Oldal:Karinthy Frigyes - Esik a hó - novellák.djvu/14

A Wikiforrásból
Ugrás a navigációhoz Ugrás a kereséshez
A lap nincsen korrektúrázva


nyakát : neki dőlt háttal a rombadőlő falnak, nem hagyta magát. S még megmentett egy országot, ahol világra jöhetem.

III.

Huszonnégy éves koromban apámhoz hasonlitottam és nagyapámhoz. A szemeim és szemöldököm ama bányászé volt : szájam és homlokom apám holt képe körül kisértett. Magas hegyek közül, felhős országból kerültem vissza a városba és csak homályosan láttam az utat. Tudtam, hogy erdőkből, völgyek mögött, kőházak mögött feszülten leskelődnek rám szemek a ravaszul leeresztett szemhéj mögül és feszülten várják : mit akarok majd s mik a terveim. Magam is remegtem az akaratomtól s amaz ismeretlen s lappangó tettektől, melyek bujkálnak már bennem, tudtam róluk, hogy már ott vannak valahol csontjaim és húsom között. Féltem és idegenkedtem magamtól. Nem szerettem nézni az izmaimat: oly fenyegetően duzzadtak s vonaglottak a sikos bőr alatt. Mint megfeszült ijjat és túltelitett leydeni palackot : úgy hordtam magamat — kellemetlen és viszolygó érzéssel, elforditva a szemem.

Mikor a városba visszakerültem, ősz volt. Falvakból és tavak mellől visszatértek az emberek, az utcák bizseregtek, szikráztak a ruhák. Délután erősen kisütött a nap, kabátomat felküldtem és sétáltam én is. Untam magam és