apostol:[1] „A kívánságról nem tudtam volna, ha a törvény nem mondaná: ne kívánjad”. Minthogy t. i. a kívánság, vagyis a bűnnek gyújtó szere, a mely a bűntől vette eredetét, folytonosan bennünk lappang, ebből ismerjük meg, hogy bűnben születtünk; azért esdve folyamodunk ahhoz, a ki egyedül törölheti el a bűn szennyét.
VI. Miféle kívánság nem tiltatik itt és mi a kívánság?
E parancsok mindegyike pedig a többivel abban megegyezik, hogy részint tilt, részint parancsol valamit. A mi a tilalmat illeti, nehogy valaki a vétek nélkül való kívánságot némileg bűnnek gondolja, mint midőn a lélek a test ellen kíván[2] vagy az Isten igazságait minden időben óhajtja, mint Dávid[3] epedve óhajtotta: magyarázza meg a plébános, milyen kívánság az, a melyet e törvény parancsa szerint kerülnünk kell. Azért tudnunk kell, hogy a kívánság nem egyéb, mint némi fölgerjedése és ereje a léleknek, a melytől ösztönöztetve az emberek azon kedves dolgok után sóvárognak, a melyeket nem bírnak. És valamint szívünk egyéb gerjedelmei nem mindig rosszak: úgy a kívánságot sem kell mindenkor bűnnek tartani. Azért magában véve nem rossz, ha ételt vagy italt kívánunk vagy midőn fázunk, melegedni, vagy ellenkezőleg, midőn melegünk van, hűtőzni kívánunk. És bár a kívánság ezen tehetségét a természet útján Isten oltotta belénk; de első szüleink vétke okozta, hogy az a természet határain felcsapván annyira megromlott, hogy gyakran azok megkívánására izgattatik, a melyek a lélekkel és észszel ellenkeznek.
VII. Különösen minő hasznokat szerez az embernek a józan észszel megegyező kívánság?
Sőt e tehetség, ha mérsékelt és határai közt marad, gyakran nem csekély hasznot is hajt; mert először azt eszközli, hogy folytonos imával Istenhez forduljunk és esedezve kérjük tőle, a mit leginkább óhajtunk; mert az imádság óhajtásunk tolmácsa. Hogyha a kívánásnak ezen nem rossz tehetsége nélkül volnánk, Isten egyházában gyérebb volna az ima. Továbbá eszközli, hogy
