Oldal:Karinthy Frigyes - Esik a hó - novellák.djvu/29

A Wikiforrásból
Ugrás a navigációhoz Ugrás a kereséshez
A lap nincsen korrektúrázva


számitottam harminc éven át — ez szép munka volt.

Bólintottam.

— Ez szép munka volt : igazán — mondtam neki. — De most esik a hó. És most tégy úgy, ahogy szép és becsületes munka után teszünk : nyújtsd ki messze két görcsös karod és ásits hosszan és nyújtózkodj hosszan — és hunyd be csöndesen a szemed és légy boldog, hogy elfelejtheted ezt a munkát. Mert én most onnan jövök ahol szűkölve és nyöszörögve halnak meg a szerelemtől — és bizony mondom, hálával szorítsd meg a kezem, hogy nem bosszultam meg jobban, amiért nem láttál úgy, ahogy én mindjárt látni fogok.

Atléptem a páholy peremén, a kialudt csilláron keresztül : tapsvihar tört ki épen s egy pillanatig a felvert léghullámokon libegtem. Keresztülhuzódtam a szinpadon, ráfeküdtem egy mattselyem ellenzőre és megvártam. A kulissza mögött sörétarcú, plasztronos férfi állt, néhány lépésnyire tőlem : magas és sötét férfi, néhány lépésnyire tőlem. Valamelyik jelenés vége volt : s egyszerre, parfümös csipkék közt a kulisszák mögé suhant be a Szinésznő. Egy halk és suhanó mozdulat történt : megfordult, visszahúzódott, meglátta a sötétarcú férfit, aki keresztbefont karokkal fordult el, még mielőtt a szinésznő megjelent. Visszahúzódott, toppantott, megérintette, intett neki. Egy percre összevillantak : — a férfi riadva lépett hátra.