valamellyike a felriasztott kopogó lelkeknek?
Avar megerősödék gyanujában az által, hogy noha a rozzanó félben álló malom, évek óta nem nyitogattatott a perlőfelek által; a kopogó lelkek erős hiedelmű babonája pedig, minden jámbor lelket – mert jámbor és „egyűgyü,” gyakran synonimek a világban! – távoltartott attól; még is az ajtó kulcslyukán némi csiszoltság látszék, mi gyakoribb nyitogatásnak vala jelensége.
A mint a malom ajtaja nyikorgva benyílt, Ambrus halványan rezzent össze, s csak szégyen, iszonyú kandisága, és attóli remegés, hogy künmaradtában, vagy visszautjában, még inkább négyszem közt találkozhatik valamellyik kopogó lélekkel, tartoztaták őt a hátramaradástól; azonban siete közepébe jutni a belépő caravánnak, hogy mindenünnen fedezve legyen. Benn nem látván egyebet rozzant garadnál, korhadt deszkázatnál, s egyéb efféle jelentéktelen avultságoknál, mindinkább bátorodék, igy okoskodván magában: ennyi érdemes férfiat – kik közé,
