nyiszegve nekifeszült. Poroszkálni kezdett, de én makacskodtam, futni kezdtem a ló mellett és beszéltem neki tovább. Ugyan, ugyan, te is futsz már. Valami csokrot, nagy csokrot cipelsz a Szinházhoz, mert premier lesz, a Szinésznő játszik. Ugyan, ugyan. Attól a pár ostorütéstől futsz úgy, nem szégyeled magad? Mit harmonikázol ezzel a sipoló tüdővel? Mit tremolázol ezen a négy vékony, patás pálcán. No, ugyan, no, feküdj már le szépen. Hő, te, hő.
A ló meredten, dülledve futott. Gyű, te, gyű, mondták neki, verték, jobban akart futni nálam. Hő, te, hő, mondtam, ostoba, ostoba állat. Elébe léptem, gáncsot vetettem neki, térdrebukott, aztán nyihogva kinyult a földön. Köréje álltak, nem akart megnyugodni, folyton rugdalt még. Birkóztam vele és hempergőztem a földön : dühömben sirtam, hogy nem akarja abbahagyni, végre benyomtam öklömet a torkába, akkor elcsöndesedett.
Ott hagytam a tömeget és lassan, nyugodtan végig sétáltam a boulevardon. Köd ereszkedett és az ívlámpák úgy égtek a ködben, mint fénylő gombolyagok : belül, koponyám tulsó falán halványan reszketett ez a fény. Fél hét volt, unatkoztam és kiváncsian kukkantottam be a kapuk alá. Egy sárga és didergő filozopter meglátott, arcomba nézett és megismert : — egy ideig sompolygott is utánam és motyogott valamit, csolorról, valami árokról, a szinházről, de nem fordultam meg, untatott. Befordultam egy mellékutcába, a kocsmába leültem. Verekedés
