Oldal:Karinthy Frigyes - Esik a hó - novellák.djvu/16

A Wikiforrásból
Ugrás a navigációhoz Ugrás a kereséshez
A lap nincsen korrektúrázva


mosolygott s megint zavarba jött. Ránéztem s fáradtan vártam.

— A cipőm, — mondta — a cipőcsokrom kioldozott megint . . . borzasztó . . .

Egy lépcsővel álltam feljebb. Lehajoltam és ő föltette lábát arra a lépcsőre. A csokornak két kioldozott végét fogtam meg s össze akartam hurkolni. De nem ment : nagyon lent volt a cipő két utolsó gombja s a szoknyát nem hajtotta vissza eléggé, Egy percig babráltam ezzel.

— Nem megy . . . hallottam idegesen és tűrelmetlenűl, magasan a fejem fölött . . . Hagyja, kérem . . . Lejjebb kellene . . .

Egy kicsit lejjebb hajoltam. A vér arcomba futott s felszaladt homlokomon. Csigolyám megroppant. Mi ez, mondtam s egy kicsit összeszoritottam a fogam.

Most majdnem a gombig tudtam húzni a csokrot. Már majdnem összekötöttem, de éreztem, hogy a másik vége ki akar csúszni ujjaim közül.

— Nem megy . . . hallottam újból.

Mi ez, mondtam. Nem tudom megkötni ? — és összeszorítottam a fogam. Egy centiméterrel kellett volna még lejjebb hajolnom. Állam mellemnek feszült. Sötét hullámok lobogtak lábaim felől : egy rettenetes vérhullám. Már akkor tudtam, mi lesz. Megpróbáltam, le tudom-e hajtani másik lábam, mely a lépcsőbe akadt. Kinyitottam a szájam . . . valami szánalmas dadogás nyöszörgött kifelé . . . kegyelmet