azon korcsmároshoz hasonlit ő, ki zamatos ó bor helyébe, ólomczukrost tesz fel vendége elébe. A jobb író tapogatódzik mint farkas-sötétes, s nem bir a közönségnek, vagy nem akar az időszerinti irodalmi divatnak izlésére akadni, erőt veszteget a jó Sisyphussal görgeti a sziklát! – És különösebben a regényiró, nyomott embere ezen kétélü szereplésnek. Midőn ez pályájára lép, derült mosolylyal és nyájas integetéssel áll előtte, rakott virágágy közepében, egy deli leányka; előző szivességgel szólitja fel őt, hogy szines és illatos virágiból, kény és kéj szerint szaggasson, s kössön tetsző füzéreket azokból. Szaggat is a regényiró szines és illatos virágot, kezdi belőle kötözni füzéreit; de a virágra s mindig csak virágra, miként véli, ráún közönsége – mert változatosság az emberi kebel frissítő ventilje – s hogy hozzája alkalmazkodjék, vegyit virágfüzére közé, azok számára, kik a nehéz szagnak baráti: rutát, az émelyt kedvelőkére, csodafát és belindeket, a bűzt óhajtókéra bürköt, és prüszkölni kivánókéra csa-
