— Nem ! — lihegte.
— Igen — hallatszott súgva, majdnem ugyanabban a pillanatban. Az ajkak megvonaglottak.
A nő felemelte fejét ; alulról látszott a biggyesztett, hideg száj. Még egy vonaglás — aztán egész testével elébeesett a férfi, fejét befúrta térdei közé — örvénylő és lihegő csipkefelhő boritott be mindent — a nő hirtelen kipattant és felsőtestét vissszavetette. Csipeje hullámzani kezdett : arca megnyúlt, szemei ködbeborultak és eltorzult szája egy rettenetes gőg hideg mosolyában hirtelen megfagyott, Arcába néztem : összenéztünk, én üresen és várakozva — ő torzan és rémületes vadsággal a mámortól, a dicsőség, szerelem és gyilkolás hármas mámorában, mely úgy lobbant fel körülötte, mint a tűzörvény. Mi ketten, mi ketten összenéztünk a férfi teste fölött.
— Elég — dörmögtem, pirulva és szégyenkezve — elég. Ez már igaztalan.
— Elég — mondottam újból. — Elég lesz. Esik a hó.
— Elég — mondtam én, sötét gyűlölettel — elég lesz. Hadd abba. En gyűlölt ellenségem, hazugság, hadd abba, Hadd abba, betegség. Hadd abba izgató és viszolygó lüktetésed, égő daganat a föld hideg testén, melyhez viszketve és viszolyogva újra meg újra hozzányúl a föld : — hideg test, melyre hó esik. Mikor gyógyulsz be ?
— Elég — orditottam arcába süvöltve és
