ez oly jó volt, oly csöndes. A bástya mögé kerültem le, a folyó túlsó partján. Eszembe jutott egy irás, melyben apámról olvastam. Akkor, a népek csatája előtti napon, amaz eszeveszett s végső robbanás előtt : apám itt e bástyafal megett sétált, úgy mint én, csöndes és megbékélt szívvel. Feljegyezték, hogy vörös volt az ég, alkonyodott s hogy apám a bástya túlsó végére érve, megfordult s percekig nézett szembe a lemenő Nappal.
Hat óra volt. Megfordultam, mosolyognom kellett. A bástya mögött vérvörös volt az ég s kemény körvonalakban váltak el a szögletekbe futó kövek. Az egyik kövön egy asszony állt és tipegve, aggodalmasan nézett maga elé. Talán félméternyi magasság lehetett, amin le akart jutni. Tanácstalanul nézett körűl.
Néhány perc múlva vettem észre. Odamentem és a kezemet nyújtottam. Fogja meg, mondtam.
Megfogta és leugrott a kőről. Kérte, hogy kisérjem végig a lépcsőkön és mig kisértem, beszélt. Férjéről beszélt nekem és valami hosszú, uszályos ruháról, amin sötétsárga szalag húzódik végig s melynek uszálya a lépcsőkön oly szépen folyik le, mint egy hullám. Tubarózsáról is beszélt, úgy értettem, hogy a tubarózsának az uszály végén kell lenni s a szoknya körül. Erről beszélt sokat s hogy a tubarózsából most már parfömöt is csinálnak.
A lépcső végén megállt, nyugodtan
