Oldal:Karinthy Frigyes - Esik a hó - novellák.djvu/21

A Wikiforrásból
Ugrás a navigációhoz Ugrás a kereséshez
A lap nincsen korrektúrázva


lett, részegek kést mártogattak egymás testébe. Közbeléptem és rendre intettem a leghangosabbat, vállára tettem a kezem (emberrel ritkán vitatkozom, ők már rég nem értenek engem) és határozottan szóltam : elég. Csöndet akarok, esik a hó.

Hideg pászmákban fény hullott a köruti kávéház ablakaiból. Lehajoltam és ennél a fénynél vizsgáltam a havat : két centiméternyit emelkedett. Szép, puha, ondulózus takaró volt most már, sűrűbben libegtek a pihék és puhábban tűntek el a takaróba. Megelégedetten bólintottam és visszaléptem : egy öreg ember jött szembe, valami bankárféle volt s szuszogva de gőgösen és kidugott hassal fujtatott. Ujjnyi aranylánc a hasán, a szemei kicsik és kocsonyásak a vénségtől. Ékszertokot vitt és vastag szája a szinésznő nevét pöffögte. Háromszor is kellett intenem, mig észrevett. Megállt és hülyén nézett rám.

— Mit akar? — kérdezte.

— Semmit, — mondtam és levertem cigarettám széléről a havat. Esik a hó. Menjen haza és feküdjék le.

— Mit akar? — hebegte, fakószinűre vált arccal, szétesett ujakkal. Vállára tettem a kezem.

— Semmit. Nem érti ? Esik a hó. Igazgató úr nagyon sokat evett már : elég lesz már, igazgató úr. Nem szép maga ebbe a szép fehér hóba. Menjen haza és feküdjék le. Nem érti ?

Otthagytam. Nekitámaszkodott a falnak és gallérjába esett feje dűlledten meredt utánam: leesett ajka még leffegett, mintha kérdezni