hirtelen átdobom testein a vánkoson … arcomnak két petyhüdt árka buján, mohó vággyal érzi már csurogni a vidám vizeket… igazán… higyje el… ugy-e furcsa?… Nagyobb ez minden szerelmi kéjnél… ezekkel az eszmékkel… ezekkel a szavakkal kéjelgek buján, reménytelenül, meddő gyönyörökben… magános férfiember, akit a bárgyú természet megtagadott, meggyülölt. Üres és tátongó eszmék… igazság… igazság … igazság… itt vagyok borús szemeimmel ... én nyomorult, fölösleges élet… ölj meg, igazság, tedd lábad a fejemre… eszmék, egy más dimenzió testei ti… forró testek, amiket lihegve ölelek magamhoz, amiket összeszoritott szemeim közé ölelek, mig elfullad öntudatom a gyötrelem gyönyörétől… Lábam, kezem, sárga, riadt arcom a tükörben . . . gyűlölöm, elhányom őket magamtól… nem kellenek… nyögve, kapkodva meredek rátok… jaj, jaj, csavarjátok ki a testemet, mint a haszontalan és vizes ruhákat… fonódjatok a nyakamra… gyűrődjetek a szemeimbe… gyúrjatok ki belőle minden szemetet…. én idegen testem… gonosz pántok… zuhogjatok csak…
— Eh mit, nem akarok megnyugodni… Hagyjon… Mit akar? Hogy mondta?
— Hogy én azt nem értem… Hazudom, én?… Hogy a tudomány…
— Nem értem… hogy ez mind vizió… hogy egy elnyomott érzékiség… hogy magamat…
