– Itt hagytam önként, – pirongatta maga-magát, – itt hagytam hideg, nyugodt lélekkel, hogy akár ne is lássam többet. Megvoltam nélküle vagy tíz napig, bár semmi igaz okom nem volt rá, hogy kerüljem; másfelé jártam, car tel était mon plaisir. És most alig tudom megvárni ezt a pár percet!… Pedig semmi sem történt azóta; éppen semmi. Egy párszor eszembe jutott az arcocskája s néha azt kérdeztem magamtól: vajjon gondol-e rám? És egyre sűrűbben kérdezgetem magamtól ezt az ostobaságot. De hát végképpen elment az eszem?!… Eh, mikor jön már?!…
Végre megjött.
Lassan, kissé elgondolkozva közeledett. A pillantása szórakozott volt s látszott az arcán, hogy rosszkedvü. Az öltözőjéhez támaszkodó embert nem vette észre.
Vidovics, mintha tréfálna, útját állotta s megfogta a kezét. Aztán halk, gyöngéd hangon azt kérdezte tőle:
– Ismer még?
