Vidovics ritkán látta Mirát a nézőtérről; csak nagy kérésre hallgatta végig egy-egy nagyobb szerepét, amelyet Mira mindig neki játszott. Ilyenkor is bántotta, hogy a szinpadon kellett látnia, ahol mindenki gyönyörködhetett a mosolygásában s ahol Mira mást mondott, mint amit gondolt. Ezt a zavaró érzést Vidovics soha se tudta teljesen leküzdeni s azért, ha Mira énekelt, rendesen ő is a szinfalak között volt. Itt azt hallhatta tőle, ami csak neki szólt s ami ennek az édes kis leánynak jutott az eszébe, nem pedig valami verselő pimasznak; s ha közben Mira egy párszor kiment a szinpadra, Vidovics ebben csak egy kellemetlen kötelességnek a teljesítését látta, amelybe bele kell törődni, de amelyet megszokni nem lehet.
Ez magyarázza meg, hogy most, amikor hosszabb idő multán a szinpadon pillantotta meg azt, kihez annyi édes emlék fűzte: Mira másnak, újnak tünt föl előtte. A párját várta, aki szenved, mint ő s egy
