Lágy, illatos kezét, simogató kezét . . . lágy illatos térdeit, jó térdeit. — Ó unalom ! Ó csönd! Milyen messze van mindez. Honnan jöttem én ?
Meg akart ölni. Tudtam már rég, mosolyogtam rajta. Megölhetett volna szerelemmel is: térdeit átkulcsolhatta volna nyakamon és megfojthatott volna. De neki így kellett; látta volna sikamlós húsomat, amint a fenevadak marcangolják és látta volna kibugygyanó beleim — s gonosz, irtózatos testén izgalmak vonaglottak volna végig . . . végig a combján . . . e látványra . . . s leroskadhatott volna véres, szétszaggatott holttestem fölé, hogy vad görcsökben és sikoltozva öleljen át . . . eszelősen kiáltozzon, hogy meghaltam érte . . . Ó undor! Ó unalom!
Mi ez ? Mintha zene szólna a távolból. Még mindig nem vagyok ott. Igen, véres testemen feküdt volna s átölelte volna a testet, amit elhárított magától, csiklandós nevetéssel, míg élt. Meg akart ölni. Nyugtalan, húsos kezeivel bele akart nyúlni a végzetembe. Végzetembe, mely úgy zeng most felém, mint távoli tengerek zenéje. Ostoba, senki. Asszony.
Ostoba, vonagló test. Ostoba, vonagló vágyak. Ostoba. Én a mélységből jövök, a végtelen csöndből és az ismeretlen küszöbéről jövök, ismereden vizek felől — és ő vonagló vágygyal, apró dobogásokkal, kinyújtott, kurta karokkal vár engem odafönt a lépcsősikátor tetején. Meg akar csókolni engem. Át akar fonni a karjaival. Át akar fonni a lábaival. Meleg akar lenni hozzám, fülledt, szorongó hőséget akar
