IV. Miként foglaltatik az Isten .iránti szeretet a három első parancsban, s a felebarát iránti szeretet a többiben, és mely különbség van közöttük?
Mert a három fönebbi parancsban, melyekről szólottánk, a tárgy, melyről szólnak, az Isten, az az: a legfőbb jó; a többiben pedig felebarátunk java. Azokban legfőbb, ezekben az azt megközelítő szeretet van kitűzve; azok a czélra, ezek pedig azokra vonatkoznak, a mik a czélra eszközül szolgálnak. Azonkívül Isten szeretető független: mert Istent önmagáért, nem másért, mindenek fölött keli szeretni; ellenben felebarátunk szeretető Isten szeretetéből származik, s mint biztos szabályhoz, ahhoz kell alkalmazkodnia. Mért ha szüleinket szeretjük, urainknak engedelmeskedünk, elöljáróinkat tiszteljük: mindezt főkép azért kell tennünk, mivel Isten az ő teremtőjük, és őket mások fölé helyezte, kiknek közreműködésével a többi embereket kormányozza és oltalmazza; s mivel ő parancsolja, hogy őket tiszteljük, ezt azért kell tennünk, mivel e tiszteletre maga az Isten méltatja őket. Innét van, hogy a tisztelet, mellyel szüleink iránt viseltetünk, inkább Isten, mint emberek iránt való tiszteletnek látszik. Mert szent Máténál,[1] midőn az elöljárók iránti engedelmességről van szó, igy olvassuk: „A ki titeket befogad, engem fogad be;” s az apostol az Efezusiakhoz[2] irt levelében a szolgákat oktatván így szól: „Szolgák, engedelmeskedjetek testi uraitoknak félelemmel és rettegéssel, szivetek egyenességében, mint Krisztusnak; nem szemre szolgálván, mint embereknek kedveskedők, hanem mint Krisztus szolgái.”
V. Hogyan van, hogy az Isten iránti szeretetnek határa nincs, a felebaráti szeretet pedig határok közé van szorítva?
Ehhez járul, hogy Istent eléggé méltóan becsülni, iránta elég áhítattal s tisztelettel lenni nem vagyunk képesek, de iránta a szeretet vég nélkül nőhet s azért szükséges, hogy szeretetünk iránta naponkint buzgóbb legyen; kit saját parancsa szerint[3] teljes szívünkből, teljes lelkünkből s minden erőnkből tartozunk szeretni. Ellenben a szeretetnek, melylyel felebarátunk iránt viseltetünk, meg vannak a maga határai: mert az Ur[4] azt
