feltámadnia, mely azelőtt meghalt: mégis egészen más es különböző lesz ennek állapota. Mert, hogy egyebeket mellőzzünk, legfőkép abban fognak a föltámadók testei mind önmagoktól különbözni, hogy mig azelőtt a halálnak alá voltak vetve, föltámadásuk után a nélkül, hogy a jók és gonoszok között különbség lenne, halhatatlanságot nyernek. A természetnek eme csodalatos visszaállítása Krisztus dicső győzelmének érdeme, melyet a halál fölött kivívott, miként a szentirás is bizonyítja. Meg van írva:[1] „Megrontja a halált mindörökre”; és máshol:[2] „Halálod leszek, oh halál!” mit magyarázván az apostol igy szól:[3] „Az utolsó ellenség pedig, ki megrontatik, a halál lesz”; és sz. Jánosnál olvassuk:[4] „halál többé nem leszen.” Legkivált pedig illő volt az, hogy Krisztus Urunk érdeme, mely a halál uralmát megdöntötte, Ádám vétkét hasonlíthatatlanul felülmúlja. De megegyező volt az isteni igazsággal az is, hogy a jók a boldog életet örökké élvezzék, a gonoszok pedig örök kínokat szenvedvén „keressék[5] a halált, de meg ne találják, kívánjanak meghalni, de fusson tőlök a halál”. És e halhatatlanság közös leend a jókkal és gonoszokkal.
XI. Mily adományokkal lesznek felékesítve a boldogok testei a föltámadás után?
Azonkívül a szenteknek feltámadt testei némely kitűnő és jeles ékességekkel fognak bírni, melyeknél fogva sokkal nemesebbek lesznek, mint azelőtt bármikor voltak. Ezek közt ama négy a legfőbb, melyeket az atyák az apostol tanításából jegyeztek fel és melyek tulajdonságnak neveztetnek. Első ezek közül a szenvedhetetlenség, azaz: azon ajándék és adomány, mely azt eszközli, hogy semmi bajt sem szenvedhetnek és semmi fájdalom és baj nem érheti őket. Mert sem a hidegség nagysága, sem a láng hősége, sem a vizek árja nem árthat nekik. „Rothadásra vettetik el, úgymond az apostol,[6] rothadatlanságban támad fel.” Hogy pedig a skolasztikusok szenvedhetlenségnek, nem pedig romlatlanságnak nevezték, oka az volt, hogy kifejezzék
