A lap nincsen korrektúrázva
XI.
Ekközben rohanva közeledett az óra, amelyben el kellett válniok. Már csak egy pár napjok volt. Számlálták: öt nap, négy nap… s aztán nem látják egymást többé.
Egyre halkabban, egyre gyöngédebben s egyre kevesebbet beszéltek.
De minduntalan együtt voltak, amikor lehetett; s ha ajkukon megszakadt a szó, beszélt a szemök. Úgy nézték egymást, mint ahogy a kedves halottunkat nézzük, akire nemsokára ráborítják a koporsó fedelét. A szem nem tud betelni az elköltöző látásával; mintha föl akarná színi, mintha örökre magához akarná ölelni a drága vonásokat. Aztán szól hozzá: üres, tehetetlen, hiábavaló búcsuszavakat.
