Isten a gyilkosságot annyira utálja, hogy kimondja, miként még az állatokon is megbosszulandja az ember megölését, s az oktalan állatot, mely embert sért meg, megöletni parancsolja: nem is más okból akarta, hogy az emberek a vértől irtózzanak, mint, hogy az iszonyú embergyilkolástól mind szívüket mind kezüket mindenképp megtartóztassák.
XV. Hogy mily nagy gonoszság a gyilkosság, a józan ész is elénk adja?
Mert az embergyilkosok az emberi nemnek, sőt magának a természetnek is legelkeseredettebb ellenei, kik a mennyiben rajtok áll. Istennek összes művét felforgatják, midőn megölik az embert, a kiért teremtett Ő mindent, a mi csak létezik: sőt midőn Mózes 1. könyvében[1] tiltja az emberölést, mivel Isten saját képére és hasonlatosságára teremtette azt: Isten ellen szörnyű méltatlanságot követ el az, s mintegy erőszakos kézzel őt látszik megtámadni, ki az ő képét megsemmisíti. Ezt lelkének isteni ihletében megfontolván Dávid, a legkeserűbb panaszra fakadt a vérontó emberek ellen ily szavakkal:[2] „Lábaik gyorsak a vérontásra.” S nem is monda egyszerűen: „ölnek,” hanem vért „ontanak,” mely szavakat amaz iszonyú gonoszság nagyságának, s az ő szörnyű kegyetlenségüknek kimutatására használta. S hogy különösen kijelentse, mily rohanva ragadtatnak némi ördögi ösztöntől e gonoszságra, azért mondó: „Gyorsak lábaik.”
XVI. Mit parancsol Isten e parancsban?
Azok pedig, a miket Krisztus Urunk e parancsban megtartatni parancsol, oda irányulnak, hogy mindenkivel békében legyünk: mert, e helyet magyarázván így szóla:[3] „Ha ajándékodat az oltárra viszed, és ott eszedbe jut, hogy atyádfiának van ellened valamije: hagyd ott ajándékodat az oltár előtt, és menj előbb megbékülni atyádfiával, és, akkor eljövén, ajánld fel ajándékodat,” s a többi. Ezek megmagyarázásában fejtse ki a lelkipásztor, hogy kivétel nélkül mindenkit szeretni kell: amire e parancs magyarázatában, mennyire csak lehet, buzdítsa a
