csa; miből gyakran az következik, hogy arányt tévesztve füzérében, a rosz szag jóval fölözi a kedves illatot, mi ismét a jobb szaglásuakkal fintorittat orrot. Ezt sejtve a jóakaratos regényiró, hogy a praedomináló rosz szagot előzze, s az elfintorodott közönségi orrot is ismét visszafintoritsa, jó bőkezüséggel inti meg füzérét – pézsmával, mellynek idegrázó ereje elhat szinte a velőkig. Igy jut csepegés alól csorgás alá!
És mégis, a regényiró marad az én emberem! s pályája azon kegyencz-ösvényem, mellyen kedvtelve és kedvtöltve lejtegetni óhajtnék. A Ding-an-sichnak rovására róvjam-e, ha némellyek vele visszaélnek vagy nem akadnak a nyitjára? Maga a pálya dicső! Ez az élet, miként én fogom fel a dolgot, egy mindegyikünk bölcső- és sir-közi utjára teritett vászondarab, mellyet a sors, fényes és gyászszegekkel vegyesen, körülményeinkhez szegezget. A jó akaratos regényiró fölfeszegeti a foglyozó szegeket, vásznunkat lobogó vitorlákul használja fel, phantazi-
