vetemültség példányaival birhasson kedveskedni a regényiró phantáziájának; mi szükség hát regényét büzös, mérges növények herbarium vivumává alkotnia? Ha deritni vágyunk a viharos életet, mi szükség azt korom-sötétté boritni előbb, hogy végre lélekzet-könnyitésül egy derüfoltocskát vagy bárány felhőcskét csillogtathassunk elő? nem kivánatosabb-e megforditva, egészen derülteket állitnunk elő; s csak közbe-közbe, monotonia-kerülésül egy-egy kis borulatocskát, vagy bárány felhőcskét hajtogatnunk egünk azurjára? A phantázia, gondolnám, alkosson hidat ég és föld, ne pedig föld és pokol között; szépitse az életet nyájas sejtelmek és vágyak által, és ne keseritse, undokitsa el azt irtózatokkal és embergyülöletekkel. Lázas és nem alkotó phantáziának kell tekintnem azt, melly az emberi szivből, a pokolnak mártásos csészét csinál! Ha létezik nyomor embertársaink közt – mint létezik is elég! segitsem-e még képzeletem lancetájával is scarificálni a vérző sebeket? ha felebarátaim között találkozik elve-
