy Isten csak egy gyermeket adott,; S most arra ébredek, hogy sok ez egy is,; Átkunk, hogy a világra született.; Pusztulj, szemét!
DAJKA: Nagy Isten, védd meg őt.; Uram, ha bántod, önmagad gyalázod.
CAPULET: Á, bölcs szipirtyó? fogd be a pofád,; Te nagy-okos. Trécselj a nőcseléddel.
DAJKA: Nem rosszból mondtam.
CAPULET: Menj Isten hírével.
DAJKA: Hát szólni sem szabad?
CAPULET: Csitt, vén bolond te.; Ott künn locsogj, kofálkodj a kofákkal.; Itt erre semmi szükség.
CAPULETNÉ: Mily heves vagy.
CAPULET: A szakramentumát, megőrülök:; Éjjel-nappal, későn-korán, magamban; És társaságban, otthon, künn, imetten; És alva is, mindíg egy volt a gondom,; Hogy férjhezadjam: és most végre itt van; Egy főnemes, majd hercegi családból,; Nagybirtokos, ifjú, pallérozott,; Csupa dicső erénnyel fölruházva,; Álmodni sem lehet különbet ennél,; S e gyatra és nyöszörgő félkegyelmű,; E nyafka báb, ezt mondja a Szerencse; Ajánlatára: „Nem szeretem őt.”; „Nem kell nekem.” - „Túl fiatal vagyok.”; Hát hogyha nem mégysz hozzá, csak ne is menj:; Legelj, ahol tudsz, nincs házamban hely:; Gondold meg, én nem ösmerem a tréfát.; Mindjárt csütörtök: tedd kezed szívedre:; Ha itt maradsz, övé lész, s hogyha nem,; Kösd fel magad, koldulj, dögölj az utcán,; Mert rólad akkor leveszem a kezem; És - Isten úgy segéljen - kitagadlak.; Fontold meg ezt, én nem szegem meg esküm. (El)
JÚLIA: Hát nincs a fellegekben irgalom,; Amely keservem bús mélyére néz?; Anyuska, édes, el ne lökj magadtól.; Halaszd el a nászt, csak egy hóra-hétre.; Ha nem bírod, vesd nászi ágyamat; A kriptaboltba, hol Tybalt pihen.
CAPULETNÉ: Hozzám ne szólj, én úgyse felelek.; Végezz, amit tudsz, végeztem veled. (El)
JÚLIA: Ó, Istenem, dadus, hogyan segítsz ki?; Uram a földön, esküm égbe van.; És hogy jöhet e földre vissza esküm,; Ha az égből nem küldi vissza férjem; Elhagyva e földet? Segíts, vigasztalj.; Jajjaj, hogy az ég így megostromol; Ily gyönge lényt, aminő én vagyok.; Mit szólsz te? Nincsen egy vigaszszavad szem?; Segíts, dadus.
DAJKA: De van, van, Romeo; Száműzve, és én a fejem teszem rá,; Hogy nem mer visszajönni majd teérted,; Vagy hogyha mer, csakis titokba jön,; Hát minthogy így áll a dolog, amint áll,; Legjobb, ha mégis nőül mégysz a grófhoz.; Ó, ő nagyon szép úrfi ám!; Romeo törlőrongy mellette: sasnak; Sincs oly sebes, zöld, villogó szeme,; Mint Párisnak, úgy áldjon Isten engem.; Boldog leszel a második uraddal,; Sokkal különb, mint az első, egyébként; Az annyi, mintha már nem élne többé,; Mert bárha él is, mit sem érsz vele.
JÚLIA: Szívből beszélsz te?
DAJKA: A lelkem szerint,; Úgy áldjon Isten.
JÚLIA: Ámen.
DAJKA: Mit beszélsz?
JÚLIA: Látod, egészen megvigasztalódtam.; Siess anyámhoz, s mondd, Lőrinc baráthoz; Mentem - mert megbántottam jó atyámat -,; Meggyónni s kérni bűnbocsánatát.
DAJKA: Na jó, megyek, lásd, ez okos beszéd már. (El)
JÚLIA: Vén kárhozott. Vén, átkozott boszorkány!; Mi a nagyobb bűn: esküm megszegetni,; Vagy ócsárolni férjem ama nyelvvel,; Mely valaha az egekig dicsérte,; Százszor-ezerszer? Menj, tanácsadó:; Te és szívem kettészakadt ezentúl.; Most a baráthoz, hogy gyógyszert találjon:; S ha nem talál, én meglelem halálom.; Függöny