fásult közöny és gőgös életmegvetés egy éve után, egyszerre meglátja fegyenctársait, kikkel egész nap együtt volt: — s kinyiiván agya az ájulás után, mint valami villámcsapás, úgy döbbenti meg az első gondolat „hát olyan nagy dolog ezeknek az a tenyérnyi folt, az ablak rácsai közt — s az a forrás, melyet naponta egyszer látnak, munkábamenet, hogy érdemes- nek látják élni miatta?” Elzeket a sorokat soha sem olvastam még el áradó, boldog, nyomorult zokogás nélkül.
— Igen, doktor úr a könyvek… Ó, Ínyenc falataim, drága könyvek. Ó, csemegéi nyomorúságomban kéjelgő szivemnek. Nézze, itt vannak mind: — hozzászoritom őket a szemeimhez — nincs egyebem náluk. A büszke, tragikus Hamlet… s azok a sorok, mikor Ofélia elé ül… Vagy Zarathustra, az a rettentő vers, a zokogó visszatéréssel végsoraiban: „Még sohasem találtam asszonyt, akitől gyermeket szerettem volna… ha csak nem ez az a nő, akit szeretek… mert szeretlek, ó, örökkévalóság ! Mert szeretlek, ó örökkvalóság!” Két mondat Schoppenhauerből… Nézze, nehéz, ujjnyi betűkkel, berámázva, itt a falon. „Das Lében ist etwas, dass nicht sein sollte” meg ez: „Ügy látszik, nem érdemelünk jobbat e kettőnél: „élet és halál” — mint valami képet, egy bőcklini misztikus jelet hosszan és mereven nézem e két keretet innen… Remegő hangtalanul vonagló szájam hosszan, nehezen gyötri szemeim… borzasztó… már jön… akkor
