VII. Krisztus születése előtt egy halandónak sem adatott bünbocsátási hatalom.
Ezen csodálandó és isteni hatalom pedig, mielőtt Isten emberré lett, semmi teremtménynek sem adatott. Mindenek közt legelőször Krisztus a mi Üdvözítőnk, mint ember, ki egyszersmind igaz Isten is, kapta e hatalmat mennyei Atyjától. „Hogy tudjátok, úgymond,[1] miszerint az ember fiának van hatalma e földön a bűnöket megbocsátani”, — igy szól az inaszakadtnak: „Kelj föl, vedd ágyadat és menj”. Minthogy tehát emberré lett, hogy az embereknek bűneik bocsánatját megszerezze, mielőtt mennyekbe ment volna, hogy ott az Isten jobbján örökké üljön, azon hatalmat az egyházban a püspököknek és áldozároknak adta; ámbár, — mint előbb mondottuk, — Krisztus saját hatalmából a többiek mint az ő szolgái bocsátják meg a bűnöket. Azért, ha legfőképen csodálnunk és tisztelnünk kell is, a mik isteni erővel vitettek végbe, eléggé értjük, hogy ezen hatalom a legbecsesebb, melyet Krisztus Urunk kegyessége által adott az egyháznak.
VIII. Minő erő az, melyből az emberek bűneik bocsánatját nyerik?
Azonban maga a mód is, mely szerint Isten, a legkegyesb Atya, a világ bűneit eltörölni akarta, hatályosan fogja buzdítani a hívek lelkeit e jótétemény nagyságának szemlélésére; mert egyszülött fiának vérével akarta gonoszságainkat lemosni, úgy hogy a büntetést, a mit vétkeink miatt megérdemlettünk, ő önkényt[2] fizesse le, és a gonoszokért az igaz Ítéltessék el, a bűnösök helyett az ártatlan szenvedje el a legkeserübb halált. Azért ha meggondoljuk, hogy[3] „mi nem romlandó arany- s ezüstön váltattunk meg, hanem Krisztusnak, mint szeplőtlen és hibanélküli báránynak drága vérével”: könnyen be fogjuk látni, hogy ránk nézve misem lehet üdvösebb a bünbocsátási hatalomnál, mely Istennek kimagyarázhatlan gondviselését és hozzánk való végtelen szeretetét bizonyítja. Ezen elmélkedésből pedig szükségkép mindenkire a legnagyobb haszon háramlik.
