belémnyomni — belém, aki a süket Nyugalom jégbarlangjából buktam föl ide. Asszony. Démoni, vészes, kárhozatos asszony ! Milyen nevetséges.
Hol voltam? Hol vagyok? Valahol ablakot törtek és most hideg levegő csap keresztül a pállott, forró folyosókon. Messze szalad vissza a horpadó láthatár és végtelenbe tágulnak most a magányos mezők. Távoli hegyek láncain bükkös rengeteg árad. Nehéz görcs bomlott föl a vajúdó gomolyagban és most süket, boldog pihenés következik. Nyugalom, béke ! Szabadság, erő és igazság tengere, magány ! Hiszen e gomolyag fölött az ég tiszta harangja terül és nyugalmas csillagok várnak és figyelnek a szelid messzeségben, mint egykor az apai ház udvara fölött. El tudtam feledni ? Magános tenger vagyok és körülfogott engem a szabad, a boldog, a halálos egyedülvalóság. Távol tengerek diadalmas zenéje — hideg és szelid zene a zavaros és buja akkordok után. Ó értelek ! Ó megyek !
Ki ez az asszony? Mit akar eltorzult arcával, lázas szemeivel? Én amonnan jövök. Mi ez a fekete, forró, erősszagu és vonagló patkány itt a kezembe ? Vágjátok a képébe a cudarnak ! Meg akart ölni !
Ostoba asszony. Nem kell a jutalom.
