fonalát olyan gonoszul, hogy Atropos, türelmetlenségében, hamarább vágja el az összebogozott szálat, mint hivatása követelné. Ő teszi poltronná a hősöket és silánynyá a félisteneket. Ennek a démonnak minden szava aljasság.
Vidovicsnak ez a silány kis démon egy igen bolond gondolatot vert a fejébe.
– Vajjon szeret-e igazán? Vajjon nem kacérság volt-e, amit szerelemnek képzeltem? Vajjon nem azért mosolyog-e rám, mert úgy találja, hogy férjnek elég elfogadható vagyok? Aki így tud komédiázni, meglehet, velem is csak komédiát űzött. Hogy szível, elhiszem; de vajjon úgy szeret-e, ahogy én szeretem őt: minden csöpp véremmel, minden gondolatommal, egész lázas lelkemmel?! Nos, meg fogom tudni, hogy igazán szeret-e!
Eddig soha se jutott eszébe ez az őrültség; most egész éjszaka nem tudott miatta aludni.
S makacsul ismételgette magában:
