lett, „igen“-nel és „nem“-mel felelgetett, ha kérdezték, szeliden, mint azelőtt, mikor még nem vették el az eszét, de végtelenül búsan, mint aki kötelességből elhatározta, hogy el fog viselni valamit, ami megmásíthatatlan.
Olyan bánatos, olyan fakó és olyan hangtalan volt, mint egy beteg kanári.
– Ez a lemondás időszaka, – szólt magában Lola, aki igen sok angol regényt olvasott s emberismeret dolgában tizennégy esztendős kora óta tekintélynek tartotta magát. – A kriziseknek már vége; következik: a csöndes megadás. Két hét mulva már mosolyogni fog. Eleinte egy kicsit szomoruan fog mosolyogni, de ne legyünk türelmetlenek. Egypár jókedvü ember ismeretsége nemsokára befejezi a kúrát s őszre majd csak elfelejtjük a berényi Céladon kackiás bajuszát…
De Lola korán örült.
Egy este, mialatt Mira a Rip Van Winkle Lisbeth-jét énekelte, Lola a szinfalak között beszélgetett az igazgatóval.
