– Hol jár az eszed? Olyan vagy már, mint a penészvirág, – szólt Lola.
Nem felelt. De azután is minduntalan besurrant a kapus fülkéjébe.
– Kérem szépen, nem jött levelem?
Napról-napra félénkebben, napról-napra halkabban kérdezte s kérdő kis arcocskája napról-napra sápadtabbnak és kisebbnek tűnt föl a kapus előtt. Utóbb már csak a tekintetében égett a kérdés:
– Nem jött? Ma se jött?
Végre nem merte kérdezni többé.
Alig két hét alatt nagyon megváltozott. Az arca megfakult, a tekintete elbágyadt s olyan csüggedten járt az utcán, mint egy kis öreg. Mintha a hangja is veszített volna a csengéséből. Szótlanul végezte a dolgát, készségesen engedelmeskedett a rendezőnek, a karmesternek, Lolának, egész környezetének, de mint egy szomoru, jó kis gyermek, aki az intézet komor falai közt folyvást az elhagyott rétre gondol. Otthon naphosszat elüldögélt valami kicsinyes női munka mel-
