Ugrás a tartalomhoz

Oldal:Karinthy Frigyes - Esik a hó - novellák.djvu/34

A Wikiforrásból
A lap nincsen korrektúrázva

köröskörül. Mutatnom is kell, milyen nyugodt vagyok. Mi ez? Csönd van belül. Azt hiszem, most nem lélegzem már és talán nem is fogok többé lélegzeni, milyen jó így. Ez a nyugalom. Ez a béke. Ez most már örökké így lesz.

Ezek itt ordítoznak körülöttem. Nyitott, nyirkos szájakat látok, olyanok, mint a sír és kezek hadonásznak a levegőben, de nem hallok egy szót se. Most megint elborította arcomat a vér, ez is jó. A második páholysorba kell fölmennem, az még soká lesz, amíg én odaérek. Itt van a kezemben a keztyü és a zavargó hangok közepett enyhén, fájdalmas lendüléssel lódul neki lelkemnek a Coeur de Jeanette álmatag illata. Odafönt, a lépcsősikátor tetején nyüzsgő, tarka gombolyag közepén, kipirult arccal, félig nyitott ajakkal vár rám az asszony : — viszem a keztyüt.

Viszem a keztyüt. Neki is ilyen illata van, mint ennek a keztyünek itt — ó Coeur de Jeanette, te édes, te lágy ! Az ő mellének is ilyen illata van és ilyen illata volt az ő szemének is a sajgó, félhomályu szobákban. Vajjon mit kellene tenni most? Talán letérdelni előtte és megcsókolni fekete szoknyája szegélyét és zokogni, itt, a tarka, gomolygó, kavargó, ostoba sok ember előtt, mintha egyedül volnánk. Vagy szótlanul átadni néki léged, fekete keztyü, fekete lobogó — és visszatérni szótalan a párducok közé és lefeküdni . . . Vagy megcsókolni keztyütlen kezét, mint mikor egyedül ültünk a páholy enyhe homályán . . . régen . . . régen . . . tegnap.