nem bírtam tovább a hőséget : sötét gomolyok viharoztak arcomba, szavam eltikkadt — öklömmel zúztam be a tetőt és kilöveltem magam az éjbe. Vihogó pacsmagokban kavargott a hó odakünt, átcsapódtam az utcákon, a szél nekivágott egy háznak, onnan feldobott a szembelévő torony tetejére. Hahó, halihó ! A hó koponyámba gyűrődött — süvöltve forogtam át felhőkupacokon, mezők fölött, hol éjben és hóban farkasok vonitottak utánam. Árnyékom végigesett a hosszú, hegybefutó félszigeten, túl a csúcson az óceánba lógott, melyen mint hideg libabőr, borzongott végig a vékony jégkéreg. Ellöktem magam — a túlsó oldalon egyszerre halvány s derengő napfényben felködlött Afrika karcsú körvonala — mikor utoljára visszanéztem még az Éj üregéből, a Gömb már messze rémlett alattam, ferdén libegve a sötétség végtelenében, kétoldalt, a sarkoknál, két fehér folttal. Két fehér folt, belefolyva a szürke és sárga tömegbe, simán és sikosan pörög s észrevétlen terül ki s nagyobbodik s észrevétlen közeledik két egyre nagyobbodó kör s végre középütt összeér.
Oldal:Karinthy Frigyes - Esik a hó - novellák.djvu/31
Megjelenés