köröskörül. Mutatnom is kell, milyen nyugodt vagyok. Mi ez? Csönd van belül. Azt hiszem, most nem lélegzem már és talán nem is fogok többé lélegzeni, milyen jó így. Ez a nyugalom. Ez a béke. Ez most már örökké így lesz.
Ezek itt ordítoznak körülöttem. Nyitott, nyirkos szájakat látok, olyanok, mint a sír és kezek hadonásznak a levegőben, de nem hallok egy szót se. Most megint elborította arcomat a vér, ez is jó. A második páholysorba kell fölmennem, az még soká lesz, amíg én odaérek. Itt van a kezemben a keztyü és a zavargó hangok közepett enyhén, fájdalmas lendüléssel lódul neki lelkemnek a Coeur de Jeanette álmatag illata. Odafönt, a lépcsősikátor tetején nyüzsgő, tarka gombolyag közepén, kipirult arccal, félig nyitott ajakkal vár rám az asszony : — viszem a keztyüt.
Viszem a keztyüt. Neki is ilyen illata van, mint ennek a keztyünek itt — ó Coeur de Jeanette, te édes, te lágy ! Az ő mellének is ilyen illata van és ilyen illata volt az ő szemének is a sajgó, félhomályu szobákban. Vajjon mit kellene tenni most? Talán letérdelni előtte és megcsókolni fekete szoknyája szegélyét és zokogni, itt, a tarka, gomolygó, kavargó, ostoba sok ember előtt, mintha egyedül volnánk. Vagy szótlanul átadni néki léged, fekete keztyü, fekete lobogó — és visszatérni szótalan a párducok közé és lefeküdni . . . Vagy megcsókolni keztyütlen kezét, mint mikor egyedül ültünk a páholy enyhe homályán . . . régen . . . régen . . . tegnap.