elbujnak, mintha örökkön az utcán látják őket. S minél közelebb jutottak ahhoz a naphoz, melyet a szinlapok a végbúcsu napjául kiáltottak ki, Lola annál nyugodtabban tekintett a jövő elé. Mirának a komolysága és búsongása eloszlatta az aggodalmait s már szinte irigyelni kezdte hugától ezt a kedves és jelentéktelen románcot.
A másik kettő élt az engedelemmel abba hagyott minden titkolózást. Nem tárgyalták szomoruságukat a többiek előtt, de nem is törődtek vele, hogy mit gondolnak róluk.
Természetesen csak nyitott ablakok és kitárt ajtók mellett láthatták egymást. Jártak-keltek körülöttük, és néha beszélniök kellett, a galéria kedvéért. Ilyenkor mindig ugyanazt a tárgyat fejtegették.
– Mondja, édes kis Mirám, – szólt Vidovics, – tegyük föl… Tudja, csak azért kérdem, mert minden érdekel, amit gondol… Ha egy nap, nem, nem mondom, hogy elvesztené a hangját… igen, ez borzasztó volna…
