A lány egy könyörgő pillantással kérdezte:
– Nem lehet másképpen?
– Nem lehet másképpen.
Már alkonyodott s Vidovics sietett. Egy puskalövésnyire voltak a vasuttól, de nem itt akart fölülni a vonatra, hanem a legközelebbi kis állomáson, ahol Mirát még senki se ismeri. Odáig kocsin jó háromnegyed óra s a gyorsvonat nem sokkal később itt lesz.
Kimentek a parkból az állomás elé s onnan egy vasuti szolgát küldött a podgyászáért. A Nemzeti Szálló nincs messze a vasuttól; mire a leány, a váróterem asztalán, megírta a búcsuzó sorait, a kocsi már készen várta őket.
– Ezt a levelet kilenc órakor vigye el a szinházhoz. Kilenc órakor, egy perccel se előbb. Értette?
– Igenis, értettem, – felelt a szolga.
Hajlott hátu, beteges, öreg ember volt; Mira arra gondolt: vajjon van-e leánya?
