XVII. Az alázatosságról, melyet ezen és más kérésekben tanúsítanunk kell.
Annak megnyerésére pedig, a mit kérünk, nagyon jó lesz meggondolnunk, mik vagyunk, t. i. Ádámnak s paradicsomból méltán kiűzött és számkivetett maradéki, kiknek méltatlansága és gonoszsága Isten legnagyobb gyűlöletét kelti tel és örökké tartó büntetéseket követel. Azért szükséges, hogy törődött és alázatos szívűek legyünk. Imánk is keresztény alázattal teljes legyen s magunkban épen nem bizakodva, mint ama vámos,[1] folyamodjunk az Isten irgalmasságához és mindent kegyelmességének tulajdonítva, neki örök hálát mondjunk, ki az ő lelkét ajándékozta nekünk, melyben bízva felkiáltani bátorkodunk:[2] „Abba, Atyánk”.
XVIII. Mennyire kell törekednünk, hogy egykor a mennyek országát elnyerjük?
Arra is gondunk legyen, mit kell cselekednünk s mit kerülnünk, hogy a mennyek országába eljuthassunk; mert nem henyélésre vagy tétlenségre hívattunk Istentől, sőt ellenkezőleg azt mondja:[3] „Mennyeknek országa erőszakot szenved és az erőszakosak ragadják el azt;” és: „Ha[4] be akarsz az életbe menni, tartsd meg a parancsolatokat”. Nem elég tehát Isten országát kérni, hanem magunknak is törekednünk és munkálkodnunk kell; mert szükséges, hogy Isten kegyelmének segédei és kiszolgálói legyünk, azon úton haladva, mely az égbe vezet. Isten, ki megígérte, hogy folyton velünk leend, soha sem hagy el minket, úgy, hogy csak arra kelj vigyáznunk, hogy Istent és minmagunkat el ne hagyjuk. És pedig az egyház ezen országában Istenéi mindazok, mikkel mind az emberek életét oltalmazza, mind az örök üdvet eszközli, a láthatatlan angyali seregek szintúgy, mint a szentségeknek mennyei erővel teljes látható ajándéka. Ezekben oly hatalmas támaszt nyertünk Istentől, hogy nemcsak legdühösebb ellenségeinknek uralmától mentek lehetünk, hanem magát a zsarnokot is és az ő gonosz poroszlóit legyőzhetjük és eltiporhatjuk.
