Ezt hallgassa meg. Kérem… hajoljon közelebb …nem kopognak?
— Hát aztán… no, mi van még. Nekem nagyon sok könyvem van… Nagyon jól ismerem a könyveimet… egyet többször elolvasok… sokat kivül is tudok. Itt feketéllenek az üvegablak fenekén, látja? Végtelen, meddő sétáim után hazajövök, bezárom a kandi, kiváncsi ajtókat és bereteszelek mindent. Akkor lefekszem, a lábaim reszketnek még a járástól — és akkor körülveszem magam velők. Körülnézek. Zárva vannak az ajtók? Nem közelednek alattomos, nevető nők a kulcslyuk felé? Egyedül vagyok. Egyedül hagytak minket. Mégegyszer, lopva nézek körül — aztán kéjelegve lapoznak ujjaim a simuló lapokon. Ismerem már a lapot és ismerem a mondatot és tudom, milyen szóval kezdődik… Kérem, ne szóljon… ezt már meg kell hallgatni… ez igazán furcsa… Nézze, találomra kiveszek egyet… Dosztojevszkij „Raszkolnyikov”-ja… Akárhány olyan sor van benne, látja, ami nekem kell. No ez… nézze. Mikor Raszkolnyikov azt mondja Porfirnak, maga elé nézve, elfeledve mindent, rettegését, a büntetést, egész riadt, szorongó, szűkölő életösztönét — azt mondja : „az igazi nagy emberek már itt e földön nehéz bánattal járnak.” Ezt csöndesen és ravaszul olvasom el s elfojtok minden gondolatot. Akkor már árad, dagad görcsös szemeimben a süket könny. Most átfordítok… ide a végére… Raszkolnyikov Szibériában a
