parancsolja, hogy felebarátunkat úgy szeressük, mint minmagunkat. Ha valaki e határokat átlépi úgy, hogy Istennek s felebarátjának egyenlő szeretetet tulajdonit, az igen nagy bűnt követ el. „Ha ki hozzám jő, úgymond az Ur[1] és nem gyűlöli atyját és anyját, feleségét és fiait, atyjafiait és nővéreit, sőt még önön lelkét sem, nem lehet az én tanítványom”; ugyanily értelmű az is:[2] „Hadd temessék a holtak az ő halottaikat”, midőn egyvalaki először atyját el akaró temetni s azután követni Krisztust; a minek még világosabb magyarázata van szent Máténál:[3] „Ki atyját és anyját inkább szereti, mint engem, az nem méltó hozzám”.
VI. Miként kell a szüléket szeretni s mi okból nem kell nekik néha engedelmeskedni?
Semmi kétséget sem szenved, hogy a szüléket híven kell szeretni és tisztelni: de a kegyelethez mindenekelőtt szükséges, hogy Isten, mint mindenek atyja és teremtője iránt legfőbb tiszteivel és hódolattal viseltessünk s a halandó szülőket azért szeretnünk, hogy a szeretet összes ereje a mennyei és örök atyára vonatkozzék. Ha néha a szülők parancsai Isten parancsaival ellenkeznek: kétséget nem szenved, hogy a gyermekek szüleik kívánatának elébe tartoznak tenni Isten akaratát, megemlékezvén amaz isteni mondatról:[4] „Inkább kell engedelmeskedni Istennek, mint az embereknek”.
VII. Mit jelent e parancsban tulajdonkép e szó: „tisztelni”?
Ezek kifejtése után a plébános a parancs szavait értelmezze és először azt, mit tesz „tisztelni”. Ez ugyanis annyit tesz, mint valaki felől tiszteletteljesen gondolkodni s az ő tulajdonait mind nagyra becsülni. E tisztelethez tartoznak: a szeretet, becsülés, engedelmesség és hódolat. Szándékosan tétetett pedig a törvénybe e szó: tisztelet és nem szeretet vagy félelem, habár a szüléket fölötte kell szeretni és félni: mert, a ki szeret, nem mindenkor becsül és tisztel; a ki fél, nem szeret mindig: de a ki valakit szívéből tisztel, azt szereti és féli is. Ha ezeket a
