Romeo és Júlia/Negyedik felvonás

← Harmadik felvonás

Romeo és Júlia
szerző: William Shakespeare
Negyedik felvonás

Ötödik felvonás →

Fordította: Kosztolányi Dezső

1. SZÍN

Verona, Lőrinc barát cellája.; Lőrinc barát és Páris jön
LŐRINC: Csütörtökön, gróf? Az idő rövid.
PÁRIS: Capulet, az apósom így akarja.; Én nem lassítom, amit ő siettet.
LŐRINC: Ön azt se tudja, hogy a lány mit érez:; Rendellenes dolog ez, nem helyeslem.
PÁRIS: Tybalt halálán sír-rí szakadatlan,; Alig beszéltem véle szerelemről.; A könny házában Vénusz nem mosolyg.; Hát atyja attól fél, hogy veszedelmes,; Ha a bánatnak adja így magát,; Bölcsen sietteti az esküvőnket,; Hogy megakassza könnyei özönjét,; Mely a magányban egyre csak dagad,; De elapad talán a társaságban.; Most tudja már, mért kell sietni így. -
LŐRINC: (félre) Jaj, bár ne tudnám: késleltetni mért kell.; Gróf úr, ím itt jön a kisasszony épp. -; Júlia jön
PÁRIS: Ó, csakhogy itt van, drága feleségem.
JÚLIA: Az lehetek, bár nem uram ma nékem.
PÁRIS: Csütörtökön meg kell kapnom kezét.
JÚLIA: Ha kell, megkapja majd.
LŐRINC: Okos beszéd.
PÁRIS: A szentatyához gyónni jött bizonnyal.
JÚLIA: Csak önnek gyónnék, hogyha válaszolnék.
PÁRIS: Előtte ne tagadja, hogy szeret.
JÚLIA: Meggyónom önnek, hogy szeretem - őt.
PÁRIS: S őnéki nyilván, hogy engem szeret?
JÚLIA: Ha így teszek, becsesb a vallomásom,; Mert őneki s nem a szemébe mondom.
PÁRIS: Szegényke, a könny megviselte arcát.
JÚLIA: A könny felette csak kis diadalt ült,; Mert azelőtt is épp ily csúnya volt.
PÁRIS: Arcának e szó jobban árt a könnynél.
JÚLIA: Nem rágalom ez, ámde az igazság,; Hisz az arcomra és arcomba mondtam.
PÁRIS: Enyém az arca s így rágalmaz engem.
JÚLIA: Lehet, hiszen az arcom sem enyém már.; Ráérnél mostan, szentatyám, kicsit,; Vagy tán vecsernye táján jöjjek el?
LŐRINC: Ráérek én, rá, bánatos kisasszony,; Gróf úr, talán hagyjon magunkra kissé.
PÁRIS: Jaj, ájtatosságukban megzavartam?; Csütörtökön hát fölkeltem korán.; Isten vele s fogadja szűzi csókom. (El)
JÚLIA: Ó, zárd be az ajtót s mihelyt bezártad,; Jer, sírj velem: nincs ír, remény, segítség.
LŐRINC: Ah, Júlia, ösmerém a keserved.; De túlhaladja az elmém határát:; Hallom, csütörtökön - és nincs halasztás -; A gróffal egybe kell majd kelni néked.
JÚLIA: Ne mondd, atyám, hogy hallottál felőle,; Ha biztos eszközt nem mondsz ellene:; Ha bölcsességgel nem segítheti,; Mondd bölcsnek akkor elhatározásom; És majd segítek rajta én e tőrrel.; Isten: szívünk, kezünk: te fontad egybe.; E kéz, mit elpecsételtél te néki,; Nem üt pecsétet egy másik kötésre; S máshoz csalárdul nem hajol e hű szív,; Hát semmisítse ez meg mind a kettőt.; Azért tehát hosszú tapasztalásod; Adjon tanácsot most nekem, avagy lásd,; Hogy köztem és átkom között a bíró; E véres tőr lesz és eldönti azt,; Amit korod s okosságod hatalma; Nem oldhatott meg tisztességesen.; Ne késlekedj: én vágyom a halálom,; Ha gyógyszerem szavadba nem találom.
LŐRINC: Megállj, leány: megcsillan egy remény még,; De végbevinni oly kétségbeejtő,; Mint azt, amit lebírni szándokod.; Ha mintsem, hogy Párissal egybekelj,; Olyan erős vagy, hogy magad megöld,; Tán egy halálra emlékeztető; Próbát is állsz e szégyent elkerülni,; Hisz kész vagy a halálra is ezért.; Ha ezt mered, úgy megkapod a gyógyszert.
JÚLIA: Ó, hát kívánd - csupán Páristól óvj meg -,; Hogy a toronytetőről leugorjam,; Rablótanyán járjak, bújjak kígyók közt,; Vagy láncolj ordító medvékkel össze,; Vagy a tetemnézőbe zárj be éjjel,; Hol zörgő embercsont rakásban áll,; Possadt lábszár, torz, sárga koponya,; Vagy küldj a frissen-ásott sírba hálni,; Egy szemfedőbe dugva a halottal -; Mindezt, miről ha hallottam, remegtem,; Félsz nélkül és e percben megteszem,; Csak édesem hű hitvese maradjak.
LŐRINC: Várj, fuss haza, légy víg, egyezz bele,; Hogy Párishoz mégysz: holnap szerda van.; Intézd, hogy éjjel hálj majd egyedül,; Még a dadát se engedd a szobádba.; Fogd ez üvegcsét s hogyha ágyba fekszel,; Párolt italját idd ki hirtelen:; Álmos, hideg nedv nyargal át azonnal; Véred csatornáin: verőered; Természet-adta lüktetése megszűn:; Hő s lélegzet nem mondja már, hogy élsz,; Orcádon-szádon hamvadoz a rózsa,; Szemednek ablaka is becsukódik,; Akár halál zárná ki a verőfényt.; Minden tagod elvesztve símaságát; Görcsös-feszes lesz, hűs, mint a halálé:; S kölcsön-mezében a meredt halálnak; Fekszel te így negyvenkét óra hosszat,; Majd mint üdítő álomból fölébredsz.; Hát hogyha reggel jő a vőlegényed; Felkölteni, halott gyanánt heversz ott.; Aztán - amint szokás ez városunkban -; Nyitott koporsón, ünnepi ruhádban; Elvisznek az ősrégi kriptaboltba,; Ahol Capulet-őseid nyugosznak.; Közben, mikor már-már ocsúdni készülsz,; Megtudja tervünk Romeo, levélből -; És itt terem: aztán majd ő meg én; Vigyázzuk ébredésed s aznap éjjel; Romeo Mantovába szöktet el.; Ez ment meg íme most a szégyenedtől,; Ha csélcsap ábránd, női félelem; Le nem nyűgöz és bátran is cselekszel.
JÚLIA: Jaj, add nekem. Ne szólj a félelemről.
LŐRINC: Fogd s most eredj és légy erős, szerencsés; Tettedben: én egy szerzetest menesztek,; Hogy Mantovába vinné levelem.
JÚLIA: Ó, adj erőt, sikert, te Szerelem.; Isten veled, atyám.; Elmennek

2. SZÍN

Terem Capuleték házában.; Capulet, Capuletné, Dajka és szolgák jönnek
CAPULET: Mind hívd meg, akiket ide fölírtam.; Első szolga el.; Fickó, fogadj nekem húsz jó szakácsot.
MÁSODIK SZOLGA: Rosszat nem is fogadok, uram, egyet sem. Előbb majd megnézem, megnyalják-e az ujjukat.
CAPULET: Na és mit látsz azon?
MÁSODIK SZOLGA: Csak azt, uram, hogy csapnivaló szakács az, amelyik nem nyalja meg a tulajdon ujját: ennélfogva, aki nem nyalja meg az ujját, az nem is jön velem.
CAPULET: Menj már, eredj.; Második szolga el; A sok dolog még a körmünkre ég.; Lőrinc barátnál van az a leány?
DAJKA: Őnála hát.
CAPULET: Jó, az talán lelkére fog beszélni:; Durcás, makacskodó, veszett cudarja.
DAJKA: Nézd, már meg is gyónt és milyen vígan jön.; Júlia jön
CAPULET: No, önfejűcske, merre kódorogtál?
JÚLIA: Ott, hol megbántam végre a bűnöm,; Hogy engedetlenül ellenszegültem; Neked s parancsodnak. Lőrinc atya; Meghagyta, hogy most térdenállva kérjem; Bocsánatod - bocsáss meg, így könyörgök!; Eztán vakon teszem, amit kívánsz.
CAPULET: Küldj hát a grófhoz és izend meg ezt:; A frigykötés reggelre meglegyen.
JÚLIA: Az ifjú grófot láttam a barátnál,; És nékiadtam szűz szerelmemet,; Nem lépve által az illem határát.
CAPULET: Örvendek. Á, ez már derék. No, állj föl.; Így is dukál. Jöjjön tehát a gróf.; Menj, hogyha mondom, s hozd nekem ide.; Bizisten, ennek a jámbor barátnak; Hálás lehet mindenki városunkban.
JÚLIA: Kérlek, daduska, jöjj velem szobámba,; Segíts keresni, hogy melyik ruhát; Öltsem magamra reggel, esküvőmre.
CAPULETNÉ: Hiszen csütörtökig még sok idő van...
CAPULET: Menj, dajka: holnap lesz az esküvő.; Júlia, Dajka el
CAPULETNÉ: Addig mi sem készülhetünk el itthon:; Már este van.
CAPULET: Eh, majd utánanézek.; És rendbe lesz, asszony, kezeskedem.; Le sem fekszem ma éjjel, hagyj magamra.; Most én leszek a háziasszony. Ejnye,; Mindenki elment: hát magam futok; Páris grófhoz, hogy reggel itt legyen.; Nagy kő esett le mostan a szívemről,; Hogy e bolondos lányka megszelídült. (El)

3. SZÍN

Júlia szobája. Júlia, Dajka jön
JÚLIA: Ez a ruhám lesz legjobb: - ám daduskám,; Kérlek nagyon, hagyj egyedül ma éjjel,; Mert sok imát kell mondanom az égnek,; Hogy a szívemre nyájasan tekintsen,; Mert bűnös az - tudod, s felette gyarló.; Capuletné jön
CAPULETNÉ: Ej, még sürögtök? Tán segítsek én is?
JÚLIA: Ne, hagyj, anyám. Mindent kiválogattunk,; Mit fölveszek az esküvőmre holnap.; Kérlek tehát, hagyj most magamra szépen.; Vidd a dadám is, kell neked ma éjjel,; Hiszen tudom, hogy mennyire siettek; És mennyi a dolog.
CAPULETNÉ: Jó éjszakát.; Feküdj az ágyba és aludj, reád fér.; Capuletné és Dajka el
JÚLIA: Isten veled. Ó, látlak-e megint?; Hűs borzalom cikázik ereimben.; Majd megfagyasztja életem melegjét:; Tán hívjam őket bátorítani?; Dadus! De mit tehet? Bús jelenésem; Csak enmagamnak kell lejátszani.; Jer, kisüveg!; És hogyha nem hat ez a keverék -; S a gróffal összeházasítanak majd?; Nem - ez nem engedi - te csak heverj itt!; Tőrét maga elé teszi; És hogyha méreg ez, mit a barát; Cselből adott nekem, megölni engem,; Hogy ez a nász szégyent ne hozzon őrá,; Mert Romeóval összeesketett már?; Félek, hogy így van: és még sincs így, érzem.; Megannyiszor kipróbált, jámbor ember,; Hesseljük el a rút gyanút magunktól.; És hogyha majd a sírba lenn leszek,; S fölocsudom, mielőtt Romeo jön,; Megmenteni? Ez az iszonytató!; És hogyha megfojt az a kriptabolt,; Minek pállott szájába lég se jár,; S megfulladok és Romeóm se lát meg?; És hogyha élek, nem megeshetik,; Hogy borzadozva a haláltól-éjtől,; E rémletes és iszonyú tanyán,; E kriptaboltban, e vén-vén odúban,; Hol százak óta fekszenek halomban; Az őseimnek porló csontjai,; S rémes Tybalt, ki most került a földbe,; Levedzik a leplébe, s mint beszélik,; Kísértetek járnak ki éji órán -; Jajjaj nekem - nem eshetik meg itt, hogy; Későbben érzek föl, büdös szagok közt,; Sikolyt hallok, mitől az agy megőrül,; Mint amikor mandragórát szakítnak?; És hogyha ébredek, nem bomlok-é meg; Csömörletes, viszolygó rettenettől?; Nem játszom-e vázakkal tébolyultan?; Nem tépem-e lepléből csonka bátyám?; S egy ősapám csontjával, mint afféle; Bunkóval nem loccsantom-e fejem szét? -; Ni, látom, itt a bátyám szelleme,; Romeót keresi, aki a testét; Kardjára tűzte: - állj, Tybalt, megállj!; Jövök, Romeo! Ezt reád köszöntöm.; Kihörpinti a kisüveget, s ágyára veti magát

4. SZÍN

Csarnok Capuleték házában.; Capuletné, Dajka jön
CAPULETNÉ: Fogd, itt a kulcs, most dajka, adj ki fűszert.
DAJKA: Birsalma, datolya kell a kalácsba.; Capulet jön
CAPULET: Csak rajta, másodszor szólt a kakas,; Már hajnalt csöndítenek, három óra. -; Vigyázz a sültre, drága Angelám:; Semmit se sajnálj.
DAJKA: Menjen ágyba már,; Minden-lében-kanál, holnap beteg lesz.; Mit éjszakázik?
CAPULET: Á, hajdanában annyit éjszakáztam -; Kisebb ügyért - és sose volt bajom.
DAJKA: Mert akkor a szoknyák után futott,; De most e szoknya futni kényszeríti.; Capuletné és Dajka el
CAPULET: Izgága némber.; Szolgák jönnek nyársakkal, hasábfákkal, kosarakkal; Mit, hozol, fiam?
ELSŐ SZOLGA: Valamit a szakácsnak, nem tudom, mit.
CAPULET: Hát szedd a lábad.; Első szolga el; Fickó, adsza tuskót.; Kérdezd meg Pétert, az megmondja, hol van.
MÁSODIK SZOLGA: Hát van fejem, tudom, hogy hol a tuskó,; Nem kell nekem Pétertől tudakolni. (El)
CAPULET: Ez a bolond fattyú, jól eltalálta!; Tuskó-fejű! Jaj, Istenem, virrad:; A gróf azonnal itt lesz a zenével,; Mert így igérte: - Már közelbe hallom.; Künn muzsikálnak; Hé, dajka - asszony - hol vagy, dajka, dajka?!; Menj, költsd fel Júliát és csinosítsd ki:; Párissal addig elbeszélgetek.; Siess, ha mondom, itt a vőlegény.; Siess, siess.; Elmennek

5. SZÍN

Júlia szobája. Júlia az ágyon.; Dajka jön
DAJKA: Úrnőm, kisasszony. Alszik, mint a bunda.; Bárányka, édes. Álmostáska, hé!; Hallod, szivecském, drága kis menyasszony.; Mit, meg se mukkansz? Bölcsen is cselekszel,; Egy hétre alszol, mert ma éjszaka; Páris gróf nem nyugszik meg semmi áron,; Csakhogy te meg ne nyughass. Istenem,; Uram, bocsáss meg, jaj de mélyen alszik.; De föl kell költenem. Úrnőm, kis úrnőm!; Vigyázz, a gróf jön és ágyban talál.; Kizargat, Isten úgyse. Képtelenség!; Felöltözött! Ruhástul! Vagy ledőlt tán?; De föl kell költenem: asszony, menyecske.; Jajjaj, segítség. Meghalt. Jaj, segítség.; Ó, borzalom, hogy a világra lettem,; Jaj, szíverősítőt. Uram, nagyasszony!; Capuletné jön
CAPULETNÉ: Mi lárma ez?
DAJKA: Ó, jaj, iszonytató nap!
CAPULETNÉ: De hát mi történt?
DAJKA: Nézze, szörnyű egy nap!
CAPULETNÉ: Jaj! Lányom! Én egyetlen életem!; Éledj, tekints föl vagy veled halok!; Segítsenek, mondd, hogy segítsenek.; Capulet jön
CAPULET: Hát hol van Júlia, a vőlegény vár.
DAJKA: Meghalt, nem él, halott, ó, szörnyűség!
CAPULETNÉ: Ó, szörnyűség ez, vége, vége, vége!
CAPULET: Nem, nem, mutasd: engedjetek, hideg már.; A vére áll. A tagja megmeredt,; Az élet és az ajka régen elvált:; Halál ül rajta, mint a kora dér; Minden mezők legédesebb virágján.
DAJKA: Jaj, e siralmas nap.
CAPULETNÉ: Jaj, átok, átok!
CAPULET: Mi megríkat s elvitte: a Halál,; A nyelvem megköti, szavam szegi.; Lőrinc barát, Páris jön a muzsikusokkal
LŐRINC: Ej, a menyasszony még mostan se jön?
CAPULET: Jön már, de vissza nem jön ő soha.; Fiam, az esküvőd előtti éjjel; Aráddal a Halál hált: - itt hever, nézd,; Egykor virág volt, a Halál letörte.; Halál a vőm, az az örökösöm.; Ő vette el lányom: hát meghalok majd,; És életet, mindent reáhagyok.
PÁRIS: Hogy vártam én e reggel édes arcát; És mostan ekképp fancsalog felém.
CAPULETNÉ: Boldogtalan, cudar, gyalázatos nap!; Ily szörnyű órát az Idő se látott; Zarándokútjának örök robotján! -; Egyetlen kis szerelmes magzatom,; Egyetlen örömem, vigasztalásom,; S a zord Halál most ezt is elragadta!
DAJKA: Ó, átok, átok! Ó, ez átkozott nap!; Siralmas és keserves, átkozott nap,; Minőt a földön eddig meg sem értem.; Ó, ez a nap, e szörnyű-szörnyű nap.; Nap sose volt ilyen fekete még:; Ó, átok, átkozott nap.
PÁRIS: Megcsalt, kigúnyolt, elhagyott, megölt.; Őt csaltad meg, utálatos Halál.; Kegyetlenül legyűrted, ó, szerelmem!; Ó, életem. Nem! Holtan is szerelmem!
CAPULET: Porig alázott, összetört, legyilkolt!; Iszonytató Idő, mért jössz te épp most; Megsemmisíteni az ünnepünket?; Ó, gyermekem! Nem, gyermekem! Te lelkem!; Halott vagy - ó, jaj, gyermekem halott,; És véle örömem is eltemették.
LŐRINC: Csitt, csönd legyen már. Bút nem orvosol bú.; Egyforma részetek volt e leányban; Nektek s az Égnek. Most egész az égé,; És általa jól járt leányotok.; A részetek nem volt ment a haláltól,; De eme része mindig él az égben.; A vágyatok az volt, hogy többre jusson.; A mennyetek volt, hogy magasba szálljon,; Hát ríttok-e most, hogy magasba szállt,; Felhők fölé, magasba, mint az égbolt?; Mily szeretet az, amelyik megőrül,; Ha látja, hogy leánya célhoz ért?; A hosszú házasság nem boldogít,; Aki hamar meghal, az boldog itt.; Ne sírjatok, tegyetek rozmaringot; E szép halottra, és amint szokás,; Díszben vigyétek a templomba őt:; A Természet készt sírni esztelen,; De neveti könnyünk az Értelem.
CAPULET: Minden, mit elkészítettünk a nászra,; Gyásszá borul, fekete temetéssé,; A hangszerünk megkonduló harang lesz,; Lakodalmas ebédünk néma tor,; Víg himnuszunk komor, halotti dal,; Az esküvő füzére koszorú.; Minden dolog ferdül, fonákra fordul.
LŐRINC: Menj, jó uram - menj véle, asszonyom -; Páris, ön is - mindenki elkísérje; Sírjáig ezt a szépséges halottat.; Az ég haragszik ránk, sujtolva büntet,; Ne ingereljük, rejtsük el könnyünket.; Capulet, Capuletné, Páris, Lőrinc el
ELSŐ MUZSIKUS: Hát tegyük el a sípunkat és álljunk odébb.
DAJKA: Jó emberek, igen, tegyétek el.; A bús napon pihenjen tokotokban. (El)
ELSŐ MUZSIKUS: Bizony tinektek erre okotok van.; Péter jön
PÉTER: Jaj muzsikusok, muzsikusok. Te játszd el azt, hogy „Vigadj, vigadj”. Játszd el, ha kicsit szeretsz: „Vigadj”.
ELSŐ MUZSIKUS: Miért éppen azt, hogy „Vigadj”?
PÉTER: Mert a szívem folyton azt muzsikálja, hogy: „Búsulj, búsulj”. Játszd el azt a kedvderítő halotti éneket.
ELSŐ MUZSIKUS: Nem játszhatom el. Te tudniillik már eljátszottad a hozzá való jogodat. Ma nem muzsikálunk.
PÉTER: Szóval nem akarod eljátszani?
ELSŐ MUZSIKUS: Nem én.
PÉTER: Akkor majd adok neked.
ELSŐ MUZSIKUS: Mit adsz nekem?
PÉTER: Pénzt, azt nem. De ha akarsz, kaphatsz tőlem egy jókora pofont. Te kocamuzsikus.
ELSŐ MUZSIKUS: Kuss, kuss, te ronda szolga, kuss.
PÉTER: Húzd rá, különben én húzok rád. Nézd, a gyíklesőmet máris kihúzom.
ELSŐ MUZSIKUS: De azzal nem húzod ám ki magad.
MÁSODIK MUZSIKUS: Azt tanácsolom, inkább húzd össze magad, mert elhegedülünk.
PÉTER: Nem félek ám tőletek, ha százszor is muzsikusok vagytok. Rajta, húzd rá:; Ha fáj a szívem, ihaja,; S a búbánat majd eltemet,; A muzsika ezüst szava...; Tudod-e, miért mondja a nóta, hogy: „ezüst szava”? Miért mondja, hogy: „a muzsika ezüst szava”? No, mit gondolsz, Macskahúr Simon?
ELSŐ MUZSIKUS: Hát azért, mert az ezüstnek is szép szava van.
PÉTER: Fején találtad a szöget. No, mit gondolsz te, Pikula Jankó?
MÁSODIK MUZSIKUS: Azért „ezüst szava”, mert a muzsikusok is ezüstért muzsikálnak.
PÉTER: Fején találtad a szöget. És mit gondolsz te, Nótás Jakab?
HARMADIK MUZSIKUS: Én bizony nem tudom, miért.
PÉTER: Jaj, bocsáss meg, hiszen te énekes vagy. Hát én majd megmondom neked, miért. Azért, mert az ilyenfajta fickók, mint ti, ritkán kaptok aranyat a muzsikátokért.; A muzsika ezüst szava; Kúrálja árva lelkemet. (El)
ELSŐ MUZSIKUS: Micsoda gyalázatos fráter.
MÁSODIK MUZSIKUS: Hogy kötné föl a hóhér. No menjünk be, várjuk meg a gyásznépet, maradjunk itt a torra.; Függöny