semmi joga sincs az anyaszentegyháznak arra, hogy a bűnöktől föloldozzon. Miből következik, hogy mind a papok, mind a szentségek a bűnök megbocsátására mintegy eszközöl szolgálnak, melyekkel maga Krisztus Urunk, az üdv szerzője és osztogatója a bűnök megbocsátását és a megigazulást bennünk eszközli.
V. Mily fönséges az anyaszentegyháznak adott bünbocsátási hatalom.
Hogy pedig a hívek ezen mennyei kegyelmet, mely Istennek irántunk való különös könyörületességéből az egyházra bízatott, jobban tiszteljék, használatához és kiosztásához annál buzgóbb jámborsággal járuljanak, iparkodjék a plébános a kegyelem méltóságát és nagyságát kimutatni. Ezt pedig leginkább abból értik meg, ha szorgalmasan kifejti, kinek szabad a bűnöket megbocsátani és a bűnösöket igazakká tenni. Mert tudva van, hogy ezt Istennek ugyanazon végtelen és mérhetlen hatalma eszközli, mely hitünk szerint a holtak föltámasztásához és a világ teremtéséhez szükséges. Ha pedig, mint sz. Ágoston[1] erősiti, nehezebb dolog a gonoszt jámborrá tenni, mint az eget és földet semmiből teremteni; mivel maga a teremtés csak végtelen hatalom által létesülhet: következik, hogy sokkal inkább a végtelen hatalomnak kell a bűnök megbocsátását tulajdonítani.
VI. Istenen kívül saját hatalmából senki sem bocsátja meg a bűnöket.
Azért elismerjük, hogy teljesen igazak az ős atyák szavai, melyekkel vallják, hogy egyedül Isten bocsátja meg az emberek bűneit és hogy ezen csodálandó, tény forrása nem más, mint az ő legfőbb jósága és hatalma. „Én vagyok”, igy szól maga az Ur[2] a látnok által, „én magam vagyok ki eltörlöm gonoszságaidat”. Mert úgy látszik, hogy a bűnök megbocsátásánál ugyanazon viszony létezik, melyet a kölcsön vett pénz körül szükséges szem előtt tartani. Valamint t. i. a kölcsönvett pénzt a hitelezőn kívül senki más el nem engedheti: úgy, — mivel bűneink által egyedül Istennek vagyunk adósai, amint naponkint igy imádkozunk:[3] „Bocsásd meg a mi vétkeinket”, — világos, hogy kívüle bűneinket senki más meg nem bocsáthatja.
