minden uralmát széttépve és szétszórva, hatalmával és erejével mindeneket saját uralma alá hajtson.
XV. E kérés tekintetéből mit kell a keresztényeknek főkép tenniök és megfontolniok?
A plébánosoknak pedig minden bizonynyal lesz gondjuk, a mint már e kérésnek szólja is követeli, hogy oktatja a híveket, mily gondolatokkal és elmélkedésekkel kell elkészülniük arra, hogy kéréseiket Istenhez ájtatosan intézhessék. Először is inteni fogják őket, hogy fontolják meg az Üdvözítőtől használt ama hasonlat jelentését és értelmét:[1] „Hasonló mennyeknek országa a szántóföldön elrejtett kincshez, melyet ha megtalált az ember, elrejti, s azon való örömében, elmegyen és eladja minden vagyonát és megveszi azt a szántóföldet”. Mert a ki Krisztus Urunknak gazdagságát ismeri, az e gazdagság kedvéért mindent megvet, az előtt a vagyon, kincs és hatalom silányság; mert ama legfőbb kincsesei semmi még csak összehasonlításba sem jöhet, annál kevésbé állhat meg vele szemközt. Azért, a kik annak becsét megismerik, az apostollal fogják kiáltani:[2] „Mindent kárnak tartok és szemétnek tekintek, hogy Krisztust megnyerjem”. Ez azon evangéliumi igaz gyöngy,[3] melyet az ember, miután minden javainak eladásából begyűlt összegét erre fordította, magának megszerezvén, örökkétartó boldogságot élvez.
XVI. Mennyire kell kívánnunk Krisztus országát most a kegyelem által, a jövőben pedig a dicsőség által?
Oh mi szerencsések volnánk! ha Krisztus Jézus oly nagy világosságot árasztana ránk, hogy láthatnék az isteni kegyelem ama gyöngyét, melylyel övéiben uralkodik (mert nemcsak mindenünket, hanem önmagunkat is eladnék, hogy azt megszerezzük;) akkor bizton mondhatnék végre:[4] „Ki szakaszt el minket Krisztus szeretetétől”. Ha pedig tudni akarjuk, mily kitűnő a dicsőség országának magasztossága, halljuk felőle a próféta és az apostol egyhangúlag magasztaló szavait:[5] „Szem nem látta, fül nem hallotta, sem az ember szívébe föl nem hatott, a mit Isten azoknak készített, kik őt szeretik”.
