tál meg bennünket! S némán folydogáltak akkor. Utánna heilálos nyugalom következett, mely napokig tartott.
— Néha, de ez ritkábban, váratlanul s hirtelen jön; nem számitok rá, fél perccel előbb nem is tudom még. Egyszer fényes napn pal, a vásárcsarnokhoz közel siettem, az utca másik oldalán hajlotthátú és nagyon vén ember jött; ősz, hosszú szakállal. Nem látott, egyszerre egy uborkát szedett ki, megállt, nem birta tovább, beleharapott. Szemeit behunyta és ráncos pofáján két oldalt lecsurgott a lé, mintha zöld könnyek zuhogtak volna. Ádámcsutkája ráncosán mozgott, mig gyötrődve lenyelte. Mintha a szivemből szakadt volna fel, úgy szökött szemeimbe a rettenetes szánalom. Nem tudom, hogy történt, világosfejű és hideg vagyok s túl minden gyerekes szuggesztión, szánalomról, öregségről.
— Tovább megyek. Hozzászoktattam magam, hogy parancsszóra szinte s akkor ömöljön túl fájdalmam mámora, mikor én akarom. Vannak helyzetek és körülmények, melyek közt mámor-állapotom szinte feltétlenül beáll — érti? S ezeket a helyzeteket most már ismerem s elő tudom idézni. Vannak szavak, amelyeket el kell csak mondani… és vannak emlékek és arcok és tárgyak, amiket magam elé kell csak tenni… És vannak hangok, két hang a zongorán… És főleg, ó ez a legfőbb, vannak könyvek és gondolatok… Elhiszi-e? Vannak kön3rvek, amiknek lapját felütöm…
