Oldal:Ambrus Zoltán - Giroflé és Girofla.djvu/283

A Wikiforrásból
Ugrás a navigációhoz Ugrás a kereséshez
A lap korrektúrázva van


Amint megállott, egy önkéntelen mozdulatáról észre lehetett venni, hogy majdnem a karjai közé szaladt a vele szemközt álló hosszu embernek. És Vidovics újra látta a boldogságnak azt a kápráztató mosolyát, melyet e gyönyörü szempárban a jó Isten csak az ő számára fakasztott.

Hogy még kételkedhetett!

– Eljött! Eljött! Eljött! – suttogta Mira. Egyebet nem tudott mondani.

Vidovics olyan sárga volt, mintha vagy húsz esztendeje első segéd lett volna egy nagy droguistaüzletben s azóta most kerül először szabad levegőre.

– El kellett jönnöm, – szólt. – Nem tudtam el nem jönni. Haragszik?

– Nagyon boldog vagyok, – felelt a lány.

– Igazán? Igazán? – dadogott amaz.

Olyan hosszan néztek egymás szemébe, hogy a mellettök elsántikáló öreg úr rájok bámészkodott. Egy kis paraszt szolgáló pedig, amint futva haladt el közelükben, visszapislantott, vajjon ott vannak-e még? Csak