Néphagyomány (Magyar mythologia)

← Nyelv

Magyar mythologia szerző: Ipolyi Arnold Néphagyomány.

Külföldi mythologiai irodalom →

     De ha már mind ezekben a mythologiának, mint Grimm mondja, csupán egyes tagjai és csontvázai maradtak csak fel; melyek ugyan egészen ős eredetökig felvihetők, de e mellett életnélküli, holt, darabos töredékek, addig az élő néphagyomány soha meg nem állapodó folyama, elevenen beszéli atyától fiúra mind azt, mi a legrégibb időktől fogalom világában feltűnt, mi által még a legősibb korral s annak vallási számos képzeteivel is folytonosan összefügg. — Innét tárgyunk egyik fő kútfője egyiránt az élő néphagyomány: a rege, monda, mese, népdal, népszokások, erkölcsök, babonás hiedelmek, előitéletek, különös népies szólások, példabeszéd, közmondás.
     A néprege, monda, mese, népszokások, babonás hiedelmek, különösen azon dús bányák tehát honnét még a magyar mythologia ismeretére nézve is a legtöbb s legbecsesb anyag hozható fel. — Kétségtelen, hogy népünknél még maig majd nem minden régi kerékvágásában maradt; ha a századok vájtak is ebbe vagy amabba egy új vonást, szokásai, öltözete, eledele, gondolkozása, természeti világnézete még nagyobbára legalább a régi, ha bár vallását itt ott kétszer is, urát, lakát st. külső körülményeit számtalanszor váltóztatá; de ismétlem: sajátságos ősi fogalmaiban alapuló világnézete maig a régi, az mint volt századok előtt. Épen úgy hisz még mindig, ha bár félszegen is olykor s kételylyel — de igy hitt csak régente is — minden bűv, varázs s kuruzsban, híven megtartja babonáját, rettegi a boszorkányt, lidércet, garaboncos st. hatalmát, erejét; tart az elátkozásokra, igézésekre st. Ezen hit s világnézete teszi a monda, rege, mese alapszövegét is, s ezek ismét e hitnek mintegy bibliáját, vagy inkább szóbeli hagyományát, tanait, mysteriumát foglalják magukban. Ha ünnepe egy felét mai vallásának megszentelé, úgy a másik felét — hol még eredetibb, népies s nem csupán a dolog s korcsmában lakás közt felosztott élet otthonos — ezen mesék és mondák nyugalmas s áhítatos hallgatásával, vagy el- s utánmondásában tölti el, s köznapon a munka s fáradság közt, hol szerét teheti, véle deríti fel eszmevilágát. Majd ismét időnként s alkalommal ezen képzete, már nagyobbára feledve bár és elsimítva, új nézetek, új vallása megé buj, vagy a gyakorlati élet hasznára magyarázott alkalmazással, nyilatkozik egyes előitéletes, babonás hiedelem, szokás és erkölcsökben; melyeket nagyobbára a köznép fölé emelkedettek is egyszer beszíva, nem egy hamar tudnak elhagyni, de még kevésbé tudnak magoknak róluk számot adni összes palástoló magyarázataikkal. De soha sem is fogjuk ezeket megérthetni és magyarázhatni, ha csak vissza nem visszük a szűk távol ereiben eláradott folyót eredeti medribe, vissza kútfejéhez a pogánysághoz, melyből az eredt s maig fenmaradt, mindinkább kimúlólag ugyan már, s egészen igénytelenül, de még is folyvást ellentétesen, a mai kinyilatkoztatott, s a felsőbb lény eszméje mint a világróli viszony felől felvilágosító vallás és okozatos tudománynyal, mely mellett konokul ápolja, vagy csak megtartja saját világnézetét, bár sokszor érzi annak elégtelenségét, sőt oktalanságát, s a valótóli csodásan eltérő voltát; azért mitsem is követel számára, sőt titkosan rejtegeti azt, mintegy átallva, szégyenelve magát érte; de kedves neki még is mintegy saját fogalmaiból kifejlett, képzetében gyökeredzett eszme, azért egy könnyen ki sem irtható, nem, különösen annálfogva is, amennyire egészen igénytelen; s még akkor is, midőn már a felvilágosodás sugaránál minden becsét veszti, rá nézve mind képzetdús visszaemlékezés kedves a sanyarú való ellenében, így, hogy ma a mese a felvilágosodásnak bele vegyülő gúny vonásával is még oly érdekes. Sőt olykor ha a nép embere azt megtagadja fenhangon, különösen a gúnyolódni vélt felvilágosulttal szemben: hogy „nem hiszi bizony ő azt a boszorkányt, lidércet st. úgy bensejében remeg még is mint a renegát, s fartatva megvallja : hogy „bizony sokat hallott ő is, itt is amott is, mint volt, mint történt, s hogy lesz valami a dologban,” míg végre így a dologra terelve csak hamar rá jő, hogy bizony ő is látta, tapasztalá ezt meg amazt. — Látni kell azonban, ismerni s hallani ezen hiedelmek st. különös ápolóit, vagy inkább ápolónőit — eltekintve bár a kuruzslások s bűvölésekbőli gyakorlati hasznuktól — mikép e mondákat, hiedelmeket a sokszori buzgó elbeszélés st. által tökéletes hitökké tevék. A sajátságuknál fogva már, hogy ezek a valódi világ s róla felvilágosító positiv vallás és tudománynyal ellentétben vannak, igen természetes, hogy azoknál, kik e tekintetben homályos és gyenge tudattal birnak, mely a közönséges tünemények megfejtésére sem elégséges, mint a köznép s gyermekeknél — igaz a legéletteljesbb két elemben — leginkább otthonosak. — Itt még csak a fentebb elejtett szavakra térek vissza, ne hogy azok félreértessenek, hogy a rege, monda, mese mintegy a régi pogány hit bibliáját, vagy inkább hagyományos tanát teszi. Mit természetesen nem úgy értek, mintha abban az illető pogány vallás ne talán formulált ágazatai volnának letéve, vagy csak némileg ki is szemelhetők, ha t. i. sok ily pogány mythos csak ugyan birt is volna ily hittannal, miután tudjuk, hogy ezen esetben is a mélyebb tanok vallási mysteriumokként kevés avatott papokra szorítkoztak; azok tére tehát legkevésbé lehetett a szállongó mese; de úgy értem, hogy a monda az őskori világnézetnek nyoma, elvegyülve a régi vallási magyarázatok, képzetek hagyományával, mi által benne azok symbolistikája, dogmatikája és morálja is helyt foglalt; miről mindenki meggyőződhetik, ki csak kevéssé mélyebben ereszkedik ily termékek mythologiai vizsgálatába; világosan fogja bennök látni a főbb lényi személyesítéseket, a jelvies alakokat, nagyobbára bizonyos átok, bűnsúly s vezeklés, meg megváltásróli dogmatikai nézeteket, s különösen egyikben sem fogja nélkülözni az erkölcsi eszmét, a rosz ellen küzdő s a felett diadalmaskodó mondahős alakjában. Ennél fogva ma már a tudósok rájuk nézve jó formán annyira tisztában vannak, hogy azokat eposi elbeszélő elemben alakított ősvallási hitnézetek, elveszett régi mythosok töredékeiül tekintik. Valamint, hol még bővebb mythologiai emlékek fenmaradtak, azoknak ezekkeli világos összefüggése nem egy helyt kimutattatott (l. Grimm k. u. hausmärch. előszavát, hasonl. Schott valach. märch.). A nagyérdemű két Grimm volt e téren szinte az első, kik a német monda, rege s mese gyüjtése s tárgyalásával a legbecsesb eredményeket eszközlék, mert előttök azok csak selejtesen, mellékes litteraturai célokból nyertek a romantikusok által felületes méltánylást. Ma, midőn már e studiumok is teljes méltánylásra emelkedtek, Europa minden népei, sőt egy maga németország minden kis tartománya zugából számos kimerítő gyüjteményeket birunk, míg nálunk erre nézve is szinte csak most tétettek az első lépések.
     Mi már ezen gyüjtések összeállítása (mit már szinte Grimmék megtettek a k. u. hausmärch. 1819, 3. kiadása 3 kötet) vizsgálatábóli eredményeket illeti, első tekintetre általános találkozásuk és hasonlatuk tűnik fel, a legkülönböző, egymással épen nem, vagy alig érintkezett népek közt ép úgy, mint a szomszédosan érintkezőknél; míg másfelöl ismét mélyebb vizsgálat nyomán mindenütt eltérőbb sajátságos vonások is egyiránt mutatkoznak. Mi sajátinkat illeti, azok ezen mind két tulajdonságot osztják, egyfelöl teljes hasonlatosságot mutatván az e nemű német, szláv, román, francia, olasz st. mesékkel, míg másfelöl birnak kitünő mély, sajátságos, eredeti vonásokkal is (l. már ezt szinte Grimm által az akkor még egyedül ismert Gaal által közlött magyar mondákról felemlítve); s amint már szinte előttem is észrevétetett, s általam a legmélyebb részletekig bebizonyítható, sokkal élénkebben találkoznak a többi europai népek mondáinál a keletiekkel, ámbár ma már ezeket csupán átdolgozott feljegyzésekben, mint péld. nagyobbára az ismeretes ezer egy éjszakai elbeszélésekben st. birjuk. Az összes gyüjteményeknek általában szoros vizsgálata s a mieinkkeli egybevetése után, valamint a szlávnak adom benső dús tartalma s kimerítő sokoldalúságára nézve az elsőséget, bár mennyire kevésbé van is az még kiaknázva a többinél — mi kétségtelen a szláv nép ismeretes kitünőleg élénk vallási érzetéből volna magyarázandó — úgy a magyar mondában kiváló mély ős világnézet s eredeti alap jelentkezik, különösen személyesítései s jelképeire nézve. Ezután tehát a mindenütt egyiránt feltünő hasonlatosságnál fogva, a puszta elkölcsönzésről szó ismét nem lehet, az itt ismét üres kérdés, s értelme szinte csak az ős eredetbeni találkozásban lehetne, honnét egyedül volna az alapelem közös eredete származtatható. Az ugyan azon egy törzsű fa ágai mindig hasonló gyümölcsöt fognak teremni, ha bár az majd teljesb, majd törpébb, pirosabb v. halaványabb lesz, amint a napnak, kedvező v. mostoha éghajlat befolyásának volt kitéve. S ámbár a későbbi érintkezés, találkozásnál fogva az elsajátítás és elkölcsönzésnek egyben is másban is, különösen az alakításban, itt is amott is helye lehetett, még is mindig nevezetes s figyelmet igénylő jelenség marad, hogy épen az elzártabb félreeső helyek, a tiszta eredetiségökben fenmaradt, elvegyüléstől megőrzött lakók tájékain legbővebben foly az eziránti hagyomány. Ha magára saját rege s mese hagyományunkra átmegyünk, ennek, mint már szinte előttem észrevétetett (Henszlmanntól l. a.) két harmada azonos volna a többi hason idegenekkel (természetesen nem csupán a német és szlávval mint mondatott, de egyiránt péld. az olasz Straparola, Pentamerone a francia Perrault féle st. gyüjteményekkel, mint a keleti 1001 éjiekkel, a hindu és perzsa regékkel) és csak egy harmada birna látszólagos eredetiséggel; miért azonban nem következik, hogy ha még oly közel kéznél áll is, azoknak, valamint összes népszokásaink, babonás hiedelmeinknek st. a szláv s némettőli származtatása. Mert a mellett, hogy így a vég elemben egy népnél sem fognánk megállapodhatni, miután mindenütt a hasonlat előkerül, s így mindegyik elkölcsönözte volna mástól, de végre kitől? — ezen felül, nálunk különösen, soha sem tudom belátni, eltekintve minden nemzeties érzettől, az e féle állítások következetességei, miután a történet nem csak azt bizonyítja, hogy nemzetünk politikai tulnyomósággal aláveté, magába felvéve ama hatalmas szláv s germán nemzetségi töredékeket, melyeket mai honában talált, vagy melyek abba később bevándoroltak, minél fogva azok a magyarénál fensőbb nemzeti önérzetre emelkedni soha sem tudtak; de e mellett még az élet is mutatja, hogy szokásait, erkölcseit, ruháját, viseletét, zenéjét, gyakran nyelvét is elfogadtatá; a régi előbbi helynevek helyébe új helyneveit tevé, a helybéli ősi emlékeket, saját újabb nevezetesb történeti mondáival váltá fel, s mind ennek általános, tartós, kétségtelen elismerést eszközölt. Ki fogja hihetni ily erély élénk jelenségei mellett, hogy akár oly lélekszegény lett volna népünk, hogy mind amaz kellékekkel: nemzeti ős vallás hagyományok, dal, költészettel st. nem birt volna, vagy pedig, hogy épen csak azt, mire valóban legkevésbé volt szüksége, mire sem külsőleg, sem erkölcsileg kényszerülve nem volt, s mit csak valódi vizsgálat s fürkészet nyomán tehetett volna, hogy mondom e népeknek épen legtitkosb s érthetetlen eszmemenetét, meséit, mondáit, babonáit st. eltanulta, s a legvégső részletekig oly teljesen magának eltulajdonította volna. De miként e hazában s polgári életében csak magának a magyarnak van még ős hagyományon alapuló nemzeti története, valamint a hon minden, még a magyar nyelvnek ma idegen vidékei, helységei is, a magyar név, vitézség, uraság st. emlékéhez kötött mondákkal birnak nagyobbára, úgy kétségtelen bizonyságul szolgálhatnak, hogy népünk az ős hagyomány többi bővebb részleteivel is birt. Ennyit véltem itt e kútfőnkre nézve általában és különösen sajátink tekintetéből elmondandónak, miután a tárgy még nálunk nagyobbára ismeretlen^[1].
          A következőben adom már ezen kútfők átnézetét:
     I) A mesére nézve
          1) Gaal György, märchen der Magyaren. Wien 1822, első s máig egyike még e nembeni legbecsesb gyüjteményeinknek; a szerző úgy látszik Grimmek igyekezetei nyomán indult meséinket megismertetni (l. előszavát), egyiránt azonba a Musaeus féle előadási modorban akarván azt az olvasó közönség számára érdekessé tenni, többeket egy egészszé összekötött, s néhányat nemével a viszás szeszélynek dolgozta fel, mit amint már Grimm (l. összhasonl. 3 köt.) megró, úgy a sajátságos jeles magyar mondai alapot méltánylólag emeli ki (id. név és lap számmal).
          2) Gr. Majláth János, magyarische sagen und märchen. Brünn 1825, utóbb bővítve két köt. Stuttgart u. Tüb. 1837 (idézve név s lap számmal, hol a kötet szám áll, ott a második kiadás értetik). Vegyes mese, rege, és ezek kidolgozott elbeszélésekben is.
          3) Erdélyi Ján. népdalok és mondák, a Kisfaludy-társaság megbízásából 3 köt. Pest. 1846—48; toldalékul a népdalokhoz összesen 32 mese és 3 rege, köztük néhány varians; nagyobbára, különösen az első s harmadik kötetben lévők igen becsesek (id. rövidítéssel: népd. köt. és lap számmal).
     Egy kettő itt ott elszórva folyóiratainkban jelentéktelenebb, miután eredeti kútfőjökről bizonyosat nem tudunk; hasonlón szinte néhány kalendariomi s népkönyvi ponyvairodalmunkban, melyeket a hol értem onnét idéztem. Ez az egész mesei irodalmunk.
     II. A regére nézve, bár az bővebben foly mindenfelől, gyüjtemények tekintetében még ennyi sem történt. A feljebb említett Erdélyi s Majláthnál előkerülő egy kettőn kivül, első e nemű gyüjteményünk:
          1) B. Mednyánszky Alajos, erzählungen, sagen legenden aus d. vorzeit Ungarns. Pest 1829, a szerző által szedett s nagyobbára Vág utazásában, meg b. Hormayrral kiadott Taschenbuch f. d. vaterländ. geschichte 1820—30, 10 köt. közzé tett, remek feldolgozásban előadott regék összes kiadása. A tekintetnél fogva, mennyire azok nagyobbára hazánk felsőbb szláv vidékein szedvék, azok sajátlag magyarországi szláv regék körébe tartoznának; azért itt figyelmeztetni akarok még is a már előbb érintett jelenségre, hogy azok, ezen helyek, várak st. magyar birtokosai, urai, hősei családjaival szorosan összefüggvén, nyilván mint annyi más nemzeti hagyomány, inkább a nemzeti családok, mint sem a nép közt fenlévő traditiók; maga a szerző is regéi többhelyén (péld. 48) utal a magyar életre, mely itt honolt, midőn a zavaros időkben, a nemzet legeredetibb családjai nagyobbára ott vőnek székhelyt s tartának magyar udvart. Ez irat folyamán át nem egyszer lesz alkalom e regék ily családi hagyományok körül forgó jelenségeire utalni; miért eleve itt mindenkorra megjegyzem, hogy általában a felhozott e köri s vidéki mondákban az elmondott nézetektől vezéreltetve jártam el. Alkalmazható ez:
          2) Pulszky Fer. előbb az 1840 Athenaeum 2, 11 és 1840 Emlényben kiadott néhány regéire; utóbb újabbakkal bővítve Pulszky Teres. Tagebuch és Erzählungen kiadva. Első közlésük alkalmával a szerző máris egyike volt az elsőknek nálunk, ki a regék mythosi jelentősége felmutatásával járt el.
          3) Tompa Mih. népregék és népmondák (2 kiad.). Pest. 1846, költőileg feldolgozva; köztük sajátlag csak egy népmonda (a mese a javor fáról) a többi rege. A cél nem annyira a rege gyüjtés, mint annak művészi előadása lévén, nehéz a valódi eredeti rege s a hozzáadott költői vonások teljes kiismerése, miért természetes, hogy használatukban az ovatosság ennek többnyire felemlítését megkívánta.
          4) Nem különben voltam még egy pár hason nyomot tartalmazó igyekezetekre nézve, minő például Lisznyaitól Palóc dalok (más kiad.) Pest 1852, hol nehány igen becses regei st. nyom mutatkozott. Mennyire nyerne ez nem csak szépirodalmi, de tudományos becsében is, ha az eredeti alapot kijelölve birnók. Ide tartoznak ismét számos prósai s költői feldolgozások szétszórva irodalmunk különféle lapjain, melyek lelhelyük szerint idézvék.
          5) Különösen figyelmeztetek még azon, szinte többnyire csak mellékesen vett regéinkre, de melylyek több hűséggel egyszerű rövidségükben, mint egy kútfejük s lelhelyük mellett, nagyobbára az illető helyek, történeti személyességek és tények leirása kíséretében, melyekhez tapadnak, felhozvák. Ilyenek már egyik legdúsabb tára, magy. históriai tudományunk nagyérdemű őse Bél Mátyás: notitia Hungariae novae hist. geogr. Vien. 1735—42, 4 köt. műve (azon felül az egyes kéziratilag fenmaradt részei is, melyekhez hozzá juthattam); a szerző ezen vonásokat, mint a kor s nép jellemzésére legbecsesb adalékokat, nem csak teljes méltánylással felismerte, de azok előadása s visszatükröztetésében korát tekintve felülmulhatlan; bizonyára kétszer annyit s tárgyunkra még sokkal érdekesbet veszünk tőle, ha az ezek gyüjtésében fáradhatlan férfiú nagy munkáját amint tervezte bevégezheti, különösen honunk alsóbb magyar vidékeit illetőleg. Utánna csak némit adtanak Szirmay not. com. Zemplin és Ugocsa vmgye. leirásában, meg ami Hungaria in parabolis iratából ide vehető. Bővebben érinték e mellett a népszokásokat inkább Bartholomaeides not. com. Gömör. Leutschoviae 1808, és Csaplovics gemälde v. Ung. 2 köt. Pest. 1829, meg Ungarns vorzeit u. gegenwart. Presb. 1839. Kevesebbet vagy épen nem méltánylák a tárgyat többi idegenebb szellemű föld- s helyiróink (p. Bredetzky st.); míg az újabb nép- s helyismei irodalom azt már határozottabb körén kívül lelte, mellette azonban a régiségtudomány sem tett e tekintetben semmit. Legújabb becses kivétel Kővári, Erdély régiségei. Pest. 1852, ki a helybeli néphagyományra különös tekintettel volt (nem gondolom azonban, hogy azzal Erdélyre már minden kimerítve volna, újabban Erdély ritkaságaiban — mi eddig kezemhez nem jött — értesíttetem folytatott adalékokról, és Kriza is bővebb közléseket igér. Kővári regei históriai magyarázatait a mű folyamán fogom mythosi alapjokra visszavinni). — A többi ismét mindenfelé szét szórt egyes adatokból áll, minők bőven szedhetők egyes év- s emlékiratainkban már, mint péld. Chronicon Fuchsio-Lupino-Oltardinum; Kraus (mag. für Siebenburg. gesch. 2. 209); Cserei st. historiái s emlékiratai; befoglalva ide összes irodalmunk, tudományos s egyéb folyóirataink, melyekben hol mire találtam, lelhelye szerint idéztem, (sőt külföldieket is, mint Hormayr Archivját, Taschenb. f. vat. gesch. több, gyüjteményeikben meg nem jelent, közlés Mednyánszky s Majláthtól).
     III. Népszokásaink st. gyüjteményét eddig még egyes adaléki kisérletekben is alig birjuk. A már előbbi rovatokban említett egyes munkák, mint Bél, Szirmay s különösen Bartholomaeides, Csaplovics úgy Mednyánszky i. h. közleményei a régibbre nézve az egyedüli kútfők. Utóbbi egy nevezetes kézirata is „Sammlung abergläubischer meinungen u. gebräuche des gemeinen volkes in den thälern des Rokos 1823” használatomra állott (id. számai szerint). A többi hasonlón utazási leirások, folyóiratok közleményei, népismertetésekben st. merülnek fel, s onnét idézvék.
     IV. Népdalainkat azonban máris, ha talán nem is egészen kimerítve, de elegendő teljességgel, s méltólag is felmutatva birjuk Erdélyi feljebb a meséknél idézett munkájában.
     V. Még inkább közmondásainkat s példabeszédeinket, melyek már régtől — a méltatlanul mellőzött többi mellett — különös figyelemben részesültek. Onnét 1583tól, midőn első gyüjteményükről: Csimor, Libel. adag. ungaricor Bartfán, van tudomásunk, folyvást s egyiránt az irók, mint már Pázmány és Benicky, a lexicographok, mint Molnár és Kresznerics, és számos gyüjtök által, mint Kis-Vicai, Rajnis, Faludi, Molnár Fer., Noszkó, Szabó D., Szirmay, Dugonics, Ballagi és Erdélyi — gonddal ápoltattak. Itt a magyarázataiknál fogva is becsesb utóbbi gyüjtemények, mint Szirmay, Hungaria in parabolis. Budae 1803. Dugonics, példabeszédek. Szeged 1820. Ballagi, magy. példabeszédek. Szarvas 1850. és Erdélyi, magy. közmondások. Pest 1851 — használvák, ámbár a tárgyamra illőt, hol ezeken kivül másoknál előjött szinte felszedtem (a gyakori idézésben Dugonicsnál: D. lap s kötet szám, Ballaginál B. és Erdélyinél E. és a sorszám jelelésével élek, a közmondás rövidítve km. jő elő).
     VI. Mindnyájához járult még néhány népkönyvi u. nevezett ponyvairodalmi termék használata, mint azok népünk házaló historikusainál fellelhetők (így nevezi a nép máig ezek árosait). Ámbár alig tehettem valami becsesre s keresettebbekre szert, melyeket különösen nyomoztam; utóbbi időkben ezek, mint mindenfelé értesültem nagyobbára eltüntek, s a nyomdáinkból ma helyökbe adottak tárgyunk tekintetében minden becs nélküliek. A régibb e nemű itt használtak közöl felemlíthetők: Argilus királyfiról és egy tündér szűz leányról, Stielfried krónikája (l. III cikk), Ludas Matyi, Angyal Bandi, Zöld Marci, Ördög és Zsidó, Fonyók históriája, Pestis és Kolera, Vőfény kötelesség, Násznagyok köszöntése, Tarcsai Bende, Kádár Vitéz, Ceglédi István st.
     VII. Itt számolok végre saját gyüjteményemről. Semmi sem állott előttem munkálatom kezdetétől fogva élénkebben, mint a tárgy ezen kútfőinek a nép körébeni keresése, összegyüjtése; egyrészt, hogy az eddigi szűk anyag bővítessék, másrészt, hogy annak valódilag léteztét, eredetiségét st. saját teljes meggyőződésemre megalapíthassam. Ösztönöztetve már szinte az emlékektől, melyek gyermek koromból viszhangzottak, hogy azokat még feleleveníthessem, a feledtet újra felleljem, kiindultam a gyüjtésre, s erre nézve az idő folytán megtettem mindent mi csak erőmben állott, saját járás kelés, utazásaim, tudakolásaim, barátok s ismerősök közremunkálásra felhivása által; s habár ez 10 évi fáradság s temérdek költségbe távolról sem került, mint Gaal azt gyüjteménye összeszerzéséről egykor állíthatá, s bár legtöbb fáradságos lépésemnek semmi vagy csak igen csekély sükere volt^[2], még is a kisebb részben, mit magam igyekezete és barátim segedelmével összehozni sükerült, nem csak meglepő, új s nyomós tartalmára nézve számos részleteiben, mint azt az olvasó észreveendi, de e mellett számra nézve is a rege, mese, szokások, babonás hiedelem st. köréből három száz számot fölül halad, ide számítva természetesen a már ismeretesek gyakran igen becses variansait, kiegészitőbb bővebb mellékvonásokat st. Mind a mellett ennek felvételében úgy jártam el, hogy sajátimat, ott hol már hasonló kiadott a közbelátásra volt, annak mindenkor alárendeltem, s csak hol az által az ismereteshez kiegészítő új vagy fontos mellék vonás járult még a variansban, hoztam fel azt mellékletül vagy kiegészítésül, mi által ekkép a kritikai kelléknek véltem eleget tenni; ámbár már másfelül mindenki beláthatja mennyire erősültem ily találkozásoknál vizsgálatimban és itéletem általánosb alakításában. Mit ezen fölül újat s adalékul, mi nem kevés, gyüjteményemből felhozok, azt röviden a gy. (= gyüjteményem) kezdő betűvel, s gyüjteményem illető számával idézem. Mitsem tennék itt ismét szívesben, mint ha a nyilvános hála szavai mellett, a nehány ügybarát nevét teljesen adhatnám, kik a dolog méltányló felfogásánál fogva, ennek véghezvitelére segéd kezet nyujtának, s eléggé meg nem hálálható készséggel gyüjtésemet elősegíték. De nagyobbára ebben még itt most engedelmük ki nem volt egyrészt eszközölhelő, másrészt az elbeszélő szerény ismeretlen falusi lakosok, földmivesek, vénasszonyok, sőt gyermekek nevei felemlítésével, kiktől ezek nagyobb részt vétettek, kellene eljárnom, mi a mint itt egyrészt hasztalan, miután azáltal a kritika nyomukba jőni nem fog, úgy helyén vélem majdan e kimutatást akkor, midőn ezen részletek egy teljes magyar rege- és mese-könyvi gyüjteménybe átmenendnek, melynek egy jó része nálam ez ohajtás sükerültére készen áll. Addig is legyen minden tiltakozás dacára is kezesül egy két név megnevezve, mint Pajor István, kinek népdali becses gyüjteményéből a közönség a népdali gyüjtemény egy pár legbecsesb adalékait vette, Fehér F. Nagy I. Varsányi P. és különösen jeles e féle népismei adalékairól (muzeumban) a közönség előtt máris dicséretesen ismert Karcsay G., ki a mint gyüjteményem egyik legbecsesb részlete legtöbb adalékainak gyüjtője, s mások gyüjtése általi eszközlője volt, úgy e téreni belátásáról ismeretes nevével kezeskedhetik, azok eredeti népies voltáról. Mindenütt e mellett még, hol azt a hely s tárgy kivánta, ott fogja találni az olvasó az illető hely, tájék, vidék, a szerző tudomása szerinti megnevezését, honnét a rege szól, hol a szokás divatozik, vagy a babonás hiedelem ismeretes; s ennek fontossága szerint ismét több helyeknek is, honnét azok tudomásomra voltak egymás mellett megnevezését. Mi pedig a tájékokat illeti, látni fogja az olvasó, hogy hazánknak alig maradt el egy nevezetesb vidéke, honnét kitünőbb adalékok kezemhez nem jutottak volna; helyezetem s barátim helyezeténél fogva természetesen egyesek kimerítőbben jelennek meg, mint Hont, Nógrád, Bars magyar vidékei, s különösen az annyi eredetiséggel jelentkező Poson megyei Csallóköz, mely egy magábóli gyüjtés eredménye, több szedők által, terjedelmes írott füzetekre terjed. Az alföldről Kecskemét és Szegedről birok a többinél bővebb közléseket; mit én azonban mind, kész vagyok csak az első felületes kézutban álló szedés kezdetének még jellemezni, és bevallani: hogy folyvást sínlem, miszerint az alsóbb vidékekeni gyüjtésre magam a megkivántató gonddal ki nem terjeszkedhettem. Még inkább sínlem, hogy Erdélybe s különösen az e tekintetben annyi reménynyel kecsegtető Székelyföldre épen nem értem, s hogy a mit onnét, meg számos más helyről adok, csak másod kéz közlése után vagyok kénytelen tenni. — Ennyiben állunk egyik legelőbbkelőbb kútfőnkre nézve, a kútfőre, melyből még a legtöbb várható s a legtöbb meríthető tárgyunkra. De erre mindenekelőtt és ismételve szorgalmas gyüjtés kivántatik...

1. itt adom még e néphagyományos nyomok különféle nemei magyarázatát s meghatározását. Legelöl a rege, monda és mese, az első t. i. rege már eddig is határozottan annak kifejezésére használtatott mit a német „sage” jelent, míg a mese ismét sajátlag csak a németben használt „märchen” értelmében vétetett; ellenben a közöttök álló monda elnevezés, majd az egyik majd a másikra használtatott, a mennyire az t. i. első tekintetre a német sage-t tökéletesen kifejezi, a másodikra nézve pedig, a mennyire mesének inkább az eltérő „fabula” neveztetett. A népnyelv e különböztetéseket nem ismeri, s azt mit a német märchennek mond, egyenesen mesének mondja, a sajátlagi sage ― regét pedig névtelenül, olykor a kifejezéssel „mende monda” jellemzi, vagy csak egyszerűn úgy jelenti, hogy: „itt v. ott v. erről beszélik, mondják” st. A kettő között már tárgyára nézve a különbség az, hogy a rege (a német sage) sajátlag történeti alakot vesz fel, amennyire bizonyos helyhez, személyhez kötve beszéli el az ősi eszmeképzetet, azt a hely vagy személyre ruházva; innét egyszerűbb, rövidebb, s a mythosi elemre nézve csekélyebb vagy épen semmi becsű akkor, midőn más történeti bizonyos személyekre átvive, átmenve, csupán ezekhez tapad; nagy becsű azonban hol az egyenesen mythosi jelenséggel összefügg, mert itt határozottabb tanúságot ád a rólai képzetről, annak bizonyos cselekvését, tulajdonságát, jellemét tudatva, sőt akkor is, midőn ily felismerhető ősvallási képzetet, cselekvést, bizonyos történeti későbbi személyre átvisz, ennek emlékéhez kötve fentartja. Ellenben a mese általánosb, személyességeit a köznapi élet általánosb alakjaihoz egyengeti, s kitünő egyéniségei csak általában királyfiak, királyhölgyek, kalandor deákok st. menetében azonban nagyobbára összefüggő egész történetet kezdettől végig — nem mint a rege, csupán egyes cselekvényt — beszélve, annál dúsabb, sokoldalú képleteket mutat fel, és sajátságos képzetek s nézetek egy egész különös világát tárja élőnkbe; de valamint a rege bizonyosb történeti tárgyhoz kötve, ebben veszti el sokszor eredeti mélyebb jelentését, úgy a mese a köznapi életbe vonva le ismét sajátságos ős képleteit, mi által a hallgató s beszélőnek ama már érthetetlen dolgokat értelmezni véli, ekkép gúnyos, bohós, aljassá alakul át. Minél fogva már a rege ismét mythologiai, hősi, v. tisztán történetire osztályozható, a tárgyat képző elemek szerint; s hasonlón akkép a mese is mythosi, bohós (a német schwanck), anecdoton féle, állatmese, hasonlat st. (Henszlmann az irod. szemle 9. sz. s köv. adta már a külön rege, monda, mese nemek meghatározása mellett, szinte a mese külön nemeit, ott ismerteté a magyarnak az idegenneli találkozását és eltérését is). Én általában használom a monda nevet egyiránt a regére mint a mesére, az előbbi esetben azonban többnyire a történeti v. hősmonda, az utóbbiban népmonda összetétellel. A magyar rege s különösen mese jellemzését innét más helyre hagyom, midőn azok bővebb új gyüjteményei közzétételére jő a sor; a mythosi fogalmakra nézve kitünő sajátságait az illető helyeken itt kimutattam. — A magában értelmes: népszokások, szertartások, erkölcsök, babonás hiedelmek, előítéletek, bűv, kuruzs, varázs magyarázatával itt felhagyhatok; az utóbbiak úgy is külön cikk (XIII) tárgyát teszik, s az elsőbbiek jelentősége s mythologiai érvényessége minden nyomon fog jelenkezni. Kevesebb érvényességgel ugyan, de mégis e kútfőkhöz vevém még a népdalt, közmondást, különösen azonban és teljes érvényességgel bizonyos sajátságos népies kifejezéseket, szólásokat, régi szitkos, átkos mondatokat, s így előhozott értelmetlen neveket, a mennyire ezek megett is gyakran lappangó mythosi eszmék, képzetek, nevek merültek fel a színvonalra. A népdal és közmondás értelmezését s magyarázatát bőven birjuk már Erdélyitől, utóbbit Ballagitól is, kik el nem mulaszták a bennök itt ott mutatkozó mythosi elemet is felmutatni, a mi még ezen túl felmutatható volt, az a munka folyamában megtörtént.
2. hogy erre nézve adatul csak egy ügybarátom levele helyét hozzam fel: „irtam távol lévő vidékekre ismerőseimhez, több rendbéli levelet, hogy mi kézutjokban volna, legalább jegyeznék fel, s ki hinné önön kívül, hogy közel 30 levelem e tárgyban minden süker nélkül hangzott el, csak válaszolni is vonakodnak a jó barátok ily kérésre, elképzelheti szégyenem és fájdalmam.” Igy van biz az, de nem először sem nem utólszor, hogy a méltánylás helyett a jó ügyért szégyen pírral kell távoznunk.